Gyurcsány Ferenc egyetlen igazsága

A nemzeti cinizmus rendszerében program sem kell a választói felhatalmazáshoz.

Márpedig a Horn-éra végére ők uralták le az MSZP-t. A magyar pártok lakosságarányos össztaglétszáma egyébként már kezdetben is elmaradt akár a környező országok, akár a nyugati demokráciák arányszámaitól, és a helyzet negyedszázad alatt folyamatosan romlott. Orbán Viktor első alkalommal úgy került hatalomra, hogy a mögötte álló párt – létszámában, összetételében – nagyon távol állt az ideálistól, de még a vetélytársaktól is. Ellenben ott lihegett a nyakán egy nevetséges koalíciós partner. Az első Orbán-kormány idején a fideszes vezérkar azzal szembesült, hogy például a felsőoktatási integrációnál nem tudnak ellenállni az egyetemi bürokráciáknak, a Pénzügyminisztériumból egy-egy előkészítő anyag előbb kerül az ellenzéki szocialisták, mint a miniszterelnök asztalára – és így tovább. Nem véletlenül született a 2002-es bukás után a Kövér Lászlónak tulajdonított szállóige: „Kormányon voltunk, nem hatalmon!”

Az állampolgári részvétlenség az ezredfordulóra – a felszín alatt, hibátlan kulisszák mögött – válságba sodorta a magyar politikai rendszert. A pártok kiürültek, elveszítették képességüket, hogy tényleges társadalmi érdekeket aggregáljanak, magyarán: rendeltetésszerűen működjenek. Egyre kevesebb a köztiszteletben álló helyi polgár a városi képviselő-testületekben. A mintaadó értelmiség éppúgy megvetően tekint a politikai közéletre, mint mondjuk a multikarriert csináló yuppie. Hosszú távon életképes tömegmozgalmak nincsenek. A politika körül nem a piaci versenyben teljesítményt felmutató vállalkozók, hanem a politikától könnyű meggazdagodást remélő szerencselovagok tűnnek föl. Jól jellemzi a helyzetet, hogy ma egy bukott szaniterkereskedőnek nagyobb a politikai befolyása, mint egy sikeres startup egyébként elkötelezetten kormánypárti tulajdonosának. A deklasszálódott pártok belső világát – szerves társadalmi gyökerek híján – a szánalmasan rövidlátó egyéni túlélési és haszonszerzési szempontok, valamint ezekkel szoros összefüggésben a kiszámíthatatlanul érkező külső befolyásszerzési kísérletek uralták le.

Gyurcsány Ferenc némileg kívülállóként lett a szocialisták miniszterelnöke 2004-ben. Azonnal felismerte azt, amire korábban Orbán is ráébredt. Hiába az erős alkotmányos felhatalmazás, bármilyen miniszterelnöki akaratot, bármilyen programot és annak homlokegyenest az ellenkezőjét is képes meghiúsítani az „autófényezéstől” elszokott szoci káderek gyávasága, a kormánypárti frakciók körül megbúvó helyi szponzorok, pártpénztárnokok és partikuláris érdekkijárók szövedéke. Gyurcsány a politikai hátország hiányát hazugsággal és retorikai bravúrokkal próbálta pótolni. Elbukott. Súlyos személyes felelőssége van abban, hogy kormányzása alatt maga a liberális jogállam is kiürült.

Orbán Viktor ugyanabból a helyzetfelismerésből kiindulva másik eszköz után nyúlt. A 2002-es választási vereség után a Fideszt mint pártot szociológiai értelemben megszüntette, és a helyébe ültetett egy szigorúan tőle függő, „Fidesz” brandmegjelöléssel ellátott franchise-rendszert. Ezt a megoldást illesztette a kiürült liberális jogállam helyébe a kétharmados többség birtokában. Az „egy a tábor, egy a zászló” stratégiája, majd az új választójogi rendszer minimálisra csökkentette a koalíciós kényszer esélyét. A frakciókormányzással kihúzta a talajt a minisztériumi szivárogtatók alól, és az első konfliktusnál lesújtott az Alkotmánybíróságra is. Gyurcsány 2006-ban még hazug programra kért választói felhatalmazást. A nemzeti cinizmus rendszerében viszont program – értsd: nyilvánosan, előre meghirdetett közös cél – sem kell a választói felhatalmazáshoz.

Két tanulsága van a történetnek. Az egyik: a szocialista belvilág korabeli szereplőinek nincs semmiféle erkölcsi alapjuk, hogy pálcát törjenek a mocsárvilágukba belefulladt egykori miniszterelnökük fölött. A másik talán fontosabb: a részvétlen demokráciából egyenes út vezet egyetlen személy korlátlan uralmához. Ezért nem Gyurcsány vagy Orbán a hibás – hanem mindenki, akinek a politikán kívül tágasabb volt az elmúlt negyedszázadban.

A szerző ügyvéd, volt parlamenti képviselő