Miért kellett szétverni a Martonyi-féle külügyet?

A volt belgrádi nagykövet beszélt a külügyi kapcsolatokról és a kocsmai odamondogatásról.

– Nem segített a szerb–magyar kapcsolatokon a migrációs válság: nyilatkozatháború, szópárbaj, a szerb határ lezárása. Mire számíthat Magyarország innentől déli szomszédunk részéről?
– A szópárbaj azzal a sértődött szerb nyilatkozattal indult, hogy nem értesítettük őket arról, hogy le fogjuk zárni a határt. El tudom képzelni, hogy hivatalosan, jegyzékben valóban nem értesítettük a szerbeket a tervezett határzárról (ha így lett volna, hivatkoztunk volna rá, hogy de igen, ekkor és ekkor), ugyanakkor azt is kizártnak tartom, hogy informálisan ne adtuk volna tudtukra. Ez persze nem elég: egyrészt a szerbek igénylik, hogy irántuk hivatalos formában is mutassuk ki a tiszteletet, másrészt a diplomácia is azt igényli, hogy tartsuk be a formaságokat, és öntsünk tiszta vizet a pohárba. Egy stratégiai partner esetében – nem tudok arról ugyanis, hogy ezt a státuszt visszavontuk volna Szerbia vonatkozásában – az informális bizalmi kapcsolat, a kínos részletekig menő informálás és konzultáció, valamint a pontos írásbeliség egyaránt elengedhetetlen. Nincsenek belső információim, de nem volnék meglepve, ha – egy-két, idehaza keresztülvert döntés analógiájára – itt is elmaradt volna a megértés kikérése, a partneri megbeszélés, a visszajelzés megvárása.

– A szerb oldalról mit tud mondani?
– A szerbek persze nem ezen dühödtek be: ők addig az egész menekültügy kezelésében önmagukat adták. Nyilván ellenőrizhették volna szigorúan a macedón határszakaszukat is, csakúgy, mint Koszovóét, de úgy döntöttek, hogy inkább megvonják a vállukat, és a felelősséget áttolják Magyarországra. Ennek vetett véget a magyar határzár, és hirtelen vakarhatták a fejüket, hogy ki kellene találni valamit. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy kezdettől fogva a szerbek is magukra lettek hagyva a problémával, és nem volt tisztességes az Európai Unió részéről, ahogy ezt a helyzetet kezelte. Jól tudták, hogy a szerbeknek megvannak a saját „hamis menedékkérői”, akiknek a panaszai nyomán Szerbiát nem biztonságos országnak minősítették, plusz azok, akiket az utóbbi években nyugatról hazatoloncoltak, és a friss menedékkérők kezeléséhez csak az emberi jogokra vonatkozó politikai korrekt figyelmeztetéseket mellékelték, segítséget nem.

Ez a történet tehát a kölcsönös mulasztásokról szól. Magyar részről én a kínos egyeztetés, ha úgy tetszik, akár egy közös fellépés kidolgozásának elmulasztásán túl azt tartom ilyennek, hogy két éve, amikor még csak heti 10-15 ember érkezett a magyar határra, nem adtuk világosan a világ és az EU tudtára, hogy nem tűrjük az illegális határátlépést. Elindult ugyan egy szerb–magyar–osztrák határvédelmi együttműködés, mert lehetett látni, hogy az áradat nőni fog, mégsem léptünk fel megalkuvás nélküli határozottsággal. Engem akkor is felháborított az, hogy az én országomba az jön be, aki akar, ott, ahol akar, és azt hozhat be – fegyvert vagy kábítószert –, amit akar. Már akkor ott táboroztak a migránsok a szabadkai temető mellett, és csak arra vártak, hogy valaki vezesse át őket a zöldhatáron.

