Igazi kapocs lesz az új pécsi konzul

„Alapvetően meghatározza az életemet az, hogy gyerekkorom óta két nyelvet és két kultúrát, a magyart és németet is a magaménak tudhatom.”

– Német nemzetiségű családba született. A rendszerváltás előtt mennyiben volt más a nemzetiségi lét az ön számára, mint az azt követő időkben?
– Az én olvasatomban nem változtak meg a dolgok, inkább a környezetem számára. A rendszerváltozás előtt a nagyszüleim generációja hátrányként élte meg német mivoltát. Ez nagyot változott 1990 után. A tragikus az, hogy az a generációs tudat, kollektív emlékezet, ami kialakult a második világháború után, ma is rendkívül negatívan hat. A fiatalok identitását részben ma is meghatározza az a rengeteg sorscsapás, ami a nagyszüleiket érte és amiről most is beszélnek.

– Közel hatvanéves tapasztalatokról beszélünk.
– Így van, de két-három generációnak kell felnőnie ahhoz, hogy ez az attitűd eltűnjön és helyét egy másik kollektív emlékezet vegye át.

– Baranyáról úgy tartják: soknemzetiségű, türelmes megye. Ön szerint is így van?
– Talán igen. Érzékelhető is ez, hiszen régóta élnek együtt itt a különböző nemzetiségek; befogadóbbak, elfogadóbbak talán az emberek. De ez igaz Tolna megyére is: a családom Bátaszékről származik, ami korábban többségében német ajkú település volt, ám mivel vasúti csomópont, ezért mindig is több nemzetiség lakta: még a németek betelepítése előtt szerbek, aztán cigányok és magyarok is.

– Ön másképpen éli meg mindennapjait nemzetiségiként?
– Alapvetően meghatározza az életemet az, hogy gyerekkorom óta két nyelvet és két kultúrát, a magyart és németet is a magaménak tudhatom. Az említett negatívumok ellenére én ezt kifejezetten előnyként élem meg. A mai globalizálódott világban szinte természetes, hogy rendkívül sokszínű az identitásunk. A mai fiatalok identitásának alakulásában több nyelv és kultúra lehet jelen, időről időre akár változó intenzitással. Ez persze nem volt mindig így, hiszen például a magyarországi németek is évszázadokon át homogén közegben éltek, a családban csak németül beszéltek, egymás között házasodtak, mindig ugyanazzal a kultúrával találkoztak. Az identitást ma a heterogenitás jellemzi.

– Külső szemlélő sokszor csak annyit lát ebből, hogy nemzetiségi önkormányzatok működnek, a hagyományőrzés a néptánccsoportokban testesül meg.
– Évtizedes adottság. 1949 óta garantálja az alkotmány, hogy nemzetiségeknek joguk van a saját kultúrájuk ápolásához, hagyományaik őrzéséhez. Az etnikai identitástudat korábban adottság volt, mely az említett homogén nyelvi és kulturális közegben az egyén és a közösség szintjén is kialakult. Ma részben a származás, részben a nyelv ismerete, részben a kulturális örökség ápolása jelentheti a nemzetiséghez való tartozás vállalását, kinyilvánítását. Szerencsére úgy tűnik, hogy a német nemzetiséghez, nyelvhez és kultúrához való kötődésüket egyre többen vállalják. A fiatalok előnyt kovácsolnak ebből, ők a pozitív kollektív emlékezet záloga, mely az asszimiláció ellen hat.

– Férje horvát nemzetiségű. Nemzetközi csapat állt össze?
– Kicsit leképezzük a régió társadalmát, hiszen itt voltak falvak, ahol csak németül, máshol csak horvátul beszéltek, és persze olyanok is, ahol több nemzetiség élt együtt, megtanulva egymás nyelvét, megismerve egymás kultúráját. Nagy nyertes a gyermekünk, hiszen ő három nyelven nőtt fel a családban, de ma már a német a horvát és a magyar mellett angolul is beszél. Egyébként az itteni horvát konzullal is nagyon jó kapcsolatom alakult ki.

– Német nyelvészettel foglalkozik. Ez is összefügg a családi háttérrel?
– Igen. A nagyszüleim által beszélt dialektus egy keleti frank nyelvjárás, mely részben hasonlít a Luther Márton által a bibliafordításnál használt nyelvi változathoz. A berlini Humbold Egyetemen tanultam, ott döntöttem el, hogy XVI. századi német szövegekből írom a szakdolgozatomat, méghozzá a német parasztháború röpirataiból. Ehhez nagy előny adott, hogy otthonról ezt a nyelvjárást hoztam. Később a nyelvtörténet mellett nyelvszociológia felé fordultam; többek között a nyelv szerepét kutattam az identitásban.

– Tanszékvezetőként egyetemi, tudományos munkát folytat. A konzuli munka közéleti szerepvállalást is jelent. Mennyiben tudja a kettőt összeegyeztetni?
– Úgy tudom, hogy a személyemre többek között azért esett a választás, mert a németek célzottan egyetemi embert kerestek, aki összekötő lehet a magyarok, az óhazai németek, és a magyarországi németek között. Mindaz, amivel eddig foglalkoztam, ezzel összhangba hozható. 2016-ig a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese leszek, utáni pedig az oktatói munka mellett látom el a tiszteletbeli konzuli feladatokat egészen a németországi nyugdíjkorhatárig. Azt remélem, hogy ebben munkában is fel tudom majd használni azokat a tapasztalatokat, kapcsolatokat, amikre eddig szert tettem. Nagyon szeretném, hogyha ez a konzulátus úgy működne, hogy valóban közvetítene a régió kulturális, oktatási, kutatási, gazdasági, politikai szereplői, állampolgárai között.

– Azt már látja, mi lesz a munkája?
– Az elsődleges feladat az, hogy a régióban élő német állampolgároknak segítséget nyújtsunk, szolgáltatásokat biztosítsunk számukra. Pécsett nagyon sok német diák tanul, évfolyamonként több százan vannak az egyetemen, de sok a Baranyában letelepedett nyugdíjas is, köztük egykor Magyarországról kitelepített és ide visszaköltöző emberek is vannak. Az adminisztratív munka mellett fontos feladat az is, hogy az itteni német vállalkozókkal tartsam a kapcsolatot, s lehetőség szerint elősegítsem újabbak megjelenését a régióban. De természetesen a kulturális életben is szerepet kell vállalnunk.

– Egyfajta kapocs, gyújtópont is lehet?
– Igen, szeretném ezt remélni. A német nagykövet úr kérése volt, hogy a PTE-n kapjon helyet a tiszteletbeli konzul irodája. Ezt a kérést az egyetem rektora maximálisan támogatta. Remélem, hogy ezzel is vonzóbbá tudjuk tenni a várost és az egyetemet a német diákok számára. A város és az egyetem közös célja, hogy minél több német diák tanuljon Pécsen és váljon hordozójává a két ország hagyományosan jó kapcsolatainak.