– A legutóbbi, 2006-os Ignite-lemez, az Our Darkest Days egy tempós, sodró album volt, turnézott is vele több évig. Most azonban 2010-et írunk, és egy nyugodt, akusztikus produkció élén láthatjuk. Hova tűnt a pörgés? Elfogyott a lendület?
– Nem a lendület a fontos, hanem az, hogy állandóan zenét írok. Az élet márpedig csak olyan, hogy nemcsak jó oldala van, hanem rossz is, és ilyenkor ezekkel a nyugodtabb dalokkal gyógyítom magam. Mindig szerettem az olyan színészeket, mint Tom Hanks vagy Robin Williams. Első osztályú komédiásként kezdték, ma pedig már nagyon komoly drámákban szerepelnek. Valami hasonlót szeretnék csinálni én is a zenében, a különbség az, hogy nekem a saját számaimban kell bízni, nekik ott a rendező és a forgatókönyv. Így viszont megvan az az előnyöm, hogy nem kell görcsölnöm, és a saját zenémet játszhatom. Ahogy az Ignite-tal és a Pennywise-zal is.
– Apropó, bizalom! Mindkét hazájában, Magyarországon és az Egyesült Államokban is azok a politikai erők kerültek kormányra, amelyek mellett kiállt korábban. Bízik bennük?
– Egészen idáig úgy volt, hogy én mindig hittem egy adott kormánynak, és ki is álltam mellette. De Barack Obamában nagyot csalódtam a Mexikói-öbölben történtek miatt. Gondoljunk bele: hagyta, hogy egy brit vállalat a tengerbe engedjen elképesztő mennyiségű olajat, csak mert spórolni akart. Ráadásul megtörténhetett az is, hogy az amerikai hatóságok természetvédelmi aktivistákat tartóztattak le csak azért, hogy ne lássanak semmit abból, pontosan mit is csinálnak az öbölben a BP emberei. Hihetetlenül hangozhat, de George W. Bush környezetpolitikája jobb volt. Magyarországon pedig azt éreztem, hogy a politika terén mindig ki akartak használni. Nekem az a fontos idehaza, hogy mi a jó Magyarországnak. Van egy párt itthon, amelyik nem adja el a vizet a franciáknak, nem pazarolnak, nem tömik tele a zsebüket, mint az előző garnitúra. Az ő teljesítményük botrányos volt. Bízom benne, hogy ebben a kormányban vannak, akik igazán szeretik ezt az országot, nem adják el, és nem lopják szét.
– Az előző garnitúráról amúgy a napokban derült ki, hogy nem túl etikus megfigyelési módszereket alkalmazott. Ha jól tudom, ezen a téren Önnek is van némi tapasztalata...
– Igen, még a szocializmusból. A szüleimet kérdezgették folyamatosan az állambiztonságiak, amikor itthon voltunk. Mindent akartak tudni: merre jártunk, kivel beszéltünk, és így tovább. Engem – kilencéves ha lehettem akkor – pedig megpróbáltak átcsalni egy másik szobába és megtudni tőlem, hogy mit beszélnek a nagyszüleim a pártról, a kormányról. De ugyanezt csinálták Bushék is, csak ők a terrorizmustól tartottak, ennek érdekében hozták a hazafias törvényt, amit Obama aztán még szigorúbbá tett.
– Maradjunk még az Our Darkest Daysnél, ha lehet. Erről azt nyilatkozta, ezeknek a „sötét napoknak” el kell jönniük, hogy aztán valami jobb következhessen. Mondta mindezt a válság előtt.
– És egy háború kellős közepén. Ráadásul a háború még mindig tart, még akkor is, ha ez a televízióban nem egészen így látszik. Teljesen tönkretettük a Közel-Keletet, onnan jön majd a világvége. Pedig nem olyan bonyolult ott se a helyzet: egyszerű emberek akarnak maguknak egy kis darab földet, ahol nyugodtan élhetnek. Csak az egyik a Tórát, a másik a Bibliát, a harmadik meg a Koránt olvassa. A gazdasági válság pedig megmutatta, hogy mi lesz akkor, ha minden szabályozás nélkül hagyjuk a bankokat. Piramisjáték.