– A szerbek nem akartak vagy nem tudtak ezzel mit kezdeni?
– Tanácstalanok voltak, nem nagyon tudtak, és nem is nagyon akartak. Belehelyezték az egészet az európai uniós elfogadottságuk kérdéskörébe, és onnan vártak volna valamilyen kezdeményezést. Két-három éve még nem a közel-keleti menekültek okoztak gondot Szerbiának, hanem a nyugaton menedékjogot kérő főleg cigány lakossága, vagy olyan albánok, akik már Koszovóban éltek, de a szerb papírjaikat használták. Az EU ezért időről időre kilátásba helyezte, hogy visszateszi Szerbiát a vízumköteles országok listájára. Drasztikus, imázsrontó intézkedésekre már csak ezért sem gondoltak, és mondom, a migráció dimenziói még akkor nem voltak elviselhetetlenek. Szerbia beérte azzal, hogy részt vett az EU Frontex együttműködésében Ausztriával és Magyarországgal együtt. Érdekes megjegyezni azonban, hogy már akkor felvetődött, hogy a menekülteket Macedónia határain kellene megállítani.

– Mondják, hogy csúcsponton voltak a szerb-magyar kapcsolatok az utóbbi években. Hallani olyat is azonban, akik szerint a szerbek csak azért „európéerkednek” velünk, hogy javítsák a kilátásaikat az uniós csatlakozási tárgyalásokon.
– Én nem tartom rossz dolognak, ha valaki azért viselkedik rendesen, vagy egy ország azért folytat barátságosabb politikát, mert „akar valamit”. Nem baj, ha valaki azért alapít árvaházat, mert a mennyországba akar kerülni. A politikában különösen nem kell feszegetni az indítékokat, ugyanis minden lépést az érdekek motiválnak. Kölcsönös érdek az egymásrautaltság felismerése, és ennek köszönhetően javult az utóbbi években látványosan a két ország viszonya, de még nem annyira, hogy mindez önjáróvá váljon. A kapcsolat olyan mint egy facsemete, amit elültettünk, és aztán folyamatosan ápolni és locsolni kell, óvni és vigyázni rá. Ezért is lett volna fontos mégiscsak konzultálni a határzár tervéről, vagy uram bocsá\', közös megoldási terveken gondolkodni.

– Milyen jövő várhat erre a kapcsolatra a mostani összeveszés után?
– Összeveszésről nincs szó. A szerb politikusok is a napi piacról élnek, belefér náluk, hogy egy-egy, főleg a nyugati, liberális sajtó által sulykolt klisét elpufogtassanak, ami adott esetben az embertelen magyarországi menekültpolitikáról szól. Különösen akkor, ha ezzel jó pontokat vélnek szerezni a politikai korrektség pályáján, és különösen, ha tényleg plusz munkát csinálunk nekik. Ettől függetlenül tudom, hogy a szerb miniszterelnök, Aleksandar Vucic nagyra tartja Orbán Viktor tevékenységét. Nem hinném, hogy ezek a villongások tartósak lennének, ez ki is derült a röszkei határnyitásnál, ahol Pintér Sándor és szerb kollégája együtt volt jelen.

– Mennyire vetheti vissza a szerbek európai uniós csatlakozását a menekültek szervezett buszoztatása?
– Ehhez az Európai Uniót jobban kellene ismerni, de az látható. hogy Brüsszel ad hoc hozza a döntéseit, ad hoc büntet vagy jutalmaz. Nincs kiérlelt álláspont a migrációs válságról, így nem valószínű, hogy pusztán erre hivatkozva szenvedne késedelmet Szerbia uniós integrációja, amire egyhamar amúgy sem kerül sor. A buszoztatás elsősorban nekünk volt kellemetlen, elég sunyi módszer, és a szerbeknek sincs dicsekedni valójuk azzal kapcsolatban, hogy figyelembe vették volna a mi szempontjainkat, vagy konzultálni óhajtottak volna velünk a lépéseikről. A buszoztatás csak akkor volna hátráltató tényező az EU-ban, ha mi felpanaszolnánk, és egy ilyen panaszunknak volna súlya ott – de ezek egyike sem reális feltevés. A mi kétoldalú viszonyunkat amúgy sem európai uniós összefüggésben kell kezelnünk, hanem az örök szomszédság kritériumrendszerében.

