Szülei hatására orvos szeretett volna lenni, különösen a belgyógyászat érdekelte, mert az olyan agyalós. A háború kitörésekor csúsztatott egy évet az orvosin, elszegődött dolgozni egy pizzériába. Minden reggel felkelt, és egy műanyag gyerekmosó kádban meggyúrt 15-20 kiló pizzatésztát, megtanulta az első osztályú receptet, máig úgy készíti. Az egyetemre visszatérve úgy érezte, a szülészetnek szenteli életét, az élet azonban közbeszólt. Csernus üdülési tulajdonjoggal foglalkozó céghez ment dolgozni, az volt a terve, hogy amíg megérkeznek a minisztériumtól az engedélyek, hasznossá teszi magát az egyetem után. Mindössze egy hónapot töltött ebben a pozícióban, de ez is elég volt ahhoz, hogy felismerje, nagyon jól beszéli az emberek nyelvét. A szokásos szöveg ledarálása után gyakran beszélgetésbe elegyedett ugyanis az ügyfelekkel. „Kérdéseimmel lementem a mélybe, és rájöttem, hogy az emberek őszinte kérdésre őszintén válaszolnak”. Érdekelték a lelki folyamatok, orvos is volt, adta magát a pszichiátria. A skizofrénia kezeléséhez még nem volt elég tapasztalata, a demenciában szenvedő páciensek pedig nem hozták lázba, nem volt elég sikerélménye, kevés volt a megmérettetés, így fél év után kis híján otthagyta a későbbi Addiktológiai Intézetet. Ám ekkor jött az első heroinista, és sokáig ez lett az útja. S hogy miért? „Mert mások azt mondták, lehetetlen. Mindig érdekelt, hogy mi az, amire ezt mondják”.
Nemcsak a pácienseivel szembeni fellépését gondolta át az OPNI egykori pszichiátere, hanem az eddig megjelent 12 könyve – amelyek Mozart Requiemjére születtek – közül az első, Drogma című művét is átírta. A lipóti orvos hétköznapjait hét napba sűrítő, 2003-ban megjelent könyvön azért kellett „picit csiszolnia”, mert a kétezres évek elején még nem tudta, amit nyolc évvel később már igen, hogy minden függőség – legyen az szex, alkohol, drog, játék – a félelemben gyökerezik. „A félelemtől való függőség a legnagyobb függőség”, abból következik a befolyásolhatóság, a megfelelési kényszer, a megalkuvás, az önpusztítás, végül a szomatizáció. Csernus szerint azonban jó hír, hogy szabadok vagyunk, választhatunk: hagyjuk-e, hogy a félelmeink legyenek az erősebbek, vagy elkezdjük őket menedzselni. „Belemegyek nyitott szemmel, hangosan beszélek róluk, és merek felelősséget vállalni a tetteimért” – így kell szerinte kezelni a félelmet. Szerinte ma Magyarországon a legtöbb ember nem mer felnőni, nem mer felelősséget vállalni, miközben elvárja, hogy akár a munkában, akár a párkapcsolatban, családban megfelelő presztízst kapjon.
„Várhatja, de nem fog, boldogtalan is lesz, meg csicska is. Nincs azzal semmi gond, ha feladja a hitét és az álmait, az ő ideje, az ő arcáról tűnik el szépen lassan a spontán mosoly. A törvény nem ismerete nem mentesít minket a felelősségvállalás alól, ha nem merünk felnőni, akkor jön a csúnya mi lett volna, ha...”
– mondja, majd nagyot kortyol a kézműves bögrében gőzölgő kávéból. Szerinte annak ellenére, hogy elképesztően sok önismereti könyv születik, és az emberek rengeteget járkálnak pszichológushoz, pszichiáterhez és önismereti csoportokba, a magyar pesszimizmus általános, a mentálhigiéné gyerekcipőben jár. Már az óvodában kiváló mesekönyvekkel lehetne oldani például a szorongást, általános iskolában pedig el lehetne kezdeni olyan fogalmakról beszélni, mint trauma, önismeret vagy akár befolyásolhatóság.
„A hatalomnak azonban nem érdeke, hogy az emberek szeme kinyíljon, mert így könnyebben befolyásolhatók”
– hangsúlyozza ellentmondást nem tűrő hangon. Az emberek önbizalmukat új javak megszerzéséből próbálják megteremteni és fenntartani, miközben végiggürcölik a hétköznapjaikat, mindenük megvan ugyan, csak lazaságuk és szívből jövő mosolyuk nincs. „Elmúlik rengeteg év, aztán a halál mindent elvesz, kivéve azt a benső erőt, hogy ő mindent megtett emocionalitás és felelősségvállalás szempontjából”. Szerinte ma Magyarországon XXI. századi jobbágyság van, az emberek vakon szeretnének boldogok lenni, miközben hagyják magukat érzelmi fejletlenségük miatt újra és újra megvezetni, gyerekeiket meg „szétperecelni”. Csernus szerint ez a folyamat csak úgy állítható meg, ha – mivel az állam nem csinálja – a magánszférában tanítják meg az embereket a pozitív és negatív dolgok kezelésére.
