Zászló a raktárból

A felfegyverzett ÁVH-s őrség a tüzelési parancsra várt október 23-án a Parlamentben.

A parlamenti zászló 1956-os kifüggesztésének körülményeiről szinte semmit sem tudunk, pedig ez is a forradalom történetéhez tartozik. Ettig László, az Országház egykori gazdasági hivatalvezetője 2004. január 28-i keltezéssel – nem tudni, milyen indíttatásból – megírta visszaemlékezését a forradalom első napjáról. A gépelt kézirat nemrégen jutott a birtokomba. Hajdani kollégáját, Babindák Sándor határőr őrnagyot, az ÁVH kiképzőtisztjét, Apró Antal jobbkezét kérte meg sorai lektorálására. Babindák 1956 novemberében Andropov mellé került, és közvetítő feladatot látott el a szovjet nagykövet, illetve a megtorló katonai bizottság között. Lássuk az emlékiratot!

„Borult, párás, enyhén csípős októberi nap volt – így kezdődik a visszaemlékezés. – Az ideges hangulat érződött a titkárság dolgozói körében. A kilátásba helyezett és készülő felvonulást Gerőék nem engedélyezték. Mindezek ellenére elindultak az egyetemisták [Piros László belügyminiszter 14 óra 23 perckor feloldotta az utcai gyülekezési tilalmat – K. A.] A földszinti szobámban tartózkodtam, amikor megszólalt a telefon. A feleségem hívott, és izgatottan, távirati stílusban közvetítette a vonulók, tüntetők hangulatát, jelszavait. Tehát elindult egy megállíthatatlan folyamat, amelynek végkifejletéről még nem lehetett kialakult fogalmam. Egyet azonban tudtam, hogy nagy dolgok fognak bekövetkezni.

A telefonon keresztül kaptam azt az oly fontos információt, amely később cselekvésre késztetett. Jelezte a feleségem, hogy a menetben már olyan zászlókkal vonulnak, amelyekből ki van vágva az akkor használt címer. Egyre érzékelhetőbbé vált a számomra, hogy ez már nem egyszerű demonstráció, hanem maga a felkelés.” (Babindák megjegyzése a margón: „Én akkor így érzékeltem.”) „Örültem is, de később mindenkor őszintén bevallottam, hogy féltem is. Én, aki megjártam a II. világháborút, ahol sokszor nehéz volt reálisan megítélni a saját érzéseimet. Hogyan? Mert egyszer hősnek éreztem magam, máskor meg gyáva féregnek.” (Babindák húzási javaslata: „ aki még a legkisebb rókalyukba is bebújna, hogy mentse az életet”.) „Csak járkáltam az Országház folyosóin tehetetlenül. Felhívtam a feleségemet telefonon, és jeleztem neki, hogy egyelőre nem megyek haza. Talán még szükség lehet itt rám. Szürkület táján a Bem térről visszajövet egyre nagyobb tömegben gyülekeztek [az emberek] az Országház előtt. Indultam fel [4-5 óra között] az emeletre újra, s ekkor észleltem, hogy a főbejárat előtt már készenlétbe helyezték, felfegyverkezve, az ÁVH-s őrséget. Akkor még nem tudtam, hogy az északi és déli bejáratnál is ugyanilyen készenlétbe helyezés történt.” (Tóth Tibor, a Minisztertanács műszaki osztályának vezetője a forradalmi napokat idéző visszaemlékezésében is ugyanezt állítja: „Az őrség a kapukat vasrudakkal támasztotta meg, az alagsor térre néző ablaka mögött fegyveres őrjáratot szerveztek, és a főlépcső első pihenőjénél géppuskát állítottak fel, csőre töltve és a főkapura irányítva.”)

„Félő volt – folytatja Ettig –, hogy korlátozni fogják a mozgásomat, de nem így történt. Feljutottam az emeletre, és a már sötét folyosón a miniszterelnöki szoba felé vettem az irányt. Ott azonban már senkit sem találtam. A középső traktus déli erkélyére indultam. Elhúztam a függönyt, és kiléptem. Előttem a már felduzzadt embertömeg.

