Hisz mintha rá, az MKB Veszprém 211 centiméter magas és 113 kilogrammot nyomó, gladiátorkülsejű beállósára szabták volna az egyik rendszerváltó párt szlogenjét: ő maga volt a nyugodt erő. Az az egészen egyedi sportoló, aki nemhogy vissza nem élt fizikai adottságaival, szinte nem is élt azokkal. Kézilabdában külön-külön elviselik az „ütős” és a „sírós” típusú játékosokat is, csak azokat nem szenvedhetik, akik ütnek is, sírnak is egyszerre; Cozma ezzel szemben nem is ütött, nem is sírt.
Nem csoda, hogy egy csapásra a veszprémi közönség kedvencévé vált, már azt fontolgatta, esetleg a magyar válogatottban folytatná pályafutását. E kemény, talán megosztó döntés lehetőségétől azonban megfosztotta őt a végzet. Pontosabban azok a lények, akik azon az éjszakán a végzet helyébe léptek.
Bevallom, halála árnyalta a világról és hazánkról már kialakultnak hitt képemet. Hisz ha ezzel a rendíthetetlen, a sorsot sohasem kísértő, szelíd óriással megtehették, amit megtettek, közhelyből mindennapos, reális veszéllyé lett: bármelyikünkkel, bármikor, bármi megtörténhet.
Más kérdés, hogy Marian Cozma így is a magyar–román megbékélés különleges eszköze lett. Tragikus különbség, hogy nem éltében, hanem holtában. A keleti szomszéd ugyanis döbbenten figyelte a televíziója képernyőjén, amint megtört magyar emberek könnyekkel a szemükben, gyertyákkal, mécsesekkel a kezükben virrasztanak kedvencükért. A gyász napjaiban a határ túloldalán olyan vélemények, publicisztikák sorjáztak, amelyek odaát előtte egy évszázadon át talán a hazaárulás fogalmát is kimerítették volna; egy közíró például ekként gyónt mindkét ország nyilvánossága előtt: soha nem hitte, hogy egy román ekkora szeretetben, tiszteletben élhet a magyarok között, úgyhogy ideje felülvizsgálni a régi megrögzöttségeket, és elismerni, a magyarok nem azok, akiknek eddig látták, láttatták őket.
Marian Cozma ennél nagyobb szolgálatot akkor sem tehetett volna, ha száz esztendeig él és ezer gólt lő a Veszprém színeiben.
Erdélyt járó emberként határozott véleményem, hogy nem csak képzelem: ama iszonyatos, 2009. februári éjszaka óta Nagyváradtól a Székelyföldig barátságosabb lett az út.
