A saját utunkon

Kezdődhet-e egy gazdasági évértékelés egy filozófus előadásával? Szokatlan – de miért is ne? Hol van az előírva, hogy egy ország gazdaságának kérdései a GDP-vel kezdődnek és az adósságtörlesztéssel végződnek? Ha egy kormánynak nincs filozófiája, ha nincs meg az a mag, amely köré fölépíti programját, ha nem az origóból indul, hanem csak úgy valahonnan, akkor elképzelései ötleteléssé válnak, útja pedig akár hosszú zsákutca is lehet, amelynek a végét látnia kellett volna.
Egymás mellé került a Millenárison megtartott Gazdasági fordulat elnevezésű rendezvényen négy előadás: a kormányfőé, aki eredményeket értékelt és jövőt vázolt, a filozófusé (Lánczi András), aki állam és állampolgár megújuló viszonyáról beszélt, a külföldi multicég, az Audi magyarországi képviseletének ügyvezetőjéé (Thomas Faustmann) és a sikeres hazai nagyvállalkozóé (Demján Sándor).
Az ember akkor vágyik legerősebben gondolatainak, elképzeléseinek mélyebb megalapozására, ha jövőt tervez. „A rendszerváltozás óta soha nem csináltuk végig, amit elkezdtünk” – mondta a miniszterelnök, aki eltökéltebbnek tűnt, mint a választások után. Ez a kormány nagyon nehéz feladatra vállalkozott. Ráadásul olyan európai ellenszélben, amelyre idehaza talán egyikünk sem számított. A miniszterelnök utalt egy nyugati lap novemberben még a bankadó bevezetése miatt elmarasztaló véleményére, s hogy ma ugyanez az orgánum azt írta, „Magyarország a felzárkózó térség meglepetéssztárja”.
Európa véleménye rólunk mindenesetre osztott és megosztó. A „romok alá szorult megmondóemberek” ellendrukker véleménye egyre kevesebbeket érdekel. De hiába is kesergünk azon, hogy mennyivel előbbre tartanánk, ha 2002-ben az Orbán-kormány maradt volna hatalmon. A viszonyítási pont csak nekünk van a múltban. A Nyugat ezt a dolgot nem így nézi. Számára a viszonyítási pont Görögország vagy Portugália. S ezért fogja lassan, nem mindenhol és nem is mindenki, de elismerni: Magyarország jó úton jár. Nagy slamasztikában lennénk, ha fejlődési-visszaesési görbénket látva, közelmúltunk tudatában nem saját utunkat követtük volna. Az Orbán-kormány célkitűzéseit sorra-rendre viszszaigazolja a valóság – de mi van az emberekkel, akiknek elfogyott a pénzük, a türelmük, a családi tartalékaik? Mi lesz a megfáradtakkal, és mi lesz a fiatalokkal, akik már úgy végzik az egyetemet, hogy úgysem kapnak állást, csak külföldön?
A feladat még nehezebb, mint volt. Hatalmas sürgetésben van az Orbán-kormány. Ha nem időben történik meg az átbillenés a mindenki számára érzékelhető javulásba, minden elsúlyosodik, nehezebbé válik. Tudjuk, még egy vállalatot sem könnyű átszervezni, nemhogy egy országot. De a Fidesznek akkor is szembe kell néznie azzal, hogy a változásokat az emberek egy része érzi, másik része csak nagyon áttételesen, és sokan egyelőre nem, vagy csak alig. Demokráciában egy kormányfő akarata a dolgok természete szerint a gyakorlatban sosem teljesen azonos a kormányzati akarattal. Orbán Viktor tett is egy finom utalást a jelenlegi kormányzati munkára, amely a tíz-tizenkét órás munkanap ellenére sincs azon a szinten, amelyen lehetne. Halljuk ki a helyzetértékelést a következő szavakból: „Mélyről indultunk, messze vagyunk az erős Magyarországtól. Nem lazíthatunk; az a kormányzati teljesítmény, ami eddig volt, nem lesz elég.”
Ki lehet kapaszkodni a szakadékból úgy, hogy szakad a ruhánk, fölsérül a bőrünk, véraláfutásos a körmünk. És úgy is, hogy daruval kiemelnek minket, a kisujjunkat se kell mozdítani – de cserébe, álmainkat feladva egy életre a darukezelő kisinasává kell lennünk.
Magyarország nem az utóbbi mellett döntött.