Az evangélikus lelkész, aki összezördült Kocsis Mátéval

Bolba Márta hitéből adódóan természetesnek veszi, hogy részt vállal a rászorulók megsegítéséből. Hamar meg is kapta a liberális nyüzsgönc címkét.

Bolba Márta evangélikus lelkészként egy újjáépítkező közösségbe érkezett négy éve a Józsefvárosba, ma nagyjából harmincan járnak a vasárnapi istentiszteletre. Egyetemi tanár, hajléktalanság szélén álló ember és menekült is. Kezdetben az volt a kérdés az akkor huszonhat éves lelkész számára, hogyan teremtsen kapcsolatot az itt élőkkel, és úgy döntött, hogy a közösség érdekében ténykedő emberekkel kezdi. Az önkormányzati ellátókkal és a civil szervezetekkel vette fel a kapcsolatot. Azóta is együttműködik velük, a lelkészi munkán kívül azoknak is próbál segíteni, akik nehezen tudják képviselni az érdekeiket. Egy-egy szociális területet érintő intézkedés miatt tüntetéseken is részt vett, és nyíltan képviselte azt az álláspontját, hogy nem ért egyet a migrációs népszavazással, emiatt gyorsan a politikai baloldalra sorolták őt és a helyi ügyekkel foglalkozó Közöd Civil Társaságot is, amelynek az elnöke.

– Klasszikus konzervatív életformát folytat: korán házasodott, gyerekeket vállalt, egy történelmi egyház lelkésze. Ennek ellenére józsefvárosi körökben nevezték már liberális nyüzsgöncnek is. Ennyire rossz üzlet lelkészként belekeveredni a szociális politikába?
– Azért nem olyan rossz a helyzet, vannak eredményeink. A parókiához közeli házakban például sokszor előfordult, hogy megmagyarázhatatlan számlák jöttek ki a közműszolgáltatóktól. Háromszázezer forintos, aztán négyszázezer forintos számla két hónap különbséggel. Ezek szociális bérlakások, kis keresetű emberek élnek itt, akik ezt nem tudják kifizetni. Nem is értették, mert a fogyasztásuk sem növekedett érdemben. Évekig nem oldódott meg a probléma, általában azt a választ kapták, hogy a fűtésszámlát mindenkinek ki kell fizetni. Utánajártunk, kikértük az önkormányzati hatástanulmányt, átnéztük a bérlők számláit, és nagyon részletes, kétoldalas levelet írtunk. Kocsis Máté polgármester úrhoz nem jutottunk be, de bevittük az alpolgármester asszony elé, és minden képviselőnek elküldtük. Végül nagyjából száz családnak huszonkétmillió forintot jóváírt az önkormányzat. Nekik ez sokat jelent.

– Jött válasz a képviselőktől?
– Csak néhány, többnyire egymondatosak. Jelezték, hogy ismerik a problémát. Informálisan aztán olyan jelzéseket is kaptunk, hogy ezt nélkülünk is rendezték volna. Előtte mégis ez volt a helyzet évekig. Máskor kevésbé voltunk sikeresek: hét hónapig segítettünk egy kilenctagú családot az ügyintézésben, mégsem sikerült önkormányzati bérlakásban maradniuk. Most különböző szociális intézetekben élnek a családtagok, ami sokkal drágább az államnak, és nehéz onnan a kitörés. Általánosságban elmondható, hogy hiába szabadul meg az önkormányzat a hátralékos bérlőtől, a másik zsebünkből kifizetjük az intézményi ellátásukat. Mondjuk a háromszázezer forintos hátralék helyett évente több millió forintot. Nem is beszélve arról, hogy ez a családok szétszakításával, külön elhelyezésével jár. Tudjuk a megoldást, de nem alkalmazzuk. Lehet, hogy át kellene fogalmazni a kérdéseket, és megváltoztatni a logikát. Ezt végiggondolták már mások is, vannak külföldi példák.

