Egy nehézfiú a nehéz úton

Huey P. Long, az egyesült államokbeli Louisiana legendás és legendásan korrupt egykori kormányzója egy dalt énekelve járta végig Louisiana államot, és nyerte meg az egyik választást a másik után. A 20-as és 30-as évek Amerikájában az „egy csirkét minden lábasba” című zenemű legyőzhetetlennek bizonyult. Különben ott is és az egész világon is ez egy korszak kezdete volt, amely korszak most ért véget. E korszak végét, vagy hogy mi is ért véget, véleményem szerint a legtöbben hibásan értelmezik, és ebből adódóan a jövőképük is ködös. Talán a körülmények hozadéka vagy a hosszú távú gondolkodás eredménye, de a jelenlegi magyar miniszterelnök nem tartozik ezek közé. Erről a vízióról érdemes egy pár szót ejteni.
A II. világháború vége jelentette a nyugati világ aranykorszakának a kezdetét. A II. világháború előtt még mindig gazdasági bajoktól szenvedő Egyesült Államok fantasztikus fejlődésnek indult. A háborút követő 20 évben mind Nyugat-Németország, mind Japán gazdasága soha nem látott ütemben fejlődött és biztosított példa nélküli jólétet állampolgárainak. De Európa más országai is nagy léptekkel haladtak előre az eredményesebb és gazdagabb jövő felé. Hozzá kell tennem, hogy ezekben az évtizedekben elsősorban a munka, az értékteremtés, a termelt értékek felhasználása és a stabil gazdaságok megalapozása dominált. Ugyanebben az időben alakult ki az úgynevezett fogyasztói társadalom, de a lehetőségekkel kapcsolatban a társadalom ítélőképessége megfelelőnek bizonyult, és nem keletkezett egészségtelen gazdasági egyensúlytalanság a termelés és fogyasztás között. Nincs olyan politikus, aki ne akarna oly sokat nyújtani a választóinak, hogy eszükbe se jusson a következő választáson másra szavazni. Tulajdonképpen ennek a gondolatnak a felelőtlen és hosszú távon tarthatatlan alkalmazása vezetett az úgynevezett „jóléti állam” kialakulásához. A szemlélő politikai nézőpontjától függően a jóléti állam vagy a settenkedő szocializmus egyik formája, vagy a szocializmus elleni legjobb ellenszer. Igazi konzervatívok általában az első verzióban hisznek, míg sokan, többek között Franklin Delano Roosevelt is, a másodikban hittek. A lényeg az, hogy miután a jóléti állam gondolatát majdnem minden kormányzati erő elfogadta, vagy legalábbis tolerálta, a nyugati demokráciákban a gondolat igencsak divatos lett. Az 1970-es éveket követően ritka volt az a politikai párt a nyugati világban, és az 1990-t követő években Magyarországon is, amely megkérdőjelezte volna a jóléti állam hosszú távú fenntarthatóságát.
Nem a jelenleg is tartó gazdasági válság okozta a jóléti állam csődjét. Egy alkoholista nem attól van bajban, hogy valaki világosan feltárja előtte az iszákosság konzekvenciáját. Merthogy az állam és a lakosság mértéktelen költekezését, ami a jelen helyzethez vezetett, leginkább a kezeletlen alkoholizmushoz lehetne hasonlítani. Akik észlelték a vészhelyzetet, azok nem a jóléti társadalom ellenségei, hanem szakemberek, akik úgy, mint az Alcoholics Anonymous tanácsadói, próbálták megakadályozni a fejlett világgazdaság öngyilkosságát.
Mik azok az elemek, amelyek a jóléti társadalom rendszerét a tönk szélére vitték? Sok ilyen van, de azért megnevezhetjük a legfontosabbakat. Egészségügyi ellátás, nyugdíjrendszer, oktatás, államigazgatás, védelmi kiadások, szociális juttatások, hogy csak a legfontosabbakat említsem. Mind szükséges, amennyiben megvan rájuk a megfelelő fedezet. S akkor most térjünk a jelenkori magyar helyzetre. Köztudott, hogy Magyarország eladósodása a kádári korszakban kezdődött el. Folytatódott a rendszerváltás után, míg 2002 és 2010 között eljutott egy tarthatatlan pontra. Igaz, a szocialista kormány második ciklusában bekövetkező gazdasági világválság nem segített az országnak, de messze nem ez okozta a csőd közeli helyzetet. Amikor az Orbán-kormány 2010-ben átvette az ország irányítását, az Európai Unió keretén belül tulajdonképpen két út közül választhatott. Tovább lavíroz az ír, görög, portugál, spanyol, olasz országúton, vagy megpróbálja megjósolni a jövő útját, és elindulni ezen a bizonytalan, de legalább esetleges sikerrel kecsegtető sztrádán. Mindkét útra meg kell venni a matricát, és egyik sem olcsó.
