A nyolcvanas évek második felében még, elszakadva a korábbi végletesen elfogult démonizálástól, viszonylag – a körülményekhez képest – árnyaltan foglalkoztak a volt kormányzó személyével a sajtóban. Igyekeztek figyelembe venni a történésztársadalomban akkoriban megszilárduló kvázi konszenzust a Horthy-korszak jellegéről, amelynek pontos megfogalmazása már a kommunista rezsim bukása utánra maradt. Ennek lényege röviden összefoglalva: a Horthy Miklóshoz kapcsolódó közel negyedszázad a diktatúra és a demokrácia közötti átmenetként, vagyis antidemokratikus jellegű, mégis többpárti, korlátozottan parlamentáris rendszerként értékelhető. (A konszenzus ebben nagyjából máig megmaradt annak ellenére, hogy a politika, illetve az ideológiai indulatok nemegyszer igyekeznek befolyásolni a szakmát.)
A rendszerváltozás után az addig többé-kevésbé visszafojtott gondolatok és
velük az eszmék is elemi erővel törtek a felszínre. Ez szorosan összefüggött a politikai helyzet alakulásával. Az 1990 májusában hivatalba lépő Antall-kormányt a túlnyomórészt baloldali sajtó keresztény kurzussal, a kormányzó időszakának visszacsempészésével vádolta, a miniszterelnököt jobb esetben Bethlen Istvánhoz, rosszabban Gömbös Gyulához hasonlította. Az indulatok Horthy Miklós 1993. szeptemberi – Szerető Szabolcs által is megidézett – újratemetésekor érték el tetőpontjukat. Olyan írások láttak napvilágot pró és kontra, amelyek stílusa évtizedekkel korábbi szófordulatokat idézett.
Míg kultuszának ápolói a harmincas évekbe visszalépve vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr történelmi és államférfiúi nagyságáról szóltak, a baloldalon sokszor az ötvenes-hatvanas évek stílusa támadt fel. „Ellenforradalmi szellemiség előrenyomulásának vagyunk tanúi” – írta azokban napokban a Népszabadság hasábjain a pártjában, az SZDSZ-ben is „önjárónak” számító parlamenti képviselő, Gadó György. Szerinte az MDF és a kormánykoalíció a Horthy-rendszerrel vállal folytonosságot, a letűnt úri rend eszményítését és „korszerűsített” változatának megteremtését képviselte.
Horn Gyula hatalomra kerülésével, a szocialisták visszatérésével a kérdést háttérbe szorította a részleges reformkommunista restauráció rémképe. A jobboldal megerősödésével viszont mind a Horthyt korszakos történelmi hősnek látók, mind a neve hallatára „patás ördögöt” kiáltók körében ismét egyre gyakrabban vált témává a volt kormányzó. Thürmer Gyula Munkáspárt-elnök az első Fidesz-kormány idején arról vizionált, hogy „folytatódik a fasiszta korszak, a zsidótörvények, a háborús politika rehabilitációja, Fehérlófiának tisztára mosdatása”.
A Kádár-korszakot lappangva átvészelő kultusz is erősödött és fejlődött, messze lekörözve a kormányzót egyoldalúan elítélők táborát. A politikai pártok közül előbb az 1993-ban alakult MIÉP, majd az ezredfordulót követően a Jobbik emelte piedesztálra Horthy személyét. „Szerintem ő volt a huszadik század legnagyobb magyar államférfija” – fogalmazta meg már a 2010-es években Vona Gábor. Napjainkra a kormánypártot is megcsapta a kultusz szele, ami mögött egyaránt sejthetjük az őszinte véleménynyilvánítást és a tábornövelés vágyát is. Kérdés, hogy ez a sejtés valódi szándékot takar-e.
„A XX. század második és harmadik évtizede a magyarság történetének súlyos próbaköve volt. Hogy az elvesztett világháború, a vörösterror 133 napja és a trianoni diktátum roppant súlya alatt mégsem temetett maga alá minket a történelem, azt néhány kivételes államférfiúnak köszönhetjük. Horthy Miklós kormányzónak, Bethlen István miniszterelnöknek és Klebelsberg Kunó miniszternek. Kormányzó nélkül nincs miniszterelnök, miniszterelnök nélkül nincs miniszter, és ezt a tényt nem vonhatja kétségbe Magyarország második világháborús gyászos szerepvállalása sem” – ezek tehát azok az Orbán Viktor-i mondatok, amelyektől napok óta hangos a magyar közélet.
