– Februárban a pedagógustiltakozások fellángolásakor a köznevelés problémáira azt a hasonlatot alkalmazta, hogy „ha egy ujj fájdalmas, az egész szervezetet betegnek érezzük”. Azóta a kormánynak sikerült gyógyszert találnia?
– Minden jel arra mutat, hogy lényegesen sikerült enyhíteni a fájdalmat. A köznevelési kerekasztal tárgyalásai sok szakmai kérdésre megnyugtató választ adtak.
– A kritikusok szerint a kerekasztal döntései nem kötelezik semmire a kormányt, annak háttere sincs jogilag szabályozva.
– Több megállapodást már jogszabályba öntöttek. Továbbá ha egy államtitkár vezetésével zajlik egy egyeztetés, és ott megállapodás születik, annak komoly erkölcsi ereje van. Valamint nem is kell mindjárt mindent törvénybe foglalni, a törvényalkotáshoz megfontoltság, sok egyeztetés és idő kell. Úgyhogy ez mondvacsinált probléma.
– A tanárok terheinek csökkentését ígérte a kormány, ezért sok nyugdíj előtt álló pedagógust automatikusan felminősítettek az életpályamodellben. Ugyanakkor ezerháromszáz embert ebből kihagytak a korábbi sikertelen minősítésük miatt. Ez mennyire méltányos?
– Ez a szabályozásnak egy olyan részkérdése, amelyben nem vagyok teljesen otthon. Inkább arról szólnék, hogy a túlterhelés állandó hangoztatása veszélyes terep egy olyan világban, ahol minden a versenyről szól, és nyilvánvaló, hogy csak akkor lehet előrelépni, ha még megfeszítettebben dolgozunk. Mind a diákok, mind a pedagógusok túlterhelését higgadtan és alaposan meg kell vizsgálni, hogy nehogy ellenkezőleg, a lazaság irányába menjünk el.
– Amíg ön volt az államtitkár, a pedagóguséletpálya-modell béreit a minimálbérhez kötötték, amiről úgy fogalmazott, hogy gondoskodik a fizetések értékállóságáról. Ezt viszont később eltörölték, ami miatt a jövő évi nagyobb mértékű minimálbér-emelés után fennáll a veszély, hogy elértéktelenedik az eddigi emelés.
– Ne állítsuk be a kérdést úgy, hogy ez az én személyes tettem volt, mert erről szó sincs! Nem ismerem pontosan, mi volt az eltörlés oka, akkor már nem voltam a kormány tagja. Nem örültem neki, de elfogadtam, mert azt látni kell, hogy a pedagógusok reálbére azóta is növekszik. Kétségtelenül nem akkora mértékben, mint amikor a minimálbérhez kötöttük, de ez elfogadható kompromisszum.
– Hogyan értékeli szakmailag a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) átszervezését? Korábban arról beszélt, fontos, hogy ne uralkodjék el a túlzott bürokrácia, ne alakuljanak ki „helyi kiskirályságok”.
– Egy szervezet működhet jól, de rosszul is akkor, ha strukturális hibákkal épül fel. Én nem látok most olyan alaphibát, amely a jó működést gátolná. Ilyen egyébként a korábbi Klikben sem volt, csak menet közben úgy alakult, hogy valóban túlzottan centralizált lett a mindennapi működés. Tehát jó esélyt látok arra, hogy az új Klik jól működjék. De hangsúlyoznám: ez az emberi tényezőn és a munkaszervezésen múlik. Márpedig a szereplők hozzáállása pozitív, ezt megtapasztaltam. Ha nem így volna, már összeomlóban lenne az iskolarendszer. Holott erről szó sincs. Én egyetlen gyerekkel sem találkoztam az elmúlt öt-hat évben, aki azt mondta volna, hogy egy összeomló iskolába jár, de olyan szülővel sem, aki ezt érezné. Eltúlzottak a siránkozások az iskolarendszer körül.
– Az átszervezéssel egy időben az iskolák működtetését is átveszik. Ez nem hordozza magában azt a veszélyt, hogy az önkormányzatoknak nem marad motivációjuk az iskolákkal foglalkozni?