– Kocsis Máté decemberi közmeghallgatásán is szó esett szociális bérlakásokról. Akkor eléggé elmérgesedett a hangulat, a civilek közül sokan eleve tiltakozni jöttek, a polgármester feszengett, felháborodott. Miért ennyire feszült egy-egy ilyen találkozás a kerület vezetésével? Ki a hibás?
– Olyan a demokratikus kultúra, mint az országos politikában. A törvény-előkészítés úgy zajlik, hogy az egyéni képviselői indítványt szinte másnap megszavazzák, hosszú társadalmi vita nem előzi meg. Ez az önkormányzatnál is így van. Aki részt szeretne venni a társadalmi vitában, nem találja a helyét. A közmeghallgatás lehetne ez a hely. De ha csak évi két óra van erre, akkor rengeteg ügy és sok feszültség felgyűlik. A dühöt a tehetetlenség érzése szüli általában, a konstruktív tevékenység lehetősége pedig megszünteti. Ha több lehetőség lenne ilyesmire, ez a feszültség is szétterítve jelenne meg. Azt is tapasztaltuk, hogy a nehezen megválaszolható kérdések hamar rossz hangulatot keltettek.

– Mit kérdeztek?
– Kétezer önkormányzati bérlakást privatizál az önkormányzat, a jelenlegi, jellemzően alacsony keresetű lakók vehetik meg őket. Ezeknek a házaknak a legtöbbje nagyon rossz állagú. Az volt a kérdésünk, hogy tervez-e az önkormányzat valamilyen felelősséget vállalni az ingatlanok állapotáért. Ha megvásárolják őket a lakók, és kiderül, hogy hamarosan teljes födémcsere vagy gázrendszercsere szükséges, azt ezek az emberek nem tudják majd kifizetni. Valószínűleg még azt az évi hatszázmillió forintot sem, amelyet ennek a kétezer lakásnak a minimális állagmegóvására költött évente az önkormányzat. Számítani lehet arra, hogy az ingatlanok állaga romlani fog.

– Rájuk dől a ház, vagy mi lesz?
– Ezt kérdeztük meg. Ez nem támadó gesztus, hanem racionális kérdés, mégis feszültségeket kelt. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy az önkormányzattal rossz a viszony. Csak a kérdések nehezek.

– Már megkapta a polgármestertől azt is, hogy politikai aktivista. Az?
– Nem tudom, mit jelent ez a szó. Polgár vagyok, aki érdeklődik a helyi közügyek iránt. Szerintem ezt bátorítani kellene, nem megbélyegezni. Azt sem tudom, ők mit értenek civil alatt.

– Gondolom, baloldali machinációt.
– Akkor rosszul használják a szavakat. Visszatérhetünk most oda, hogy a civilek számára szűk a játéktér. Lehet, hogy néha nem bevett eszközöket használnak, de ha nem teremtünk medret a társadalmi egyeztetésnek, ne csodálkozzunk, hogy ez a vége. És azon sem, hogy ha évi két óra közmeghallgatást biztosítunk, az nagyon intenzív lesz.

– A migrációról szóló tavalyi népszavazás előtt országosan is ismert ügy lett abból, hogy ön írt egy bejegyzést a Kettős Mérce blogon, amelyben volt két mondat arról, hogy mi történt a polgármester és a józsefvárosi lelkészek találkozóján a migrációs népszavazás előtt. Kocsis Máté szerint egy zárt körű beszélgetés tartalmát adta ki egy politikai blogon. Ha újságíróként elmegyek egy beszélgetésre, előtte tisztáznom kell, hogy ebből mit hozhatok nyilvánosságra, és azt utána nem szeghetem meg. Egy lelkészi blogbejegyzésre ez nem vonatkozik? Felülvizsgálta ezt a döntését?
– A polgármesternek és a helyi klérusnak szerintem nincs a lakosok előtt titkolnivalója. Amit az egyház képviselőinek a polgármester elmond, nyilvánosan is vállalnia kell. A beszélgetésről egyébként nem írtam beszámolót. Ami a Kettős Mércén megjelent, az egy cikk, amelyet a népszavazás előtt írtam, mert lelkészként felkértek rá. Arról szólt, hogyan lehetne meghaladni a népszavazás miatt keletkezett árkokat. Maga a cikk visszhangtalan maradt, csak az a két mondata érdekelte az országos sajtót.

