Nem tett jót, hogy kevés élettapasztalattal rendelkező emberek szabják a külügyi stílusunkat. Hogy az államigazgatásban másutt, más tárcáknál okoz-e ez feltétlenül kárt, nem tudom, de a diplomáciában minden a stílus. Egy 30-as éveiben járó államtitkárnak nincs tekintélye, nem lehet megalapozottan magabiztos, és aki az egyéniségével nem meggyőző, az a tekintélyt ugrálással pótolja.
Nem tesz jót a konfrontatív, a másutt is tapasztalható háborús-csatás retorika sem a diplomáciának. Ebben a műfajban nem a bekapott ütések tűrését, majd a válaszul adott nagy parasztlengőket értékelik, hanem azt a boxolót, akit meg sem tudnak ütni. Aki elegánsan elhajol, aki nem veszi fel a kesztyűt.
– Vagyis Ön szerint Szijjártó Péter túl fiatal külügyminiszternek?
– Voltak már eredményes, harminc éves miniszterek is, de az a kivétel. A humántudományok szférájában, az emberi viszonyok kezelésének területén nincsenek csodagyerekek, mint a zenében vagy a matematikában. Itt minden a hitelességre épül, itt érettség kell. Különösen a vezetéshez. Descartes hiába alkotta meg a korszakalkotó filozófiai rendszerét 19 éves korában, nem jöhetett volna szóba, hogy az akadémia elnöke legyen. Élettapasztalat kell az emberek közötti érintkezéshez. Olyan emberek, akik sohasem jártak a diplomácia közelében, nem oktathatnak ki másokat – mondjuk az amerikai nagykövetet – arról, „mi nem szokás a diplomáciában”. Az új Külügyminisztérium legfőbb vezetésében ugyanis, a minisztert és az államtitkárokat is beleértve, a közelmúltig egyetlen egy embernek volt diplomáciai tapasztalata. (Őt is a perifériára, a kultúra és tudománydiplomácia területére tették. Nemrég óta a közigazgatási államtitkárnak – aki szintén nem a politikai fazon alakítója - is van ilyen gyakorlata).
Egy tekintélyes európai ország nagykövete mondta nekem Belgrádban a korábbi – szintén fiatal – szerb külügyminiszterre: „Ha egy külügyminiszter konfrontatív, az biztos jele annak, hogy nem akar sokáig külügyminiszter lenni.”
– Miért volt Ön szerint szükség a külügy átalakítására?
– Nem volt rá szükség. Ugyanaz a műveletlen, arrogáns lendület dolgozott, amely lebecsülte a diplomáciát, mint készséget és képzettséget, mint Gyurcsány idejében. Ez a megközelítés részben türelmetlenségből lassúnak és akadékoskodónak tartja a külügyet, részben kisebbségi komplexusból ingyenélőknek és élősködőknek a diplomatákat, akikre tulajdonképpen nincs is szükség, ezért a külügynek le kell törni a szarvát. Jött Gyurcsány, hogy majd ő maga elirányítja az egészet, és odatette a külügyminiszteri posztra a semmilyen tapasztalattal nem rendelkező Göncz Kingát. Hogy miért kellett 2014-ben is jóvátehetetlenül szétverni és tapasztalatlan emberekkel feltölteni a külügyet, fel nem tudom fogni. Egyértelmű, hogy az egésznek most látjuk a következményét, amikor minden szomszédunkkal romjaiból kellene a kapcsolatokat újra felépíteni.
– Három hónappal a mandátuma lejárta előtt váltották le, miért?
– Nem hiszem, hogy ez speciális bánásmódnak számított: beleestem az első leváltási hullámba, amikor körülbelül 30 nagykövetet hívtak egyszerre vissza. Nem tudom, mi volt az oka, soha senki sem adott magyarázatot. A szabadságom alatt szűkszavú levélben értesítettek a visszahívásomról. Azért is könyörögni kellett, hogy a szerb partnerektől és a diplomáciai testület tagjaitól – a diplomáciai szokásoknak, és egyáltalán a normális polgári viselkedési normáknak megfelelően – el tudjak köszönni.