– Mi a helyzet Horvátországgal?
– Különösen fájdalmas, hogy velük, akikkel régebb óta deklaráltuk a kívánatos stratégiai partnerséget, mint a szerbekkel, már hosszabb ideje hűvös a viszony, és nem csak a MOL-INA perpatvar miatt. Ebbe nem lett volna szabad nekünk belenyugodni, sőt mélyíteni a nyilatkozgatással, még akkor sem, ha tényleg “ők kezdték”. Éppen ennek a menekültáradatnak a sorscsapását lehetett volna kihasználni arra, hogy leváljunk erről a sérelempályáról, és próbáljunk meg közösen kidolgozni valamit. Érthetetlen, hogy amikor már tudták, hogy szeptember 15-én hazánk komoly változtatásokat vezet be – ekkor lett ugye bűncselekmény a tiltott határátlépés –, a két ország miért nem tárgyalt egymással. Nyilvánvaló volt, hogy a menekültek Horvátország felé fognak menni Szerbiából, ha Magyarország felé nem jöhetnek egyenesen – erre fel kellett volna készülniük, és készíteni őket – ha komolyan gondolunk egy tartós jó viszonyt, és nem a durca fenntartása a célunk. Ez nagyon komoly mulasztás, még akkor is, ha volt okunk a sértettségre. Szerbia, Magyarország és Horvátország már jóval korábban összeülhetett volna megbeszélni a helyzetet, méghozzá Magyarország javaslatára – tudván, hogy a szerbek és a horvátok a maguk büszkesége miatt ilyet nem fognak kezdeményezni.

– Milanovics horvát miniszterelnök Mesterházy Attila kampányrendezvényén is szónokolt a tavalyi választások előtt. Mennyire van benne ebben az egészben a pártpolitika?
– Magyar részről szerintem nem feltétlenül van benne, azt hiszem, a magyar kormány tudna egy másik pártcsalád kormányával is együttműködni, Tadics és Orbán között is megfelelő volt a viszony. A magyar-horvát kapcsolatok megromlásában ez olyan mélységig van benne, amennyiben a horvát belpolitikai galibák a kormányzó szociáldemokraták ténykedésében gyökereznek. Milanovicsék ezer bajjal küszködnek, el is fogják veszíteni a választásokat. Nem szokás, sőt udvariatlan egy másik ország pártküzdelmeiben annyira részt venni, mint azt Milanovics tette. Elismerem, hogy nem lett volna könnyű vele ezek után leülni, de a diplomácia éppen erről szól: ha magasabb érdekekről van szó, túl kell tenni magunkat a sérelmeinken. Ha indulatosan, vagdalkozva nyilatkozunk, elzárjuk a holnapi folytatás lehetőségét.

– Amikor Horvátország elkezdte átengedni hazánk felé a migránsokat, Szijjártó bejelentette, hogy blokkoljuk Horvátország schengeni csatlakozását . Ez is indulatnyilatkozat volt?
– Rettentő szerencsétlen dolog volt belengetni a vétót, ugyanis nyilvánvaló, hogy mi ezzel büntetni akarunk. Három éve egy ügyben a szerbeket is fenyegettük vétóval, de az akkor egy készülő törvénytervezet elfogadhatatlanságát jelezte, és el is értük a fogalmazás megváltoztatását. Itt viszonyt egy megtörtént tényt akarunk megbosszulni. És ez kicsinyesség. Ez azt jelzi, hogy nem a magatartásunk szilárd, ahogy annak lennie kellene, hanem a stílusunk sprőd. Aki igazán erős, magabiztos, az lehet megengedő, halk, a diplomácia pedig az a finesz, amely emögött éreztetni tudja az erőt. Az álláspont legyen kemény, ne a retorika! Most kakaskodó kamaszgyerekek ugrálását, kocsmai odamondogatását látjuk, mindkét oldalról.

Sajnos, ez része a mai általános politikai kultúrának, amit megmérgezett a „píszí” a politikailag korrekt beszéd, ami valójában teljesen inkorrekt. Inkorrekt, mert merev, arrogáns, doktriner, megbélyegző, és legfőképpen szellemtelen. Semmi mást nem eredményezett, mint készen vett kliséket és paneleket a dolgok igazi átgondolása helyett. Nácizás, hitlerezés – ez a félművelt emberek sajátossága: előkerül egy szó, a másik félben kipattan a viszontválasz az Amerikában szentesített politikai korrektség készletéből. Ez erősen árulkodó: az intelligencia mércéje, hogy automatikusan rányomjuk-e valaki hátára a megbélyegző jelzőt, vagy átgondoljuk mi is valójában a az igazság.