A vízilabdásokkal folytatott munka kapcsán elmondja, az élsportolók semmiben sem különböznek az átlagembertől, ugyanolyan megmérettetéseik vannak, csak azt nem közvetíti a tévé. „Gladiátorok a cirkuszban, állandó az élet-halál harc, kicsit finomodtak ugyan a módszerek, már legalább nem ölik meg őket”. Szerinte nagyon fontos, hogy a sportolók mentálisan ott tudjanak lenni egy-egy megmérettetésen, mert ha annak ellenére veszítik el a meccset, hogy mindent megtettek, akkor nincs tragédia, az csak azt jelenti, van hova fejlődniük, hétfőn lehet újrakezdeni az edzéseket.
„Az orvosok túlhajszoltak, szakember- és időhiány miatt tüneti kezelés folyik csupán, nem halászni tanítják meg az embereket, hanem depresszánsok formájában halat adnak a kezükbe, amitől pedig kialakul a gyógyszerfüggőség, de a hatékony konfliktuskezelés nem” – foglalja össze két sóhajtás között a véleményét a magyar pszichiátriai ellátásról. A pszichiáterek persze korábban is túlterheltek voltak, OPNI-s évei alatt Csernus sem nyolc, hanem inkább minimum tíz órákat dolgozott. Ennyi ideig hallgatni a heroinisták és a poklot megjárt betegek nyomorát, valljuk be, nem egy leányálom. Csernus elmondása szerint semmi nem rázza meg, inkább elfárad. Segítőként persze elengedhetetlen megtanulni a hidegfejű hozzáállást, nem szabad sajnálkozni. „Ha szubjektíven állnék a beteghez, megszűnnék orvos lenni”.
Amikor munkamódszeréről faggatom, nyakamba akaszt egy belépőkártyát, és elkezdi erősen lefelé húzni, miközben azt kérdezi, „ugye szeretsz, ugye szeretsz, ugye nem hagysz el”. Pár másodperc az egész, először meglepődöm magamon, hogy a tiltakozásnak semmi jelét sem mutattam, majd zavart nevetés után egyenesen ideges leszek emiatt. Úgy érzem magam, mint Thomas Mann Mario és a varázsló című művében az egyik akaratgyenge, a hipnotizőr Cipolla hatása alá kényszerített, befolyásolt szereplő. Csernus, miután befejezi a kísérletet, szemembe néz, és arról faggat, miért nem sírom el magam.
A közösségi oldalán kommentelők szerint hasonló megalázó, provokáló kérdésekkel bombázza színpadra hívott kiszemeltjeit. Mikor ezzel szembesítjük, csak annyit mond, hogy a hallgatók mondhatnának nemet is a felkérésre, ám sokan nem teszik. „Egyáltalán mi az, hogy megaláz?” – teszi fel a kérdést, majd gyorsan meg is válaszolja. Szerinte a hallgatók tudják, hogy a róluk elhangzott jellemzés igaz, elönti őket valamilyen érzés, sírni kezdenek. Az a megalázó számukra, hogy ez annyi ember szeme láttára történik.
„Igen, volt rá precedens, hogy politikust kezeltem, legyen elég ennyi”
– így válaszol arra a kérdésemre, hogy a közéleti szereplők közül kik süppedtek a páciensei számára kikészített fotelba. A politikával nem foglalkozik, korábban politikai rendezvényeken sem beszélt. „Amivel én foglalkozom, attól a jobboldali és a baloldali emberek is szenvednek” – hangsúlyozza, elárulva azt is, hogy egyik párt sem kínálta meg semmilyen pozícióval.