– A polgármester azt is vitatta, ami ön szerint a beszélgetésen elhangzott, például hogy a jelenlévők közül senki nem tudta fejből elismételni a népszavazási kérdést, beleértve a polgármestert, és a szavazás jogi következményeiről sem tudott tájékoztatást adni. Honnan fogjuk megtudni, kinek van igaza? Nem készült hangfelvétel.
– Maradjon rejtély. Arra viszont nem reflektált Kocsis Máté, hogy helyes-e egy népszavazási kampányfinisben összehívni a klérust, és megkérni őket, hogy mobilizálják a híveket a részvételre.

– A viselkedését Kocsis mindenesetre agresszívnek minősítette. Haragudott rá valaha?
– Nem. Ő egy rendszer pártfegyelem alatt álló eleme, a rendszer pedig nem törekszik a javaslatokat megelőző széleskörű társadalmi vitára, ebből adódnak a konfliktusok.

– Az ön gyülekezetében volt szó a migrációról?
– Mi ebben élünk. Van itt egy integrációs szolgálat. A tegnapi istentiszteleten egy afgán kisfiú ült az első sorban, fradis sálban. Egy kongói, lelkiismereti okokból parancsmegtagadóvá vált egykori katona nálunk ünnepelte a családegyesítését liturgikus keretben, az ő bizonyságtételét hallgattuk meg. Az élet hozza, hogy ezt mi másképpen látjuk: találkozunk emberekkel, és szociális munkásokkal, akik értik a dolgukat. Olyan közegben, ahol még sosem láttak menekültet, csak néhány ijesztő videóbejátszást, felerősödik a félelem. Találkoztam olyan hittanos gyerekkel, aki meg van győződve arról, hogy rá jelenleg a legnagyobb veszély a terrorizmus. Amikor meccsre megy, fél, hogy robbantanak a stadionban. Ez nem reális félelem egy hetedikes fiútól.

– Végül is megtörténhet.
– És hogy a fejünkre esik egy tégla, az nem történhet meg? Nincs nagyobb valószínűsége? Egy fővárosi gimnáziumban agyhártyagyulladásban halt meg egy diák. Egy ittas vezető felhajtott a járdára, és két járókelőt elütött. Mégis közlekedünk az utcán. Be kellene mérni, hogy a félelmeink közül melyek racionálisak és melyek irracionálisak, mert hosszú távon lelkileg sérülhetnek emberek. Sajnáltam ezt a fiút.

– Mit mondott neki?
– Hogy ne féljen. Történetekkel illusztráltam. Beszéltem arról, hogy mire mennyi esély van, és azt tanácsoltam, próbálja megfejteni, miért fél ettől jobban, mint más dolgoktól.

– Ön mitől fél?
– Én nem félek. Nagy szónak tűnik, de ebben nyugodt vagyok. Ha nem félek, a félelemnek nincs hatalma rajtam. És úgysem befolyásolom a dolgokat azzal, ha szorongok. A Bibliában ez visszatérő elem: ne félj. Ez nem azt jelenti, hogy az embernek nincsenek félelmei, csak azt, hogy nem ez határoz meg.