Figyeltem a követeléseket. Sötétnek látták a Parlamentet. Nagy Imrét követelték, és egyre felerősödött egy olyan követelés, hogy »magyar zászlót kitenni! «. Úgy gondoltam, hogy itt az én időm, ebben én tudok segíteni. Mivel törvénytisztelő ember voltam, így először a főnökömhöz siettem, a titkárság vezetőjéhez. Az emeleti folyosón a sötétben egy emberbe ütköztem. Erős, csontos kéz szorította meg a karomat. Nem tudtam hirtelen megállapítani, hogy ki az. De amikor megszólalt a közismerten recsegő hangján, már tudtam, hogy Dobi István, az elnöki tanács elnöke, Magyarország első közjogi méltósága. Nagyon röviden csak annyit kérdezett: »Mi lesz ebből?« Úristen, gondoltam, hát ha az ország első embere nem tudja, akkor én honnan tudjam?!

Siettem tovább, és bementem dr. Halász József[hez], a titkárság vezetőjéhez, és elmondtam, hogy mi az emberek követelése. Nem részletezem a rövid beszélgetést, mert a nagy izgalomtól már nem is emlékszem rá pontosan. Jól sejtettem, hogy kimondatlanul ugyan, de ő is Nagy Imre embere volt. A válasz rövid volt. Csak annyit mondott, hogy: »Cselekedjen a belátása szerint!« Kicsit úgy éreztem, hogy ezzel felhatalmazást kaptam. A Parlament teremőrgárdájából, akik hozzám tartoztak, egy Várbogyai János nevezetű teremőr volt szolgálatban. Magam mellé vettem, és elindultunk az alagsorban lévő raktárakhoz. Ismerte a raktári körülményeket, bár óriási volt a rendetlenség. Az egyik nagy kartondobozból Várbogyai egykettőre kiemelt egy szép tiszta, öt-hat méteres selyemzászlót.” (Babindák Sándor törlésre javasolta, hogy a gazdasági hivatalvezető ne emlegesse a másik „szép nemzetiszínű zászlót”, amelyet „óriási erőlködések közepette az Országház kupolájának körbejárójáról is kibontottak”.)

Ettig László így folytatja: „Itt találtam még többdoboznyi, az 1848–1949-es emlékévből megmaradt Kossuth-címeres jelvényt. Ma is őrzök belőlük pár darabot, és az október 23-i ünnepélyeken én ezt tűzöm ki a kabáthajtókámra. De itt találtam egy másik ereklyémet, a Petőfi-dagerrotípia fényképmásolatát. Egyébként a kép a földön hevert, és egyik sarkán meg is sérült. Petőfi Talpra, magyar c. költeményének az eredeti írásáról készült fényképe is a birtokomba került. Mindezeken túl rengeteg, a rendszernek nem tetsző szobor, festmény és ki tudja, még mi minden hevert itt a már jelzett rendetlenségben.”

A gazdasági hivatalvezető a későbbiekben még visszatért az alagsori raktárban talált fényképekre, és fontosnak tartotta megemlíteni, hogy köztük volt Nagy Imre, Tildy Zoltán, Maléter Pál fényképe is, amelyeket a mai napig őriz.

„A lényeg azonban a tiszta nemzetiszínű zászló volt, ami a további feladatunkat képezte. Örömmel igyekeztünk a már említett erkélyhez, hogy mielőbb eleget tegyünk az emberek követelésének. Mind a mai napig úgy emlékszem erre a mozzanatra, hogy életem legmeghatóbb pillanatait, perceit élhettem át társammal együtt. Várbogyai János teremőr begyakorlott mozdulatokkal felerősítette a zászlórúd zsinórjára a zászlót, és én szép lassan, méltóságteljesen engedtem kibontakozni a tiszta magyar zászlót. És amikor a Kossuth tér gyér kivilágítása mellett megjelent a magyar zászló, száz- és százezer [?] ember kezdte énekelni a Himnuszt. »Isten, áldd meg a magyart « – és nekünk a könnyeink hullottak. Hirtelen egy villanás történt. Először azt hittem, hogy ránk lőttek. De mint az a későbbiek során kiderült, egy kis furgon kocsi tetejéről valaki vakuval készített felvételt. Mind a mai napig kerestem ezt a képet, amely állítólag egy angol színes magazin címlapján jelent meg.”