Gondolom, most már minden objektív szemlélő számára világos, hogy nem az időnként felbukkanó recesszióról beszélünk, hanem egy olyan jelenségről, amelyet az angolszász irodalomban „depression” néven tartanak számon, vagyis egy gazdasági világválságról. Ez minden ország gazdaságát meg fogja rengetni. Csak idő kérdése, hogy azokba az országokba, ahol a válság tomboló ereje még nem érezhető – mint például Kínában – is odaérjen a hatás. A globalizált világban ettől menedék talán csak Pápua Új-Guinea dzsungeleiben van. Az óriási kihívás, ami előtt az Orbán-kormány áll, kétszintű. Az egyik oldalon a jóléti állam vívmányaiként elkönyvelt szolgáltatásokat kell lefaragni, az államigazgatást karcsúsítani, s mindezt anélkül, hogy a polgárok különösebb ellenállást tanúsítsanak. Ugyanakkor ezzel az irányzattal egy mereven szemben álló feladatot is el kell látni, mármint a gazdaság élénkítését. Nyilvánvaló, hogy amikor a kormányzatok és magánszemélyek ebben a helyzetben minden rendelkezésükre álló összeget hitelállományuk csökkentésére fordítanak, akkor nemcsak elmarad a gazdasági ösztönzés, de a gazdaságot kimondottan ellenkező irányba mozdítják el.
Nem tudom, hány sikeres példa van a modern gazdaságok történetében arra, hogy egy ország kormánya egyazon folyamat részeként hajtotta végre a gazdaság hanyatlásból kilábalásba szükséges ösztönzését és a hitelállomány csökkentését, de nem hiszem, hogy sok. Pedig most erre lesz szükség. El kell indítani a magyar gazdaság motorját, a devizában felvett ingatlan-jelzáloghitelekre hosszú távú megoldást kell találni, ugyanakkor el kell indítani egy folyamatot, amelynek végén Magyarország kiszabadul az adósságspirál szörnyű béklyójából.
E pillanatban nehéz felelősségteljesen megjósolni, hogy mi a legsürgetőbb tényező Magyarországon: a GDP-arányos adósságszázalék leépítése, vagy egy olyan ösztönző gazdaságpolitika, amelynek célja a GDP szintjének emelése lenne. A világ jelenlegi adósságcsapdájának éppen az a lényege, hogy az országok eladósodása jóval nagyobb százalékban emelkedett az elmúlt években, mint a GDP. Így tehát logikus lenne a GDP majdnem minden áron való emelkedésében gondolkodni, de csak akkor, ha az ösztönző tevékenység nem emelné az államadósságot is. Mindannyian tudjuk, hogy az Orbán-kormány megválasztása után az EU és az IMF abszolút rugalmatlannak bizonyult a kormány növekedést ösztönző politikája iránt. Ennek megfelelően az Orbán-kormány elindult az adósságcsökkentés irányába, reménykedve a világgazdaság fellendülésében.
A magyar kormány tervének sikeres megvalósításához több dolog szükséges. Látható, hogy a kormány továbbra is élvezi a lakosság támogatását programja végrehajtásához. Minden valószínűség szerint ennek oka már nem az elmúlt évek szocialista kormányzásának népszerűtlenségében, hanem a lakosság azon meggyőződésében keresendő, hogy könnyű és fájdalom nélküli kiút nem létezik. A lakossági támogatás a nehéz döntésekhez, amely támogatást a világ legtöbb kormánya nem élvez, az egyik kulcs a válságból való kilábaláshoz. A másik fontos elem a világgazdaság valamilyen szinten való növekedése. Hogy pontosan milyen szinten, azt lehetetlen megjósolni, de most, hogy már az Egyesült Államok és az EU kormányai is tisztában vannak azzal, hogy hozzá kell nyúlni a jóléti állam szent teheneihez, ez a fellendülés középtávon valószínűsíthető. Végül Orbán Viktornak és kormányának szüksége van egy jó adag szerencsére. Azt mondják, hogy a szerencse általában ahhoz szegődik, aki tesz érte. Azt gondolom, a szerencséért ma talán Magyarországon tesznek a legtöbbet. Vélhetjük, nem eredmény nélkül.

A szerző ügyvéd, üzletember, a Corvinus Egyetem vendégtanára