Tisztelt Olvasó!

Első évjárata végéhez ért a Sport7fő. Ha fellapozzuk a február 15. óta megjelent számainkat, pillanatnyi vagy általános hangulataink köszönnek vissza írásainkból. Voltunk emelkedettek, földbe döngöltek és döngölők, reménykedők, csalódottak, felajzottak, felháborodottak, gúnyosak vagy éppen nosztalgikusak. Csak felhőtlenül boldogok és elégedettek alig voltunk, és ehhez nem a késztetés hiányzott, hanem az ok.
Ha csupán a magam mérlegét vonom meg, nekem a férfi kézilabda Eb kudarcával kezdődött és a női kontinensviadal csalódásával zárult az esztendő. Másik kedves sportágamat, a vízipólót is e két minősítés, a kudarc és a csalódás közti árnyalatok jellemezték. (Szombaton még az esztendő utolsó csapásaként híre jött, hogy az Euroligában mindhárom csapatunk kikapott, közülük kettő, az Eger és a Szeged hazai pályán, nem is akárhogyan.) Egyértelmű sikerként csupán a budapesti úszó Eb-t élhettem meg, de az elmúlt napokban a rövid pályás vb sokadszor mutatta meg, hogy a vezető földrészeket és Európát tényleg óceánnyi távolságok választják el egymástól.
A Sport7fő vezető írása mindig a szomszédos hasábokon ezúttal is olvasható portréinterjú volt, amelynek alanyául sokkal inkább választottunk példaképeket, mintsem bűnbakokat. Már csak terjedelmi okokból is, hiszen senkitől nem várható el, hogy több mint háromszáz soron át önmagát ostorozza, vagy megadással viselje a mi ostorcsapásainkat; de magazinunk alapmotívuma egyébként is a magyar sport szeretete, tisztelete, no meg az e kettőből egyenesen adódó féltése.
Sajnos van is kitől, mitől félteni, ám aggodalmainknak leginkább publicisztikai írásainkban adtunk hangot. Talán ezekben sem olyan keménységgel vagy iróniával, mint az anyalapban, mert számunkra is különleges mentális és lelki töltetet adott, ha a Sport7főt írhattuk vagy szerkeszthettük. Én magamban azokat a hajdani nyári reggeleket idéztem, amikor apám a konyha, én a szoba ablakából kémlelem az utat, azt fürkészvén, mikor hozza már a postás a Népsportot, és amint megjelenik, mindenféle fondorlatokkal igyekszünk egymás eszén túljárni, hogy elsőként kaparinthassuk meg a lapot. Azokban a letűnt időkben az emberek, így az újságírók, az olvasók, a szurkolók még nagyra tartották a sportolókat – persze nem elvtelenül és teljesítményüktől, személyiségüktől függetlenül –, manapság ezt már általános igazságként nem merném kijelenteni.
Azért is révedtünk a Sport7fő hasábjain oly gyakran a múltba, mert régi, közös dicsőségünket semmiképpen nem hagynánk veszendőbe menni. Olvasóinknak a visszajelzések alapján ezek az írások tetszettek leginkább. Hisz ha itt és most kevés a muníció, térben vagy időben mozdulni kell. Ha előbbit választjuk, akkor mifelénk alig vagy egészen más szinten űzött sportágak nálunk jobbára ismeretlen tengerentúli klasszisait sztárolnánk; utóbbi esetben viszont lehetőségünk nyílt elfeledett bajnokaink, hőseink bemutatására is. Talán nem kell hosszasan magyarázgatni, miért e mellett döntöttünk.
Ettől persze még a múlt dicsősége és a jövő reménye között a 2011-es Sport7fő is a jelenben, a jelennek íródik majd, mert a sportra hatványozottan igaz: mindennap ma van.

Ballai Attila