Minden ilyen – látszólag történelmi – vita esetében felmerül a kérdés, mennyire szól a disputa az adott személy vagy korszak körüli valóságról és mennyire a politikai szimbólumokról. A kérdés valójában nem is kérdés, hiszen a vitákat egymás meg nem értése jellemzi, jelképei pedig a befagyott lövészárkok. A megrögzött neoliberális-balliberális közbeszédben Horthy Miklós érdemeit elismerni eleve vesztes pozíciót jelent.
A konzervatív, polgári liberális jobboldalon a megítélés felemás, de talán inkább Horthy felé billen a mérleg. A radikálisok szívesen építenek kultuszt köré, gyakran a történelmi tényeket is lazán kezelve.
Két dolog biztos. A rendszerváltozást követően a sokáig szinte kizárólag balliberálisok uralta közbeszédben a kormányzó nevéhez olyan erősen sikerült durván negatív érzetet párosítani, hogy az máig hat azokra, akik amúgy Horthy életművéről szinte semmit sem tudnak. Ugyanakkor az is biztos, hogy fajsúlyos témákkal, nem fehéren feketén megítélhető XX. századi ügyekkel a politikusoknak nem igazán érdekük „terhelni” a széles tömegeket. Ezek sokkal kevésbé könnyen feldolgozható-eladható ügyek, mint a határkerítés vagy a rezsicsökkentés. A radikálisoknak pedig úgyis megvan a maguk megingathatatlan véleménye. (Ha már radikálisok, sőt szélsőségesek: emlékezhetünk, Dániel Péter DK-hívő ügyvéd 2012 májusában Kerekiben vörös festéket öntött Horthy éppen átadott szobrára.)
Számos jel utal rá, és sok politológus is elmondta már, hogy a kormányzati tevékenység és kommunikáció fókuszában elsősorban a fideszes szavazótábor bármi áron való egyben tartása áll, másodsorban pedig a jobbikosok elbizonytalanítása (férfiszoknyák ). Adódik tehát a felvetés, hogy érdemes a miniszterelnök mostani horthyzását is ennek fényében elemezni.
A kormányfő beszéde annyiban is figyelemre méltó, hogy korábban (erről is) más volt a véleménye. A Google-keresések korában ezt kideríteni percek kérdése. A Heti Válasz online kiadása szinte rögtön a beszéd elhangzása után összeállítást közölt Orbán Viktor korábbi kijelentéseiről az egykori kormányzóval kapcsolatban. 2016-ban még „veszélyes ingoványnak” nevezte, hogy kormányzását Horthyéhoz hasonlítsa, és egyértelműen állást foglalt a Horthy-szobor felállításával kapcsolatban is, amikor azt mondta, azért nem támogatja, mert a kormányzó idején veszítette el Magyarország a szuverenitását.
A „kivételes államférfiúzással” Orbán Viktor vajon megkezdte Horthy Miklós lassú rehabilitációját a közbeszédben, melynek következő fejezeteként a Fidesz ráfordul majd a Horthy-kultusz építésére? – találgatták többen. Például Molnár-Gazsó János, a vitézi rend elnöke a Népszavában (egyben kifejezve reményét, hogy így is lesz). Mások – például Széky János, az Élet és Irodalom rovatvezetője a Paraméteren (Parameter.sk) – azt hangoztatták, hogy Orbán Viktor nem antiszemita, nem kedveli Horthyt, de a témát bedobni a közbeszédbe tökéletes lehetőség arra, hogy az értelmiség egy jelentős része megint ne a kormányzás minőségével foglalkozzon.
A Magyar Nemzet Magazin információi szerint az igazság sokkal banálisabb. A kormányfő korábbi közvetlen munkatársa, aki a miniszterelnöki beszédek elkészülésének körülményeit is ismeri, azt mondta: az inkriminált részt Orbán Viktor maga írta a szövegbe. Egy-egy hangsúlyosabb beszéd előtt több stáb dolgozik a miniszterelnök keze alá. A Miniszterelnökségen és Rogán Antal minisztériumában, illetve a Századvégnél is készülnek háttéranyagok, esetleg előzetes közvélemény-kutatások is arról, hogy a szavazók hogyan állnak az adott témához. Ám ezek alapján mindig Orbán Viktor állítja össze a beszéd végső formáját, általában az elhangzása előtti napon. Így arról, hogy konkrétan hogyan fogalmaz majd, előre általában senki nem tud. A „horthyzás” meglepetést keltett a Fideszben, és nem is volt teljesen egyértelmű a megítélése. A kormánypártban is akadnak olyanok, akik szerint nem jó ötlet az egykori kormányzót pozitív kontextusban emlegetni. (Izrael diplomáciai csatornákon kérte az elhangzottak tisztázását.)
