„Na még egy angolul vagy németül, esetleg hollandul beszélő, építőiparban jártas egyént keresek hollandiai munkára. Fizetés hetente 400-440 euró / 40 óra, vagyis heti 120-130 ezer forint. Csak van valaki, aki beszél idegen nyelvet, és dolgozni akar.” Tömegével olvasni ehhez hasonló álláshirdetéseket a Facebookon, amelyeket rendszerint régebb óta kint dolgozó, időközben – vélhetően fizetéskiegészítési célból – munkásközvetítőnek állt emberek adnak föl. Egy-egy vendégmunkás ismeretségi körében könnyűszerrel találhatunk sok olyan felhasználót, aki lakhelyként hollandiai címet adott meg, és sokszor egymás hívására hagyták el hazánkat.
Bereczki Csaba története tipikusnak mondható: őt is egy ismerőse kereste meg, hogy lenne-e kedve annál a holland cégnél dolgozni, amely őt is alkalmazta. A munkaközvetítés jó része hasonló ismeretségeken keresztül zajlik. Ez jó a munkáltatónak, hiszen nagyobb eséllyel kap megbízható munkaerőt, ha egy alkalmazott ajánlja az ismerősét – ezáltal kimondva-kimondatlanul kezességet is vállal érte –, és jó a leendő alkalmazottnak is, hiszen nem a teljes ismeretlenbe megy ki, hanem kint várja egy barátja, aki segít, ha szükség lenne rá. Csaba helyzete viszonylag könnyű volt, hiszen nincs felesége és gyermeke, de a barátnője kezdetben nehezen viselte az elszakítottságot. Mára azonban már belenyugodott, hogy barátja még néhány évig mindenképpen kint szándékozik dolgozni.
„Először az egyik öcsém jött ki ide dolgozni, majd következtem én egy éve, és később követett minket a másik öcsém is. A motivációink egyszerűek: akiket én ismerek, szinte kizárólag a pénz miatt jöttek ki dolgozni – említi Bereczki Csaba, aki az építőiparban helyezkedett el. – Egy hét alatt keresek annyit, mint otthon egy hónap alatt, és fontos hozzátenni, hogy szigorúan negyven órára. Ha túlórázom, az alapfizetés többszörösét kapom utána.”
Csaba elmondja, hogy Hollandiában úgy ismerik a magyar munkásokat, mint akik bármilyen munkát el tudnak végezni. Zsaluznak, hegesztenek, lakatosmunkákat végeznek. Tavaly télen egy autópálya két hídját húzták föl, most pedig egy úgynevezett aqueductot építenek, amely nem más, mint az újonnan épülő sztrádát keresztező folyónak épített betonmeder; az autópálya a folyó alatt halad.
Bár egyes építészeti megoldások furcsán hatnak magyar szemmel, a munkás elmondása szerint a munkakörülmények és az általános légkör még sokkal jobban eltér az otthoni viszonyoktól.
„Persze itt is ugyanolyan keményen kell dolgozni, mint Magyarországon, de a lelkiismeretes munkát nagyon megbecsülik, pénzben és elismerés formájában egyaránt – tarja a munkás, és ennek alátámasztására példát is hoz. – Bár Hollandiában az átlaghőmérséklet nyáron jó pár fokkal a magyar alatt van, a tengeri pára miatt már a huszonöt fok is hőségnek érződik. Ilyenkor azonnal, kérés nélkül megjelenik az építkezésen valaki, és hozza az ásványvizet és a jégkrémet, amelyből annyit eszünk, amennyit csak akarunk. Magyarul megbecsülnek minket.”
A lakhatással sem kell sokat bajlódniuk. A munkáltató cég úgynevezett vakációparkokban lévő apartmanházakat bérel a munkásoknak, akik így teljesen felszerelt lakásokban lakhatnak – mindenkinek van külön szobája –, és korlátlanul használhatják a park úszómedencéjét, pezsgőfürdőjét, konditermét, wifijét. Interjúalanyunk szerint nemcsak a magyarokat, de más nemzetiségű szerelőcsapatokat is meg lehet kérdezni, és a válasz egyöntetűen az lesz, hogy mind nagyon jó körülmények között élnek. Beszélgetőtársunk mégsem maradna itt örökre.
„Semmiféleképpen sem akarok végleg kiköltözni, szerintem Magyarország sokkal szebb ország, mint Hollandia. De elegendő pénzt szeretnék gyűjteni ahhoz, hogy felújíthassam a házam, és újraindíthassam a korábbi építőipari – könnyűszerkezetes épületekkel, nyílászárókkal foglalkozó – vállalkozásomat otthon. Itt mindenki abban reménykedik, hogy ahogy egyre több munkás hagyja el Magyarországot, a munkaerőhiány fokozódása miatt egyszer talán majd rendes bért fizetnek az embereknek odahaza is.”
