Mint nyitott könyv, olyan volt az élete. Nem értett a mítoszteremtéshez, a „ködképzést” sem kedvelte. Belső kényszerből, szünet nélkül dolgozott, ideje sem lett volna arra, hogy párafelhőkbe vonja a mindennapjait. Európa-szerte tudták róla, hogy annak a reneszánsz egyéniségnek, aki 1927-ben Szegeden született, és éveinek nagyobb részét Budapesten élte le, nemcsak a keze, de az agya is állandó mozgásban volt. Rajzolt, festett, szobrot faragott, könyvet és bélyeget tervezett, számítógépe segítségével – elsőként vén kontinensünkön! – rajzfilmet készített. És prózát, verset írt, folyóiratot szerkesztett; mindeközben pedig angyali türelemmel fogadta a tanácsát és pártfogását kérő ifjoncokat, akik legfeljebb csak kapiskálták azt az alapigazságot, amelyet Kass János egy életen át mondogatott: csak munkával lehet létünket igazolni, a megváltás: csak a tett.
Hat évtizedes alkotói pályájának művészi dokumentumait maga sem tudta számon tartani. A feledésből váratlanul előbukkanó műveit – itt egy Szent Ferenc, megfeketedett aranyglóriával, ott egy Don Quijote, az ötvenes években rendelte meg a friss diplomás könyvillusztrátortól valamelyik kiadó – gyermeki kíváncsisággal méregette. Ma sem tudnék jobbat rajzolni, mint ötven évvel ezelőtt, mondta, ha a látvánnyal elégedett volt. Tisztában volt a képességeivel, ám veleszületett szerénysége, morális eleganciája minden időben és minden élethelyzetben megóvta attól, hogy hivalkodjék vele. S mert ő maga nem szorgalmazta – műveink sorsáért nem mi felelünk, azok önálló életet élnek, mondogatta –, mások sem kezdeményezték Kass János „sztárolását”. Sem legelső nemzetközi sikereinek az éveiben, sem az alkony óráiban.
Határainkon túl, úgy tűnik, inkább számon tartották az értékeit, érdemeit, mint idehaza. Tudták – tudják –, hogy tipográfiai remeklései mikor és mivel érdemelték ki „A világ legszebb könyve” díjat; hogy Shakespeare szülőföldjén állandó kiállításon láthatók a Hamlethez készített rézkarcai, Madách Imre Alsósztregováján a Tragédia tizenöt színét illusztráló lapjai. Nagy-britanniai tisztelője, Colin Banks pedig munkásságának lényegét fedezte fel és hirdette, ahol csak tudta. Magyar földön is, ahol felismerése az újdonság erejével hatott: „Kass János nyitva tartotta a kaput a magyar múlt igazi értékei számára, de nyitva tartotta azt is, amelyiket a kortárs nyugat-európai értékek felé lehetett kitárni.” Banks kultúrpolitikai jelentőségű meglátását Jelenczki István Kass Jánosról készült portréfilmje idézte az emlékezetünkbe, a művész halála után. Aztán a film is a mai magyar szellemi élet peremvidékére került, a Kass János-i életmű lényegét kiemelő észrevétellel egyetemben. Idehaza inkább csak a könyvészek számlálgatták-számlálgatják, mi mindent vitt és hozott át azon a nyitva tartott kapun Kass János az alkotásnak szentelt évtizedek során. Állításuk szerint 1950 és 2001 között 334 könyvet látott el szövegképeivel – a kézvonásaival színesített-gazdagított ábécéskönyveken és munkafüzeteken kívül.
Napjainkban, amikor Madách Imre drámai költeményének, Az ember tragédiájának a megjelenésére emlékezünk, ez a kereken százötven évvel ezelőtti irodalomtörténeti esemény, szerencsére, többeknek eszükbe juttatja azt az 1966-os Tragédia-kiadványt, amelyhez a rézkarc-illusztrációkat Kass János készítette. A Kass János által megrajzolt-megidézett Ádám – a méltán híres képsorozat tudós elemzői szerint – nem diadalmas hős, hanem a mindenség része. Ember, aki tudja a helyét a világban, megérti s el is fogadja a sorsot, amely néki rendeltetett. Akkor is sejteni lehetett, amikor a Magvető Kiadó gondozásában kiadott szép könyvet legelőször a kezébe vette az ember, azóta pedig, hogy 2010 virágvasárnapján a művész végérvényesen lezárta életművét, tudni is lehet: Kass János személyiségjegyeit is megjelenítik-megörökítik a rézkarc Ádám főbb vonásai.
Nyolcvanon túl, betegen, a Magyar Nemzetnek adott interjújában keserűség nélkül, mondhatni, rezignált derűvel beszélt Kass János életének azokról a nehéz szakaszairól, amelyek az útját – képzőművészként – kikövezték. Az anyai szeretet nélküli gyermekévekről, amelyek a magányos gyermekek védelmezőjévé, „terelőkutyájává” tették; ifjúkorának vérzivataros esztendőiről, amikor csak józan belátás, vakmerőség és leleményesség árán őrizhette meg egy polgári család sarja a függetlenségét. Az életét is. De szegénységét is elismeréssel nyugtázta, szerinte ugyanis főleg azzal volt magyarázható, hogy grafikusként „felfutott”. Nem tellett vászonra, olajfestékre, rajzolni is csak olyan papírra lehetett, amelyiknek a másik oldalára egyszer már rajzolt valaki – mesélte. Nemzedéktársai közül többeket is pusztító mámorokba kergetett, szégyenteljes kényszerpályára terelt a rettenetes XX. századi történelem. Kass János számára viszont életre szóló élmény és kihívás lett az a küzdelem, amelyet a puszta létért és a szellemi megmaradásért folytatott a világháború omladékain, 1956 után és még tovább. Alkotói program is, amelynek a teljesítése érdekében semmi mást nem akart, csak „az összefüggéseket megérezni, kutatni és kifejezni. Megütött húrként rezonálni, rendet, rendszert teremteni… Szépet adni a szépre vágyóknak, kibeszélni a bánatot.”
És a nagyszerűen befejezett program a magyar örökség része lett.
origo.hu
Orbán Viktor: Fontos hét áll előttünk
