– Fiatalok és lelkesek voltunk, hittünk a forradalomban. November 16-án tartóztattak le először. A kapitányságon még barátságosak voltak a rendőrök, azt mondták, ők is forradalmárok. Három napot töltöttem ott, miután kiengedtek, megpróbáltuk újraszervezni a röplapos csoportot – emlékezik vissza Nagy Mihály, az 1956-os Röplap csoport tagja, aki a Péterfy Sándor Utcai Kórház pincéjében társaival több száz példányban sokszorosította a forradalom röplapjait.
Miközben sétálunk lefelé a pincébe, ami hatvan éve nem volt nyitva a nyilvánosság számára, Nagy Mihály arról mesél lapunknak: ’56 óta nem járt nemhogy a pincében, a kórház közelében sem. Alig húszévesen társaival ezen a dohos, sötét pincében azon munkálkodtak, hogy tájékoztassák a népet, mikor ehhez csak keveseknek volt bátorsága. Ők működtették az illegális nyomdagépet és a sokszorosítót. Vezetőjüket, Angyal Istvánt ezért halálra ítélték, Nagy Mihály, akit december 1-jén ismét letartóztattak, hatéves börtönbüntetést kapott. Ebből három és fél évet töltött a rácsok mögött az 1960-as amnesztiáig.
– A Markó utcában volt a bírósági tárgyalás, ahol az elsőrendű vádlott Angyal István volt, őt kivégezték, másodrendű vádlottként Eörsi István öt évet kapott. Nagyon büszke voltam rá, hogy negyedrendű vádlottként nekem hat évet szabtak ki – emlékezett vissza Nagy Mihály.
A forradalmár a váci börtönben aztán egészen kivételes társaságban töltötte a mindennapokat. Zárkatársa volt Göncz Árpád, de együtt ült Bibó Istvánnal és Donáth Ferenccel is. „Történelmi személyiségekkel töltöttem a mindennapokat, amire igazán büszke vagyok” – mondta Nagy Mihály.
A csőhálózatokat rejtő pincében Nyikos Tibor kalauzol minket tovább, ő jelenleg biztonsági őrként dolgozik az intézményben, de lelkesen kutatja a történelmet is, számtalan információt gyűjtött be a Péterfy-kórházhoz kapcsolódó forradalmi eseményekről.
– Itt bújtatták a közeli harcokban megsérülteket. Tóth Ilona szigorló orvos – a forradalom mártírja – nyitott kisegítő szárnyat a sérültek ellátására. Mellette dolgozott Harmat Zoltán, akkor még kezdő traumatológus. Rajtuk kívül csupán két nővér és egy orvos vállalta a forradalmárok gyógyításával járó veszélyt. Végül Harmat Zoltán volt az egyetlen, akit emiatt nem ítéltek halálra és végeztek ki. Annyira szerették ugyanis, hogy senki nem árulta el, így nem tudták felelősségre vonni – mondta Nyikos Tibor.
A pincében berendezett hajdani kórteremben most csupán egyetlen kórházi ágy áll, bevetve. Mellette kis szekrény, rajta a napló, melyben az október 23-tól november 16-ig ellátottak nevei szerepelnek. Egyetlen asztali lámpa világít a sötétben, a fullasztó meleg ellenére mégis kirázza az embert a hideg, ahogy Nyikos Tibor arról beszél, mi történt, mikor innen is menekülni kellett. November 16-án különféle járatokon 140-en tudtak időben kijutni a pincéből, ám hatvan embert letartóztattak, közülük sokakat ki is végeztek.
Egy másik, mára üres helyiségben állt a hajdani nyomdagép, mint megtudtuk, mikor el kellett hagyni ezt a bázist, a falakra üzeneteket írtak. Ám később leverték a vakolatot. Nyikos szerint ennek annyi előnye volt, hogy így az érintett családok biztonságban maradtak.
A sérültek mellett sok egyetemista diák azért húzódott a pincébe, mert már tudták, haza nem mehetnek, de az oroszok által szétlőtt házak lakói is itt találtak menedékre. Nyikos Tibor szerint az ott szerkesztett röpcédulákat gyakran az élelmiszer- és gyógyszercsomagok mellé is megkapták a szabadságharcosok és a rászoruló családok.
A pince után a kórház udvarán egy mára már fedett, negyven méter mély kút felé vesszük az irányt. A menekülő forradalmárok ide dobálták be a fegyvereiket november 16-án, ezek valószínűleg a mai napig a kút mélyén hevernek. Eddig senki nem hozta fel őket.