Nem tett jót, hogy kevés élettapasztalattal rendelkező emberek szabják a külügyi stílusunkat. Hogy az államigazgatásban másutt, más tárcáknál okoz-e ez feltétlenül kárt, nem tudom, de a diplomáciában minden a stílus. Egy 30-as éveiben járó államtitkárnak nincs tekintélye, nem lehet megalapozottan magabiztos, és aki az egyéniségével nem meggyőző, az a tekintélyt ugrálással pótolja.

Nem tesz jót a konfrontatív, a másutt is tapasztalható háborús-csatás retorika sem a diplomáciának. Ebben a műfajban nem a bekapott ütések tűrését, majd a válaszul adott nagy parasztlengőket értékelik, hanem azt a boxolót, akit meg sem tudnak ütni. Aki elegánsan elhajol, aki nem veszi fel a kesztyűt.

– Vagyis Ön szerint Szijjártó Péter túl fiatal külügyminiszternek?
– Voltak már eredményes, harminc éves miniszterek is, de az a kivétel. A humántudományok szférájában, az emberi viszonyok kezelésének területén nincsenek csodagyerekek, mint a zenében vagy a matematikában. Itt minden a hitelességre épül, itt érettség kell. Különösen a vezetéshez. Descartes hiába alkotta meg a korszakalkotó filozófiai rendszerét 19 éves korában, nem jöhetett volna szóba, hogy az akadémia elnöke legyen. Élettapasztalat kell az emberek közötti érintkezéshez. Olyan emberek, akik sohasem jártak a diplomácia közelében, nem oktathatnak ki másokat – mondjuk az amerikai nagykövetet – arról, „mi nem szokás a diplomáciában”. Az új Külügyminisztérium legfőbb vezetésében ugyanis, a minisztert és az államtitkárokat is beleértve, a közelmúltig egyetlen egy embernek volt diplomáciai tapasztalata. (Őt is a perifériára, a kultúra és tudománydiplomácia területére tették. Nemrég óta a közigazgatási államtitkárnak – aki szintén nem a politikai fazon alakítója - is van ilyen gyakorlata).

Egy tekintélyes európai ország nagykövete mondta nekem Belgrádban a korábbi – szintén fiatal – szerb külügyminiszterre: „Ha egy külügyminiszter konfrontatív, az biztos jele annak, hogy nem akar sokáig külügyminiszter lenni.”

– Miért volt Ön szerint szükség a külügy átalakítására?
– Nem volt rá szükség. Ugyanaz a műveletlen, arrogáns lendület dolgozott, amely lebecsülte a diplomáciát, mint készséget és képzettséget, mint Gyurcsány idejében. Ez a megközelítés részben türelmetlenségből lassúnak és akadékoskodónak tartja a külügyet, részben kisebbségi komplexusból ingyenélőknek és élősködőknek a diplomatákat, akikre tulajdonképpen nincs is szükség, ezért a külügynek le kell törni a szarvát. Jött Gyurcsány, hogy majd ő maga elirányítja az egészet, és odatette a külügyminiszteri posztra a semmilyen tapasztalattal nem rendelkező Göncz Kingát. Hogy miért kellett 2014-ben is jóvátehetetlenül szétverni és tapasztalatlan emberekkel feltölteni a külügyet, fel nem tudom fogni. Egyértelmű, hogy az egésznek most látjuk a következményét, amikor minden szomszédunkkal romjaiból kellene a kapcsolatokat újra felépíteni.