Valószínűleg maga Orbán Viktor is érezte, hogy a téma továbbra is „veszélyes ingovány”, így egy nappal később, brüsszeli sajtótájékoztatóján már kerülte, hogy bármilyen minősítést is adjon Horthyval kapcsolatban, és inkább a formállogikával próbált érvelni. Mondván, szavai csak annyit jelentettek, hogy Klebelsberg Kunó azért lehetett zseniális oktatási miniszter, mert volt egy hozzá hasonlóan korszakos jelentőségű miniszterelnök, Bethlen István, aki kinevezte, az ő kormányfői megbízása viszont Horthytól származik. Így „a józan ésszel ellentétes lenne”, ha azt mondanánk, hogy „a miniszter jó fiú, a miniszterelnök jó fiú”, de aki őket pozícióba helyezte, nem az.
Olyat rég nem hallottunk, hogy a kormányfő azt mondja, „bocs, félreérthető voltam, visszaszívom”, de utólagos kármentési kísérletekre máskor is volt példa. Még március elején egy beszédében Orbán Viktor azt mondta, „meg kell őrizni Magyarország etnikai homogenitását”. A mindenfelől érkező kritikákra és magyarázatkérésekre a kormányzati apparátus komikus módon először szimpla tagadással reagált („nem is mondott ilyet!”), majd a beszéd leiratából is eltüntették ezt a részt, utólag pedig azt mondták, „véletlen elírás volt” az egész. Azóta Orbán Viktor nem beszél etnikai homogenitásról. Egyszerű okból: a téma napirenden tartása nem hozna annyi szavazatot a Fidesznek, amennyi energiát felemésztene itthon és külföldön az állandó magyarázkodás.
A párt logikáját ismerve ugyanez történhet Horthy „kivételes államférfiúzásával” is. Ma Horthy Miklós egész egyszerűen nem hívószó szélesebb választói csoportok számára. A kormányzó jelenleg egy olyan politikai termék a Fidesz számára, amely túl magas áron hozna túl kicsi eredményt. Vagyis nem éri meg foglalkozni vele a jelenlegi társadalmi közegben.
Orbán Viktor habitusát sem árt azonban ismerni ahhoz, hogy választ adjunk a „de akkor mégis miért hozta fel Horthyt?” kérdésre. A kormányfő szeret tematizálni, dacolni a nem illiberális véleményekkel, és a maga igazát tűzön-vízen átviszi, általában sikerrel. Ha támadják, még keményebb fokozatra kapcsol, ha nincs konfliktus, generál, ha a győzelemhez az kell, erőből tolja le ellenfeleit. Hogy is fogalmazott nemrégiben egy egészen más ügyben? „Ha támadják a kisvasutat, akkor meg kell hosszabbítani Bicskéig ” Ez az a mentalitás, amelybe – a mostani migránsos, pride-os liberális közegben – nagyon is beleillik Horthy. Nemcsak mint történelmi figura, hanem mint a neoliberalizmussal szemben álló világ szimbóluma. Mint kő, amely bedobható a zavaros vízbe, hogy hullámokat keltsen. (Mindez akkor, amikor Orbán Viktor az újabb nemzeti konzultációt értékelő beszédében gyakorlatilag nemzetbiztonsági fenyegetésnek titulálta egy sor hazai civil szervezet tevékenységét, „védekezést” ígért ellenük, mintegy mellesleg maffiahálózatnak is nevezve őket.)
Valószínűleg csak a sors fura fintora, hogy Horthy Miklóst a közelmúltban a Fidesz második legtekintélyesebb embere is emlegette. Kövér László június 15-én egy rádióinterjúban beszélt sok más mellett az értelmiség szerepéről és a politikáról. „Emlékezetes, hogy a Horthy-újratemetés óta föl-fölbukkanó kérdés, hogyan viszonyul az adott kormány egy-egy történelmi eseményhez. Nem kéne, hogy így legyen, ha lenne egy értelmiségi konszenzus történelmünk csomópontjainak és kulcsszemélyiségeinek megítéléséről” – fogalmazott.