– Feloldható az a morális dilemma, hogy keresztényként minden felebarátunkon segítenünk kellene, mégsem tudunk mindenkit befogadni?
– Én azt mondanám, hogy nem is kell mindenkit befogadni, és ezt senki nem is állítja. Sokkal reálisabb álláspont, hogy teherbírás-arányosan vállaljunk részt. A mindenkit befogadni annyira általános, hogy gyakorlatilag csak indulatkeltésre alkalmas. Az, hogy engedjünk be mindenkit, és fogadjuk be őket az otthonunkba, éppen annyira furcsa torzítás, mint az, hogy mindenkit zárjunk ki, mert terrorista. Károsnak érzem, ha mindent betolunk a hatalompolitikai térbe. Ez egyszerűen nem igaz, az életünkre sem.

– A bevándorlással egy másik vallás, másik kultúra is megjelenik, sokszor a miénktől eltérő normákkal. Ettől sem kell félnünk?
– Félni nem érdemes. Ha félelmünk okán nem tartunk kapcsolatokat, nem működik az integráció. Ha kialakulnak ilyen zárványok, annak rossz következményei lesznek. A finnek törvénnyel szabályozzák, hogy ilyen szegregátumokat nem lehet kialakítani. Ha jobban eloszlanak, könnyebb az asszimiláció.

– És ha arra gondolunk, mi történt Kölnben, Hamburgban tavaly szilveszterkor? Ott mi nyilvánult meg? Nem a miénkkel összeférhetetlen kultúra?
– Az erőszak nem kultúra. Vagy ha igen, akkor a magyar férfi kultúrája milyen? Minden héten egy nőt megöl a férfi házastársa. Ötvenkét ilyen haláleset történik egy évben. Az erőszakos viselkedést minden formájában elítélem, ezt a viselkedést nem szabad tolerálni senkitől. Ha bűncselekmények történnek, fel kell deríteni, és lépni kell.

– Vallásszabadságról gondolkodik mostanában. Ez aktuális kérdés lenne Magyarországon?
– Ahol nem bíróság dönti el, hogy ki lehet egyház, hanem a parlamentbe, egy politikai térbe kerül be ez a kérdés, ott van aktualitása. Felmerül a kérdés, előfordulhat-e, hogy ha egy vallási közösség az adott politikai vezetés számára esetleg politikailag nem vállalható, az nem kap elismerést. Amíg igen, kérdés lehet a vallásszabadság is. Nem arról van szó, hogy mindenkinek felekezeti státust adunk, Franciaországban például be van tiltva a szcientológia. A törvényeket a felekezeteknek is be kell tartaniuk. De nem mindegy, ez a kérdés bekerül-e a politikai térbe vagy semleges térben marad, mint a bíróság. Ráadásul a rendszerváltás óta egyetlen kormány sem törekedett az egyházi finanszírozás átláthatóbbá tételére, és emiatt függelmi viszonyba kerültek az egyházak. Aki jobban helyezkedik, több forráshoz jut. Ez demoralizáló.

– Ilyen a politikai pénzosztás, nem? Hozzátartozik a lobbi.
– A normatív támogatáson túli pénzeket is lehetne valamilyen átláthatóbb szempontrendszer mentén osztani. Több mint 120 milliárd forintot osztott szét legutóbb az állam az egyházak között a normatív támogatáson felül, ebből az evangélikus 2,2 milliárdot kapott, van olyan vallási közösség, amelyik pedig semmit. Ez nem létszámarányos, nem tevékenységarányos – nem tudom, mi alapján dőlt el.

– Az Index nemrég cikket írt arról, hogy egyenesen azért csökkentek az evangélikusoknak adott támogatások, mert nem feltétlenül a kormányéval egyező politikai véleményt fogalmaztak meg az utóbbi időben. Sőt: az egyház újabban azért nem nyilvánít kritikus véleményt, hogy a forrásait ne veszélyeztesse. Ennek lehet alapja?
– Ez a rendezetlen szabályozás egyszerűen olyan képzeteket kelt emberekben, hogy vannak megvehető vélemények. Ezt teljességében vissza kell utasítani. Az egyedüli jó válasz ezekre a helyzetekre, hogy az egyház autonóm szereplő, és a véleményét nem jutalmazás függvényében alakítja. De minél tisztábbak, átláthatóbbak a viszonyok, annál kisebb a befolyásolásra alkalmas játéktér, és annál kevésbé érdemes a politikának ezzel próbálkoznia.

