Átváltozások

Párizsból egy óra alatt röpít a gyorsvasút (TGV) Lille-be. A város közlekedése bámulatra méltó: busz és metró gyakran jön, gyorsan jár és tiszta. Jók az utak, és vannak parkolóhelyek. A kilencvenes években felépült új városközpont, az Euralille pályaudvaráról a XIX. és XX. század fordulóját idéző vasszerkezetes Gare de Flandre mellett visz az utunk. A látképbe belelóg az az L alakú épület, egy bank székháza, amelyet a mostani századforduló egyik legjelentősebb építésze, a marokkói születésű, Párizsban élő Christian Portzamparc tervezett. Régi és új szerves egysége első pillantásra.
A három szakaszra osztott program harmadik harmadában az építészet volt az egyik főszereplő a Nord Pas de Calais régióban, amely mintha már régen erre a fellépésre készült volna. Mostanra újítottak fel, építettek át tizenkét elhanyagolt műemléket (volt textilüzemet, sörfőzdét, malmot, szép kis palotát…) mindenféle kulturális programra, szórakozásra nyitott Maison Folie-vá Lille-ben és környékén. Moulins-ben egy régi malomból lett Maison Folie fogadta az Európai Unió országainak nagykövetségei és a japán kulturális intézetek által szervezett kiállítást, ahol az új európai és ázsiai építészeti áramlatokat mutatták be makettekkel, tervekkel és szóban a jelen lévő építészek.
A holland Rem Koolhaas által tervezett Euralille, amely nagy európai közlekedési csomópont is, tizenöt éve a merész európai várostervezés és építészet sokat idézett példája. Az itteni hatalmas bevásárlóközpontban rendezték meg a Lille várost bemutató kiállítást, valamint a nagy európai agglomerációk várostervezési és -építészeti átalakulásait bemutató tárlatot. A Musée des Beaux-Arts-ban, Franciaország második legnagyobb múzeumában az év várostervezési nagydíjával kitüntetett képzőművész-építész Christian Portzamparc (többek között a párizsi Cité de la Musique, a pekingi új városnegyed tervezője) maga vezeti az újságírócsapatot Többes szám – egyes szám című kiállításán. (Számára az épület mindig a várossal kölcsönhatásban létezik, a torony – a függőleges – harmadik dimenzióként, környezetéhez szervesen kapcsolódva jelenik meg.)
Az állomástól a lille-i opera előtt elvezető nyílegyenes sugárúton hatalmas bambuszágak borulnak össze a fejünk fölött. A főtéren bambuszkatedrális, az ausztrál Simon Barley alkotása tör az ég felé, de Bábel tornyának is felfoghatjuk. Esténként rafináltan kivilágítva, fényjátékkal elvarázsolva áll, köré szerveződik az élet. Egyik este afrikai táncosok és zenészek özönlik el a főteret, ott a város apraja-nagyja. A bambuszkatedrális-toronynyal szemközt a Théâtre du Nord, műsorának fő attrakciója Afrikát idézi. Az európai színházi élet nagymestere, Peter Brook itt mutatta be (francia nyelven, katalán feliratozással) Tierno Bokar című új darabját, amelyet a mali Amadou Hampaté Bâ meséi és emlékezései ihlettek. A harmincas évekbeli Afrikában játszódó Tierno Bokar egy kivételes ember, az író szufi mesterének életútját vázolja fel – jóságból és a toleranciából adva leckét a világnak. A főszereplő, az afrikai Sotigui Kouyaté – akár egy ébenfa szobor – Brook kedvenc színésze, akit minden darabjában és filmjében megcsodálhattunk. A Tierno Bokar egyik esti előadása előtt megnézhettük Brook Dosztojevszkij-adaptációját is, amelyet Főinkvizítor címmel a Karamazov testvérek nyomán írt Marie-Hélène Estienne. A két darabot a Mahábhárata alapján készült Krisna halálával együtt tűzte műsorra az őszi szezonban Brook párizsi színházában, a Bouffes du Nord-ban – a világra zúduló erőszak mementójaként.
Egy másik maradandó színházi élmény egészen más műfajban, az üvegháznak épült Rameau-palotában. A kolumbiai Enrique Vargas barcelonai társulatának A bor emlékezete című költői játéka, amelyben egy pillanatig sem válik külön színész és közönség: végig együtt mozognak a koromfekete labirintusból kibontakozó jelzett díszletek és sejtelmes fények között. Egyszerre álom ez, hol halk, hol harsány zenével, és valóságos Dionüszosz-ünnep szőlőtaposással, körtánccal. Kísérlet arra, hogyan lehet leheletfinom mozdulatokkal irányítani, megérinteni az embereket – konkrét és átvitt értelemben egyaránt.