Ebben igazat adhatunk a házelnöknek. A valódi, letisztult, tényeken nyugvó konszenzus hiányzik. Az olyan közös nevező mindenképpen, amelyet a közügyekben megnyilvánulók döntő többsége elfogad. Amely a társadalomba, a történelemórákra is leszivárog. Talán mert a történészszakma is megosztott, nem is beszélve tágabb értelemben az értelmiségről. Talán mert a Horthy-korszak nincs még olyan távol tőlünk, mint Mátyás király.
Akivel ellentétben a kormányzónak máig nincs rendes köztéri szobra. Senki nem ül a fehér lovon.
Egy Horthy-korszaknyi idő
Különös emlék: a Magyar Hírlap kezdő újságírójaként 1993. szeptember 4-én tudósítottam kollégámmal Horthy Miklós néhai kormányzó kenderesi újratemetéséről. Bevallom, a részletekre homályosan emlékszem, gondolataimat is csak töredékesen tudom felidézni. Az egyetlen, ami megmaradt, az a nehezen körülírható érzés: akkor fogott el, amikor a koporsó szinte karnyújtásnyi távolságra haladt el tőlem. Történelmi pillanat részesévé, szemtanújává váltam. Mintha megelevenedett volna a múlt, amelyet megkésve lezárni, helyre tenni lett volna hivatott az a temetés.
A szertartás hangsúlyozottan nem állami, hanem magánrendezvény volt. Az MDF vezette kormánykoalíció miniszterei, vezető politikusai szép számban képviseltették magukat. A nagybeteg Antall József miniszterelnök koszorút küldött, közvetlen családtagjai el is mentek Kenderesre. Ebből is lett aztán a hangos vita: az akkori balliberális ellenzék, bár Horthy Miklós földi maradványainak szülőföldjén történő végső nyugalomra helyezését nem igazán kifogásolta, a kormányoldal politikusainak felvonulásával igazolni látta alaptételét: az MDF a két világháború közötti korszakot kívánja restaurálni. Ez Antall esetében bizonyosan nem állt meg: ő „csupán” igazságot akart tenni, az előző évtizedek méltánytalan és hamis történelemfelfogását – „Horthy-fasizmus” – próbálta meghaladni, bár családi múltja és politikai hitvallása inkább a háború előtti (fél)ellenzéki kisgazda hagyományhoz, az 1945 utáni koalíciós korszak demokratikus kísérletéhez kötötte, mintsem a kormányzóhoz.
Horthy Miklósnak az újratemetés idején sem alakult ki kultusza. Bár a történészszakma azóta sok mindent helyre tett a kormányzóval és korával kapcsolatban, a politizáló közvéleményt ma is megosztja az ország két világháború közötti vezetőjének személye. Hiába hívott fel a politikus unokája, ifjabb Horthy István az újratemetésen megbékélésre, a korszakról azóta is váltakozó intenzitással zajlik a vita – a közeli konszenzus esélye nélkül.
Épp a konszenzus megtalálhatatlansága miatt is furcsa, hogy a miniszterelnök a minap – a megújult Klebelsberg-kastély június 21-ei átadásán – Horthy Miklós néhai kormányzó minősítését is beleszőtte ünnepi beszédébe. Méghozzá pozitív minősítését, kivételes államférfiúnak nevezve őt. Lazán értelmezve az elhangzottakat, a beszéd ezen része magyarázható úgy is, hogy Horthy minden pozitív vagy negatív előjel nélkül is valóban kivételes történelmi személyiség. Ám tudjuk jól, és nyilván a miniszterelnök is tudja, hogy minden ilyen félmondat újabb és újabb politikai vitákat generál. Meglehet, ebben a formában teljesen értelmetlenül. Merthogy ezek a szócsaták a valóságtól, Horthy megítélésének, örökségének a fejekben való teljes helyretételétől inkább csak távolabb visznek.
Mintha megállt volna az idő. Beleragadtunk a XX. századba. Amúgy nem csoda, hogy kopik az emlékezetem: az újratemetés óta éppen egy Horthy-korszaknyi idő telt el.
(Szerető Szabolcs)