– Mit szól ahhoz, hogy a gazdaságpolitika most jóval hangsúlyosabban jelenik meg a külügyekben, mint az előző ciklusban?
– A minisztérium nevének megváltoztatása – „Külgazdasági és Külügyminisztérium” – is hűen tükrözi a fent említett kalmárszemléletet: a diplomácia másodlagos, nem lényeges. Ez már egy vállalat, ahol nem diplomata kell, hanem vigéc. Az átalakítás olyan átgondolatlan tervek lecsapódása, amelyek a korai SZDSZ filozófiájára voltak jellemzőek: „nem kell itt magyarkodni, nem kell a szomszédokkal konfrontálódni”, a gazdaságot kell fellendíteni, és a problémák meg majd megoldódnak maguktól. Én erősen kétlem, hogy a zászlóra tűzött gazdaság-sulykolás több eredményt hoz-e, mint az, amikor a gazdaság és a kereskedelmi forgalom növelése csendben az egyik feladat volt a sok közül. Mellesleg:a magyar-szerb forgalmat az előző ciklusban mi is megmásfélszereztük. És ha a gazdaság lesz a mérce, kíváncsi vagyok, hogy a nagy partnerekhez való dörgölőzés közben nem hanyagoljuk-e el az e téren nem perspektivikus szomszédsági kapcsolatokat.
– A határontúli magyarok védelme azért továbbra is prioritásnak számít a magyar külpolitikában.
– Persze, de fontos, hogy ezt a retorika szintjén jelenítjük-e meg, vagy valódi tettekben. Nehéz kérdés ez az egész, nem akarom ebben az ügyben bírálni a külügyet. Sajnos, erősen rányomja a bélyegét a kérdés kezelésére a Trianon-komplexus, és a Jobbiktól való szavazatszerzés igénye. Magyarország már mindent kipróbált: a revíziós igényt, az engedékenységet, a meghunyászkodást, és az erős konfrontációt is. Egy dolgot nem próbáltunk ki sehol máshol, csak legutóbb Szerbiában: hogy a többségi társadalommal próbáljunk jóban lenni annak érdekében, hogy tekintse államalkotó tényezőnek, megőrzendő értéknek a helyi magyarságot. Az új megközelítésnek már volt tapintható eredménye. A módszer itt is: szelíd, konstruktív hang, de kőkeményen éreztetve, hogy a határon túli magyarok ügye állami létünk sarokköve.
– De ha a kisebbségi magyarságot fenyegeti veszély, csak fel kell lépnie valakinek, nem?
– Az egész magatartásunknak azt kell sugároznia, hogy ezt mi nem tűrjük, ez nem tolerálható. Nem ajtócsapkodással, hanem következetes magatartással. A diplomáciának ebben kulcsszerepe van, állandóan konzultálni, tárgyalni kell a szomszédokkal. Újra kellene értékelni a sértettségi doktrínánkat, az ugyanis nem vezet sehova. Sajnos hajlamosak vagyunk úgy képzelni a szomszédságpolitikánkat, hogy akivel jóban vagyunk, az ismerje el a mi felsőbbrendűségünket, a múlt okán. Tudatosítsuk magunkban, hogy nem várhatjuk el az „utódállamoktól”, hogy elismerjék a „mi igazunkat”.
– Nem tűnik túl optimistának a szomszédságpolitikánkkal kapcsolatban.
– Sziszifuszi munka ez, amit magáért a munkáért kell végezni. Eredmény akkor lesz, ha a tárgyaló garnitúrák megváltoznak, és Horvátországban például megváltoznak.Nálunk viszont nem kormány-, hanem stílusváltás szükséges, de a mostani minisztériumi garnitúrától nem lehet várni semmi ilyesmit.