– Három hónappal a mandátuma lejárta előtt váltották le, miért?
– Nem hiszem, hogy ez speciális bánásmódnak számított: beleestem az első leváltási hullámba, amikor körülbelül 30 nagykövetet hívtak egyszerre vissza. Nem tudom, mi volt az oka, soha senki sem adott magyarázatot. A szabadságom alatt szűkszavú levélben értesítettek a visszahívásomról. Azért is könyörögni kellett, hogy a szerb partnerektől és a diplomáciai testület tagjaitól – a diplomáciai szokásoknak, és egyáltalán a normális polgári viselkedési normáknak megfelelően – el tudjak köszönni.

– Mit szól ahhoz, hogy a gazdaságpolitika most jóval hangsúlyosabban jelenik meg a külügyekben, mint az előző ciklusban?
– A minisztérium nevének megváltoztatása – „Külgazdasági és Külügyminisztérium” – is hűen tükrözi a fent említett kalmárszemléletet: a diplomácia másodlagos, nem lényeges. Ez már egy vállalat, ahol nem diplomata kell, hanem vigéc. Az átalakítás olyan átgondolatlan tervek lecsapódása, amelyek a korai SZDSZ filozófiájára voltak jellemzőek: „nem kell itt magyarkodni, nem kell a szomszédokkal konfrontálódni”, a gazdaságot kell fellendíteni, és a problémák meg majd megoldódnak maguktól. Én erősen kétlem, hogy a zászlóra tűzött gazdaság-sulykolás több eredményt hoz-e, mint az, amikor a gazdaság és a kereskedelmi forgalom növelése csendben az egyik feladat volt a sok közül. Mellesleg:a magyar-szerb forgalmat az előző ciklusban mi is megmásfélszereztük. És ha a gazdaság lesz a mérce, kíváncsi vagyok, hogy a nagy partnerekhez való dörgölőzés közben nem hanyagoljuk-e el az e téren nem perspektivikus szomszédsági kapcsolatokat.

– A határontúli magyarok védelme azért továbbra is prioritásnak számít a magyar külpolitikában.
– Persze, de fontos, hogy ezt a retorika szintjén jelenítjük-e meg, vagy valódi tettekben. Nehéz kérdés ez az egész, nem akarom ebben az ügyben bírálni a külügyet. Sajnos, erősen rányomja a bélyegét a kérdés kezelésére a Trianon-komplexus, és a Jobbiktól való szavazatszerzés igénye. Magyarország már mindent kipróbált: a revíziós igényt, az engedékenységet, a meghunyászkodást, és az erős konfrontációt is. Egy dolgot nem próbáltunk ki sehol máshol, csak legutóbb Szerbiában: hogy a többségi társadalommal próbáljunk jóban lenni annak érdekében, hogy tekintse államalkotó tényezőnek, megőrzendő értéknek a helyi magyarságot. Az új megközelítésnek már volt tapintható eredménye. A módszer itt is: szelíd, konstruktív hang, de kőkeményen éreztetve, hogy a határon túli magyarok ügye állami létünk sarokköve.

– De ha a kisebbségi magyarságot fenyegeti veszély, csak fel kell lépnie valakinek, nem?

– Az egész magatartásunknak azt kell sugároznia, hogy ezt mi nem tűrjük, ez nem tolerálható. Nem ajtócsapkodással, hanem következetes magatartással. A diplomáciának ebben kulcsszerepe van, állandóan konzultálni, tárgyalni kell a szomszédokkal. Újra kellene értékelni a sértettségi doktrínánkat, az ugyanis nem vezet sehova. Sajnos hajlamosak vagyunk úgy képzelni a szomszédságpolitikánkat, hogy akivel jóban vagyunk, az ismerje el a mi felsőbbrendűségünket, a múlt okán. Tudatosítsuk magunkban, hogy nem várhatjuk el az „utódállamoktól”, hogy elismerjék a „mi igazunkat”.

– Nem tűnik túl optimistának a szomszédságpolitikánkkal kapcsolatban.
– Sziszifuszi munka ez, amit magáért a munkáért kell végezni. Eredmény akkor lesz, ha a tárgyaló garnitúrák megváltoznak, és Horvátországban például megváltoznak.Nálunk viszont nem kormány-, hanem stílusváltás szükséges, de a mostani minisztériumi garnitúrától nem lehet várni semmi ilyesmit.