A képzőművészeti programokból három nagy tárlat kívánkozik kiemelésre. Villeneuve d’Asq csodálatos modern művészeti múzeumában január 16-ig még láthatja a közönség a MexiquEurope című kiállítást, amely a mexikói és az európai, illetve amerikai művészet 1910 és 1960 közötti kölcsönhatásaival ismertet meg. A hajdan textiliparáról híres Roubaix-ban, a volt uszodából átalakított múzeum különleges terében ezúttal a tárgyfestő Picasso műveit vonultatták fel. Tódultak rá a látogatók. Az ugyancsak textiljeiről nevezetes Cateau-cambrésisben, Matisse szülőföldjén, a róla elnevezett múzeumban azokat a képeket láthattuk, amelyeken a figurák ruháiról elleshetjük, milyen minták díszítették a régen volt színpompás kelméket. És láthattuk Matisse féltve őrzött textilgyűjteményét is, amelyet most először tártak a nyilvánosság elé a művész örökösei.
A dizájnról még nem is beszéltünk. Kár, hogy szinte csak felsorolásra van lehetőségünk, abból is csak töredékesre. Hihetetlenül gazdag volt a kínálat mindenben: táncban, zenében (októberben Boulez vezényletével a lyoni szimfonikusok Bartókot játszottak), színházban, képzőművészetben, a „tömegszórakoztatás” legkülönbözőbb műfajaiban. Jól vizsgáztak a települések kávéházai, vendéglői, különböző szintű szállásai is. Ami erre az alkalomra felépült, az meg is marad.
Vajon azok a magyar vezetők, akik 2010-re szeretnék elnyerni városuknak az európai kulturális főváros címet, jártak-e tavaly Grazban és az idén Észak-Franciaországban? Látták-e, mire kötelez ez a megtiszteltetés, és milyen lehetőséget jelent?
A számok itt csak arra jók, hogy érzékeltessék, mekkora volt az észak-franciaországi kínálat, és mennyire sikerült fölkelteni a látogatók érdeklődését. A Lille, 2004 szervezőitől kapott adatok pedig csak a 2003. december 6-tól 2004. szeptember 4-ig tartó időszakára vonatkoznak. Több mint nyolcezer művész vett rész 2130 programban. Több mint hatmillió látogató – köztük rengeteg külföldi – fordult meg a régióban. Több mint 33 százalékkal nőtt a lille-i szállodákban eltöltött éjszakák száma, több mint 25 százalékkal az Eurostar nevű villámgyors vonat forgalma London és Lille között. Több mint tizenhétezer „nagykövetet” toboroztak a vendégek fogadását segítendő az eurorégió lakói közül. Több mint hetven hazai és nemzetközi cég csatlakozott támogatóként a program szervezőihez. A 73 millió eurós költségvetésből tizenkétmilliót (tizenhat százalékot) magáncégek adtak össze. Megtízszereződött Lille, illetve a Nord Pas de Calais régió kulturális és turisztikai vonzereje. Ha a látogatónak volt türelme ahhoz, hogy a tömérdek programból kikeresse a kedvére valót, nem csalódott.
Európa 2003. évi kulturális fővárosa, Graz után Lille is fényesen bizonyított. Csodákra képes összefogás – ez lehet 2004 egyik legnagyobb tanulsága a 2010-re Németországgal együtt pályázó magyarországi városok számára is. Lille, amelyet a franciák sem ismernek igazán (sokan még mindig szürke bányásztelepülésnek hiszik), 162 régióbeli (154 franciaországi és nyolc belgiumi) településsel szorosan együttműködve nőtt fel Európa kulturális fővárosának szerepéhez. A lehető legszélesebb értelemben vett kultúrát vonultatta fel végtelen változatosságában. A kultúrát, amely őrzi hagyományait, ugyanakkor teret ad a legújabb kezdeményezéseknek, és a világ legkülönbözőbb részeiből érkező hatásokat asszimilálva lesz egyre gazdagabb. Európa kulturális sokszínűségét aligha lehet ennél meggyőzőbben és sokrétűbben bemutatni.
Jövőre az írországi Corkra figyel a világ.