(Babindák kihagyásra javasolja: „S hogy ez így volt, azt bizonyítja, hogy 1957 márciusában a Markó utcában tartott bírósági tárgyaláson az ügyésznő elém tette [a képet], és csak annyit kérdezett, hogy emlékszem-e erre a felvételre? Legnagyobb meglepetésére egyből azt feleltem neki – talán egy kicsit büszkébben, mint szabad lett volna –, természetesen, mi voltunk azok, akik kitettük a magyar zászlót a magyar Országháza erkélyéről. Az akkori vádemelés úgy hangzott, hogy zendülés, lázítás stb. Azt hiszem, ezt akkoriban sokan megkapták. Nekem egy éjszakai telefonüzenettel jelezték [Budapestről], hogy vigyázzak, mert keresnek.”) [ ] A Tolnai Népújság cikke így fejeződik be: „Végül megúsztam, de hosszan tartó rendőrségi megfigyelés lett belőle.” Ettig László vallomását a Tildy Zoltán elleni perben akarták felhasználni. Ugyanis őt tartották felelősnek többek között a kupola tetején lévő vörös csillag megrongálásáért.

„A zászló kitűzése után Erdei Ferenc akkori miniszterelnök-helyettes, volt főnököm állított meg, miután az erkélyről bejött, és arra kért, hogy a déli bejáratnál várakozó feleségét, a valamikori színésznőt, Majláth Jolánt segítsem bejönni. Előzetesen Erdei Ferenc próbálkozott beszélni az emberekkel, de csak Nagy Imrét követelték. Lementem hát a déli bejárathoz. A bejárat mögött láttam a felfegyverzett ÁVÓ-sokat. Köztük volt a parancsnokuk, akit jól ismertem. Hozzá fordultam segítségért. A válasza az volt, hogy ha kinyitom a kaput, és a tömeg betódul, akkor ő a kapott parancsot teljesíti. Ami annyit jelentett, hogy lövetni fog!

Néhány másodperc gondolkodás után határoztam. Odaléptem a nagy tölgyfa ajtóhoz, félrehúztam a nagy reteszt, és kinyitottam az ajtót. Egyetemisták csoportja állt a kapu előtt, köztük Erdei Ferenc felesége. Megkértem az embereket, hogy egy kicsit menjenek arrébb a bejárat elől. Persze ez nem nagyon ment. Gyorsan megfogtam Erdeiné kezét, és szabályszerűen berántottam. Másik kezemmel gyorsan behajtottam a [kapu] kinyitott szárnyát, és máris rátoltam a reteszt. [ ]

Időközben beengedték Veres Pétert és kísérőit a Parlamentbe. Egy kis delegáció volt, tárgyalásra készen. Csak nem volt kivel tárgyalni. [ ] Az bizonyos, hogy már én is kezdtem egy kicsit tétován mozogni, nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek. Közben már egyre többen jöttek-mentek a sötét folyosókon. A téren csak a rendes utcai lámpák világítottak. A Parlamentben sötét volt. S hogy ezt ki intézte így, nem tudtam. Az erkélyen, amely most főszereplővé lépett elő, nem volt hangosítás. Tehát már Erdei beszédét sem nagyon érthették meg az emberek. Csak akik egészen közel voltak. [ ] Viszont utána Sinkovits Imre lépett ki az erkélyre. Kitettem egy széket, és arra állt fel. Mellette álltam, mikor a Talpra, magyart elszavalta. Csakhogy Sinkovits színész volt! Tudta, hogy itt nem lehet csak egyszerűen szavalni. Az ő hangja – felemelt hangja – elcsendesítette a zúgó-morajló tömeget, s már vele skandálták, hogy »rabok tovább nem leszünk«. Sinkovits itt annyira átéléssel szavalt, hogy csak úgy remegett a szék alatta.” (Babindák megjegyzése a következő bekezdés mellett: „Ezt én kihagynám.” S amit kihagyásra szán, a következő: „A Nemzeti dalt én is többször szavaltam. Egyszer a bajai központi moziban, mintegy kétezer diák előtt. A függöny mögött a történelemtanárom állt.”) [ ]