Politikai sárdobálás helyett inkább az Eger melletti, piros levelekkel tarkított Almagyar-Érseki Szőlőbirtokban szüretel. Ezt a Gundel étteremben elköltött borvacsorának, pontosabban asztaltársának, Csutorás Ferencnek köszönheti. Az egymás mellé sodródott későbbi társak hamar beszédbe elegyedtek, Csutorás kapott az alkalmon, meghívta Csernust az egri bikavér ünnepére. A pszichiáter ekkor szeretett bele a régióba. Még ugyanabban az évben – pontosan nem tudja, mikor, mint mondja, a dátum nem fontos, ő csak az adott napon éli életét – részt vett a noszvaji Hotel Nomád étteremben egy libanapon. Mikor meglátta Noszvajt, úgy érezte, megérkezett. Az események gyorsan pörögtek, „egyszer csak azt vettem észre, hogy itt lakik” – mondja Csutorás kuncogva. Ő már 1994-ben azon gondolkodott, hogy tudná megvásárolni a rendszerváltást követően kárpótlásba kiosztott, 1945-ben a magyar földosztásig még a család tulajdonában, a 12 hektáros érseki szőlő szomszédságában álló 3,5 hektáros szőlőbirtokot. Az akác és a csipke által lepusztított szőlő felszámolása végül 2006-ban kezdődött. Csutorás ingatlanfejlesztő jó barátja vette meg végül az érseki területet, Ferencre bízva a fürtök leszüretelését. Két nap alatt 16 mázsa szőlőt szedtek össze, amiből végül bomba bor lett. Csutorás a szüret után gyerekkori jó barátjával, Mészáros Péterrel elhatározta: ha törik, ha szakad, a megvásárolt 3,5 hektárra telepítik át a 12 hektáron található érseki szőlőt. Ekkor toppant be váratlanul Csernus Imre, és közölte, részt akar venni ebben. Nem teketóriáztak sokat, 3-4 hónap alatt társultak. Nem tudom kihúzni belőlük, hogy mennyibe került az azóta 12 hektáron nyújtózkodó szőlőbirtok és a hatvan férőhelyes modern borterasz, ahol többek között saját borokkal, Csernus Depresso névre keresztelt kézműves kávéjával és saját pékségében sütött kenyerével várják egész évben a vendégeket. Azok, akik karnyújtásnyira aludnának a szőlőtől, komfortos négyszemélyes kunyhókban, lakóautó- és sátorhelyeken tehetik meg ezt. Az olaszrizling takarásában, arccal a Nagy-Eged hegy felé, a venyigék közt lábáztatásra és fejesugrásra is van lehetőség.
„Nagyapámnak Puskás Ferenc, nekem pedig Csernus Imre a keresztem”
– árulja el Csutorás Ferenc. A borász családból származó birtoktulajdonos nagyapjának még az ’50-es években közös borozója volt ugyanis az Aranycsapat futballistájával. Csutorás elmondása szerint Imre teljesen háttérbe tudja őt szorítani, annak ellenére is, hogy nem akarja, hiszen számtalanszor kifejti üzlettársainak, hogy nem szeretne arc és reklám lenni. Imre – bár mindenből mindig kiveszi a részét – nem ért a borhoz, de ez megkönnyíti az együttműködést Csutorás szerint. A birtoktulajdonosok a Kárpát-medencében meghonosodott régi magyar szőlőből (olaszrizling, leányka, kadarka, furmint, menoir) készítenek naturális, hagyományos borokat.
Az ismert pszichiáter neve 2003-ban tűnt fel először a Magyar Távirati Iroda hírei közt, amikor is egy győri nemzetközi ifjúsági konferencián fiatalok drogozási szokásairól tartott előadást. Csernus Imre 2004-ben szerepel legtöbbször a hírarchívumban, ekkor szüntették meg műsorát a Viasat 3-on, az akkori vezetés a döntést azzal indokolta, hogy nem voltak elégedettek a nézettséggel. Csernus szerint nem erről volt szó, műsorából show-t szerettek volna, ám ő elzárkózott a tapsgéptől.
A Rádio Q-n is volt műsora. „Megtréfáltam, mivel nem telefonált senki a műsorba, én megtettem. Felismert” – meséli nevetve öccse. Sokáig az a pletyka járta, hogy a műsoraiban beépített emberek vettek részt, de a testvér szerint ez nem így volt. Mint mondja, nyilván az első adásokkor szükség volt erre, de aztán beindult a lelki exhibicionisták özöne.
2014-től kezdve Csernus már csak a borászattal, az Almagyar birtokkal és A férfi – srácoknak című könyve megjelenésével kapcsolatosan került a sajtóba. Mint mondja, megválogatja, hogy kinek nyilatkozik, nem szokása interjúkat adni. Nem foglalkozik a sajtóval, akkor sem kért helyreigazítást az egyik bulvárújságtól, amikor friss hírként tálalták, hogy egyik volt felesége húsz évvel ezelőtt megkéselte.
„Úgyis kinyomozza, úgyhogy inkább elmondom, ez a negyedik házasságom” – mondja őszintén. Miközben a pszichiáterrel beszélgetünk, halk szavú, bájos felesége szinte végig jelen van, csak néha siet el ágyat vetni vagy fogadni a betoppanó váratlan vendégeket. „Boldognak tűnik, felesége nagyon kedves, benőtt már a fejük lágya” – mondja Csernus édesanyja, aki szerint fiát a harmadik házassága viselte meg leginkább. „Imre nem nagyon avat be a magánéletébe, mindig a felnőttet játssza, ezt is utólag osztotta meg velem” – teszi hozzá Csernus Anna. Szerelmi válságait inkább üzlettársával, jó barátjával beszéli ki. Egyszer Csutorás Ferenc fel is tette neki a kérdést, hogy lyukas-e a suszter cipője, mire Imre csak azt válaszolta: „lyukas, és sok idő kell, mire bevarrja”.
„Egy biztos, megérkeztem”
– mondja, miközben a fotósunknak pózol a diófa alatt guggolva. Biztos benne? – kérdezem. „Csak a most van. Itt és most megérkeztem.”