– Nekem mindig az volt a véleményem, hogy egy önkormányzat nem azért motivált, mert ő a megnevezett fenntartó. Működik egy olyan erkölcsi-politikai felelősség és érzelmi kapocs az iskolák és az önkormányzatok között, ami sokkal fontosabb annál, mint hogy a jogszabályok milyen szerepet osztanak az önkormányzatokra.
– A kis településeknek nagyon nagy segítség volt az állami fenntartás megjelenése, de ahol képesek rá az önkormányzatok, miért ne lehetnének egyaránt fenntartói és működtetői az iskoláknak? Erre az egyházaknak és az alapítványoknak van lehetőségük.
– Nagyon veszélyes játék volna azt mondani, hogy a jó önkormányzat kapja meg az iskolákat, a rossz meg nem. Ki az, aki eldönthetné, hogy melyik a jó önkormányzat, és milyen kritériumok alapján határoznák meg ezt? Abból sokkal több probléma származna. A fenntartás kérdése viszont már eldőlt pár évvel ezelőtt, és ez a szerep az államé.
– Akkor már nincs visszaút?
– Jelen pillanatban nincs, és indok sincs rá. Hiszen a régi önkormányzati fenntartású rendszer súlyos különbségeket okozott az iskolák között, amit nem tolerálhat a minden egyes gyermek fejlődéséért felelősséget viselő állam. Amelynek éppen az a dolga, hogy az egységesség érdekében tegyen lépéseket, hogy ezáltal esélyt adjon minden fiatalnak. Meglátásom szerint jó az irány.
– E felé az egységesítés felé tett lépés a kötelező gimnáziumi felvételi terve?
– Az helyes cél, hogy a gimnáziumba való bejutást valamilyen minőségi kritériumhoz kössék. A gimnázium feladata ugyanis az, hogy továbbtanulásra, értelmiségi pályákra készítsen elő. Azoknak a gyerekeknek van jó helyük a gimnáziumokban, akik szenvedés nélkül képesek megélni, hogy a tanulás nem teher, hanem kaland, a világ megismerésének és továbbfejlesztésének útja. Az erre való alkalmasságot nehéz pontosan mérni, így helytelen, ha csak tanulmányi átlaghoz vagy egy egyszeri vizsgához kötjük a felvételt.
– Hosszú távon az oktatás nem érdemelne saját minisztériumot?
– Igen is meg nem is. Ne a szervezet, hanem a tényleges hatáskör oldaláról vizsgáljuk meg a kérdést! Ha az oktatást irányító állami vezető – miniszter vagy államtitkár – részese a fontos folyamatoknak, van tekintélye és érvényesíteni képes a köznevelés szempontjait a mindenkori döntésekben, akkor mindegy, hogy van-e önálló minisztérium.
– Nem hiányzik, hogy nagyobb beleszólása legyen az oktatáspolitika alakításába?
– Egész életemet az oktatás szolgálatában töltöttem, de nem én kerestem magamnak sem a képviselői, sem az államtitkári szerepet. Mindkettőre felkértek, amit örömmel és fegyelmezetten elfogadtam, mert ennek a kormánynak és ennek a politikának régóta híve vagyok. Megjegyzem, hogy az államtitkári tevékenység befejezéséről magam döntöttem, hiszen az alapok lerakásával elkészültünk 2014-re. Figyelve az azóta bekövetkezett változásokat, látom, hogy ezek az alapok nem sérültek azóta sem. Az például, hogy elvették a pedagógusi bérek minimálbérhez kötöttségét, nem befolyásolta a lényeget: a pedagógusok életszínvonala jelentősen emelkedett. Utóbbi nekem életcélom volt azóta, hogy megéltem, tanár édesanyám hogyan nyomorog három lányával a kis fizetéséből. Egyébként jelenleg is foglalkozom oktatási kérdésekkel az Országgyűlésben és nemzetközi szervezetekben. Ez egy új szerep, amelybe elég jól belejöttem, és örömmel csinálom. Sokan talán tévesen azt hiszik, hogy nyaralok vagy kedvtelésből utazgatok sokat, holott nem is szeretek utazni. Komoly munkát végzek a strasbourgi Európa Tanács parlamentjében vagy a frankofón parlamenti közgyűlésben.