Ezután volt még egy olyan esemény, ami emlékezetes maradt a számomra. Erdei kijött a sajtóteremből. Meglátott, és azonnal azt kérdezte, hogy hol van itt legközelebb K-telefon. Bevezettem az 52-es szobába, ahonnan felhívta Nagy Imrét. Ő tudta, hogy hol tartózkodhat. Ennek a telefonbeszélgetésnek fültanújává váltam akaratlanul. Egyre kapacitálta Nagy Imrét, hogy be kell jönnie a Parlamentbe. Imre bátyámnak szólította, és közölte vele, hogy a zúgó tömeg őt követeli. Közölte azt is, hogy ő már próbálkozott szót érteni a háborgó tömeggel, de sikertelenül. Erdei nagyon határozottan, újólag, szinte parancsoló módon mondta: »Be kell jönnöd!« S erre azt válaszolta Nagy Imre, hogy nem akar megint »bűnbak« lenni. [ ] Az »elvtársazásra« én is jól emlékszem. A hurrogásra is. [A tömeg azt skandálta: „Nincs elv-társ! Nincs elv-társ!” – K. A.] És arra is, amikor arról beszélt Nagy Imre, hogy másnap tárgyalni fog a központi vezetőséggel. De az elégedetlenkedő emberek egyre csak lehurrogták. [ ]

Aztán még sokáig bolyongtam tanácstalanul a nagy házban. Újra és újra kitekintve a térre, figyeltem, amint az emberek lassan elvonulnak. Amikor már csaknem kiürült a tér, egy csatatér látványát nyújtotta. Az emberek jó része a rádió felé vette útját, mások meg szinte eszelősen rótták a pesti utcákat. Nem néztem az órámat, de úgy 10 óra körül hallatszottak az első lövések a rádió felől.” A kézirat végén Ettig László aláírása olvasható. A dátum: 2004. január 28.

Babindák Sándor természetesen annak a dokumentumnak a közlésével sem értett egyet, amely Ettig László fegyverviselési engedélyéről szólt magyar és orosz nyelven, továbbá a memoáríró hozzá fűzött megjegyzésével sem. Babindák egyszerűen csak azt írta mellé: „nem”. S hogy mit írt Ettig László? „Jóval később, egy novemberi estén, hazakísértem Erdei Ferencet, és részletesebben elmeséltem neki az akkor történteket. Nem volt még nagyon biztonságos a közlekedés, pláne az esti órákban. Nekem is volt egy olyan papírom, hogy az oroszok, az úgynevezett »patrul«, ne akadályozzanak a közlekedésben. Íme, az igazolvány.” Ettig László mellékeli a visszaemlékezésben az orosz szöveget, de az alább olvasható magyar nyelvű sorokat nem teszi melléje. „844 [-es] szám. Igazolvány. A Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány egyetértésben a szovjet csapatok parancsnokságával, engedélyt ad, hogy E. László az ország egész területén éjjel-nappal akadály nélkül közlekedhessék. Felhívjuk a szovjet és a magyar hatóságokat, hogy az igazolvány felmutatójának szabad mozgást biztosítsanak. Nevezett fegyverviselésre jogosult. Budapest, 1956. XII. 5. A fegyveres erők [és a közbiztonsági ügyek] minisztere.” Pecsét és Münnich Ferenc aláírása.

A forradalom leverése után, 1956 decemberében csak megbízható elvtársak kaphattak ilyen igazolványt! Babindák Sándor pontosan érezte, hogy ha Ettig 2004-ben azzal a szándékkal írta meg visszaemlékezését, hogy önmagát a forradalom egykori támogatójaként tüntesse fel, akkor nem szerencsés ilyen dokumentumokkal előhozakodni. Babindák egyébként 2007. november 22-én távozott az élők sorából. Ettig László 2006. december 21-én halt meg. Még október 6-án, a forradalom ötvenedik évfordulóján megkapta Bonyhádon a Magyar Nemzetőrség Emlékkeresztjét, 1987-ben díszpolgárrá is választották. Egykori kollégái szerint állami kitüntetésre számított Azonban a zászló kifüggesztése a Parlament épületére vélhetően így zajlott le.

(Kő András)