– Térjünk kicsit vissza a zenéhez! Magyar zenéket szokott hallgatni?
– Régieket igen. Illést, LGT-t, Omegát, Piramist, régi Eddát. Egy Omega-számot egyébként nagyon szeretnék feldolgozni, mert nagyon tisztelem őket. Ha lett volna lehetőségük turnézni – a kommunizmusban erről ugye szó sem lehetett –, akkor ma olyan sikeresek lennének, mint a Scorpions.
– Korábban népdalt dolgoztak fel, ami nagyon népszerű lett. Ma már az a divat, hogy népzenei hangszereléssel adnak elő könnyűzenei slágereket. Ilyesmit nem tervez?
– Ma este játszunk egy ilyet, ez a kérdésre a válaszom. Fele angol, fele magyar, a Tavaszi szél című népdalunkat írtuk át. Az lett a címe, hogy I’m Gone, I’m Commin’ Home, és arról szól, hogy milyen, amikor az ember elhagyja a hazáját. Nálam ez egy kicsit bonyolult, mert ugyan magyar szívem és lelkem van, de amerikai fejem. Hála Istennek! Ennek köszönhetően tudok annyit dolgozni és tudok tenni azért, hogy jó legyen az életem. Ez a mentalitás nagyon hiányzik idehaza. Nem a levegőbe beszélek: öt Ignite-turnén alkalmaztunk magyarokat, hogy segítsünk nekik, de folyton csak panaszkodtak, aztán hazamentek. Az itteni zenekarokkal is ez a helyzet. Egyszer fellépett itt a Rise Against. Akartam velük énekelni, és két soron egy órát dolgoztunk, hogy jó legyen. Egy magyar bandánál ez elképzelhetetlen.
– Pedig két nagy kereskedelmi csatornánkon most próbálják kitalálni a magyar popzenét különböző tehetségkutatókon...
– Voltam már zsűritag magyar tehetségkutatón. Nem hangoltak be a zenészek, nem próbáltak előtte, és ami a legrosszabb: nem volt bennük érzés. A hetvenes években nehezebb volt az élet, nehezebb volt pénzt keresni, mégis fantasztikus zenék születtek. Sajnálom, hogy ez nincs így, mert nagyon szeretnék magyar zenekarokkal játszani. Tudom, hogy nekik ma is nehéz, de az amerikai zenekarok nem azért jönnek ide, mert nekik könnyű, hanem mert nagyon keményen dolgoznak, és az életüket fektetik a zenekarjaikba.
– És a szövegeikbe. Az Ignite-nál legalábbis újabban ezt tapasztalni. Hogyhogy eddig nem hallottunk ennyi személyes témát?
– Az előző két lemezünk alatt gyorsan éltem, és ez visszavágott. Megittam naponta egy üveg whiskey-t, és ez lerombolta az életemet. Alkoholista lettem, és az Our Darkest Days személyes dalai arról is szólnak, hogy hogyan álltam le az alkohollal, és hova érkeztem meg. Szó szerint kell ezt érteni, ugyanis Rio De Janeiróban majdnem kiugrottam részegen egy ötcsillagos szálloda tizenötödik emeletéről. Ilyen voltam én is: kívülről minden szép volt, de belül – nincs rá jobb szó – rohadtam. Akkor csak arra figyeltem, hogy mi a jó nekem, és ez lett a vége. Most arra figyelek, hogy mi a jó másoknak.
– Magyarországon vagy Amerikában?
– Én itt élek Magyarországon, csak sosem vagyok itthon. Ugyanis egy évben kilenc hónapot turnézom, utána pedig lemezeket készítek. Pennywise, Ignite, Zoli Band – ebben a sorrendben. Szóval nem unatkozom.
