A zirci apátság szinte keretbe foglalja az életét. Olyan, mintha hazatalált volna több mint hatvan év után. Hogyan emlékszik vissza a távozására? Hisz a szerzetesrend megszüntetése, az államosítás után inkább fájdalmas emlékek maradhattak önben a helységgel és az amúgy csodálatos, monumentális épületegyüttessel kapcsolatban.
– Nem a település és az épület tehetett arról, ami akkor történt. Nem lehet elfelejteni. Egyik pillanatról a másikra megszüntették a legtöbb szerzetesrendet 1950-ben, köztük a Zircen már 1182, III. Béla uralkodása óta őshonos ciszterci monostort. Elvették a működési engedélyünket, mindenki mehetett, amerre látott. Mindez hatalmas felfordulást eredményezett. Huszonvalahány ezer szerzetesnek kötöttek útilaput országszerte a talpára, és mintegy nyolcezer nővért raktak ki a zárdákból. A feloszlatott apácarendek tagjait ideiglenesen itt helyezték el, az üressé vált apátsági komplexumban. Borzalmas, drámai látvány volt, amikor megérkezett velük a rengeteg teherautó. Egészen a szomszédos faluig, Olaszfáig állt az ÁVO-s kocsisor. Az idős, nyolcvan-kilencven éves nővéreket is úgy szállították le, mint a vágómarhákat. Többen nem sokkal élték túl az utazást, s főként a meghurcoltatást. Olyan hatalom oszlatta föl a szerzetesrendeket, amelynek egyházjogilag nem is lett volna rá joga, miután nem ők alapították azokat. Hogy a proletárdiktátoroknak mennyi joguk volt a működésre, az megint más lapra tartozik. 1945-ben kaptak tizenvalahány százalékot – ez volt az egyetlen tisztán megszerzett eredményük és társadalmi támogatottságuk. 1950 októberére aztán mindenki szétszéledt, csak néhányan maradhattak itt egy elkülönített részen. Fallal kerítették el őket, mint a fertőző állatokat. Nehogy rossz, ártó hatással legyenek az új, szocialista embertípusra.
– Ön egy idő után teherautó-sofőrként helyezkedett el. Nem volt túl nagy ez a váltás?
– Ahhoz képest, hogy 1950 júniusában már beöltözött novícius voltam, igen. Ám szó se volt arról, hogy abbahagytuk volna a tanulmányokat és a felkészülést a szerzetesi hivatásra. Vagyis jött az illegalitás, amit évekkel később a bíróságon a fejünkre olvastak mint hatalmas bűncselekményt. Sigmond Lóránt volt a fő novíciusmester. Ő volt az apát úr megbízásából a rend feje.
– Az apát akadályoztatva volt?
– Így is lehet fogalmazni. Endrédy Vendelt ugyanis 1950-ben elvitte az ÁVH. Borzalmasan megkínozták, koncepciós perben tizennégy évre ítélték, amiből hármat sötétzárkában kellett letöltenie. Amikor 1956-ban kiszabadítottuk a Kozma utcai börtönből, egy reszketeg öregember jött ki. Holott két méter magas, szálfatermetű, kisportolt ember volt, magával ragadó, jó kedéllyel. Estére azonban regenerálódott, már ismét olyan volt, mint régen. 1957-ben persze az ávósok visszavitték, hogy letöltse a maradék éveket. Végül Pannonhalmára kiengedték, rendőri felügyelettel. Mint ami egy, a rendszerre különösen veszélyes elemnek kijárt.
– Térjünk vissza az ön életútjára. A jogi diplomát nemigen lehetett a Tefunál megszerezni. Munka közben járt egyetemre?
A válasz és a teljes interjú a Magyar Nemzet szombati számában olvasható.