– Ez a közéleti véleményszabadság fontos az evangélikus lelkészeknek?
– Van, akinek igen, és van olyan is, aki a közösség belső világával foglalkozik szívesebben. Hogy nyilvánosan artikuláljuk-e közéleti kérdésekben a véleményünket, az választás kérdése. Ez a művészeknél, más értelmiségieknél is így van. De ettől még minden egyház gondolkodó-beszélgető közösség, ezek a kérdések elő fognak kerülni mindenütt, és valamilyen vélemény mindenképpen kialakul. Arról szól a tanítványság, hogy Jézus akaratát próbáljuk megfejteni. Ez érinti a magánszférát és az állampolgári aktivitást is, mert nem választható el a kettő. Ettől függetlenül az egyház nyilván nem erről szól: akik egy keresztény közösséghez csatlakoznak, Krisztust keresik, és a gyülekezeti alkalmak nem politikai vitaestek, nálunk sem. Viszont törekszünk arra, hogy lelkiségi kérdésekben közös véleményt is próbáljunk kialakítani, ami nem a lelkész véleménye, hanem a miénk.

– Az egyházának mi a véleménye arról, hogy politikai fórumokon is megjelenik?
– Nincs központi vélemény, az egyházunk sem így épül fel. Bizonyos lelkészeknek fontos, amit teszek, sok támogatást kapok. Mások úgy érzik, hogy attól, hogy én vagy bárki más szakpolitikai kérdésekben a kormányzó erővel ellentétes véleményt fogalmaz meg, ők is eleshetnek valamilyen anyagi forrástól.

– Az evangélikus egyház nyitottnak tűnik a különböző véleményekre. Mit gondol, miért ilyen az egyházuk?
– Talán azért, mert sosem volt homogén közösség, nemzetiségi gyökereink vannak. Hagyományosan három nagy nemzetiségből áll az egyház: német, szlovák és magyar ajkú közösségekből. A lutheri hagyományhoz amúgy is hozzátartozik az ember szabadsága. Luther Luder néven született, az akkori humanista hagyomány szerint választotta magának a Luther nevet, ami a görög megszabadított szóból származott. Úgy írt alá németül, hogy „der Freie”, vagyis „a szabad”. Egy feudalista rendszerben, egy hierarchikusan szerveződő egyházban ez nagy lépés volt. Az, hogy a tekintélytisztelet nálunk nem domináns, és nincs tanítói hivatal, azzal jár, hogy végig kell gondolnunk a kérdéseket. Nem csaphatom fel egyszerűen a könyvet, hogy mi mit tanítunk. Ez kritikus gondolkodásra nevel.

– Élt fél évet Finnországban, egy évet Lipcsében. Mit hozott onnan?
– Finnországban éltem először külföldön, és csodálkozva figyeltem a politikai kultúrát – egész más minőségű, mint nálunk. Ott tisztelet és megbecsülés övezi a politikust, a rendőrt, a köztisztviselőt. Nincsenek ezek a stigmák, hogy a politikus korrupt. Minden sokkal egészségesebb mederben folyik, például nagy az adózási kedv. Ez nekem idegen volt, de megszerettem. A demokratikus kultúra feltételei csak korlátozottan voltak meg a történelmünkben, de szerintem ez a mentalitás nálunk is kialakulhat. Sokat segítene, ha az érdekvédelmi csoportokat, helyi közélettel foglalkozó szervezeteket nem stigmatizálnák. A társadalmi vita akkor is előrevisz, ha végül nem a civil csoportok véleménye érvényesül. Szemléletformáló, ha az emberek azt látják, hogy nem tehetetlen szemlélői a döntéseknek.

###HIRDETES2###