Ugyanakkor egyáltalán nem azért akar hazajönni, mert bármilyen negatív élménye lett volna Hollandiában. Szinte nevetve hessegeti el azokat a feltételezéseket, melyek szerint a sok migráns miatt kaotikus állapotok alakultak ki Hollandia-szerte: „Áh, ilyesmitől nem kell félni. Itt, az északi Frízföldön pláne nincs szó ilyesmiről. De dolgoztunk Amszterdamban és a déli nagyvárosokban is, ott sem érzékeltünk semmit ebből a problémából.”
A hollandok magyarokkal szembeni viselkedéséről is csak csupa jót tud elmondani. Szerinte nem nézi le őket senki. Bereczki Csaba állítása szerint a feketemunka gyakorlatilag ismeretlen, ha a munkásnak nincs holland adószáma, munkavédelmi vizsgája, ki sem mehet az építkezésre.
Ezek után nem csoda, hogy sokan akarnak Hollandiában munkát vállalni. Beszélgetőtársunk még a Délmagyar minapi cikkében megjelent harmincas létszámnál is többre, ötvenre becsüli azoknak a számát, akik Mindszentről és a környező falvakból több-kevesebb időre elhagyták az országot. És naponta érkeznek az újabb megkeresések. Az összes ismerőse közül mindössze egyvalaki volt, aki idő előtt, nyolc hónap hollandiai munka után hazaköltözött. Ő sem azért, mert rosszul érezte volna magát, hanem mert szerelmes lett egy magyar lányba, és hozzá jött haza. Viszont a mindszentiek exodusának megvan az árnyoldala.
„Természetesen Mindszenten hiányzik a munkaerő. Több cégtulajdonos ismerősöm is arról panaszkodik, hogy nem találnak normális embert, aki dolgozni is akar, olyan sokan elmentek már külföldre – meséli Bereczki Csaba. – Az itteni munka sokkal biztosabb, mint otthon. Még le sem járt a szerződésünk, de máris meg akarják hosszabbítani. Az sem változtatna ezen, ha Magyarország kikerülne az Európai Unióból. Hollandiából nem fogják hazaküldeni a magyar munkásokat.”
A juttatások szinte hihetetlenül gálánsak. A munkáltató által bérelt lakhely és a munkahely közötti közlekedést is ingyen biztosítják, és a legtöbb magyar munkás öt-hat hetente egy-egy hétre hazajön. Mindezt úgy, hogy ezalatt a hetente elszámolt fizetett szabadságból – vagy ahogy ott mondják, vakációpénzből – ugyanúgy kapja a fizetését. Tehát ha mindez igaz, a hollandiai munka maga az álom. A mindszentiek munkáltatójának egy korábbi magyar alkalmazottja azonban némileg másként emlékszik a körülményekre.
„Ács a szakmám, mindig az építőiparban dolgoztam. Akadt némi nézeteltérésem annál a harlingeni cégnél, amelyikről szó van. Sok mindszenti van ott, de rengeteget kirúgtak már, mert nem tetszett valakinek. Nem minden papsajt, amit ott írnak! – állítja egy másik, ugyancsak Hollandiában dolgozó interjúalanyunk, aki teljes neve helyett becenevén, Takasiként kívánt szerepelni. – Én az igazságtalanságok miatt hagytam ott a céget, kérdezze meg azokat, akiket ok nélkül kirúgtak! Akik ott maradtak, azok azt mondják, amit az az ember, aki intézi nekik a munkát. Én nettó heti 450 eurót kerestem 40 órára zsaluzóácsként, szaktudással, nyelvvel.”
Takasi ma már nem az építőiparban, hanem egy hollandiai gyárban dolgozik, 200 euróval keres többet, mint az előző cégnél. Emellett rendszeresen közreműködik abban, hogy újabb magyarok jussanak munkához Hollandiában. Bár arról nincsenek pontos információi, hogy hány magyar vállal munkát az országban, személyes tapasztalatai szerint folyamatosan érkeznek újabb munkások. Fő céljuk „kikeveredni az otthoni kilátástalanságból, a nehéz körülmények közül, illetve többen súlyosan eladósodtak”.
„Aki talpraesett, beszél angolul vagy németül, és van szakmája, az boldogul. Sokan keresnek viszont munkát nyelv és szaktudás nélkül is – folytatja Takasi. – A hazamenetel itt lebeg mindig a fejünk fölött, főleg ha kicsit maga alatt van az ember. De 200 ezer forintot keresek hetente, amit nem szívesen cserélnék le havi 140 ezerre.”
A hét éve elvált férfi, akinek tízéves fia az édesanyjával él, 2008-ban érkezett először Hollandiába, azóta hat évet kint, négy évet itthon töltött. Hasonlóan a mindszentiek többségéhez ő is hazajön egy-egy hétre hatheti hollandiai munkavégzés után. Az ottani munkáltatói morálra jellemző, hogy az elmúlt tíz évben kizárólag külföldi hátterű társaságokról hallotta, hogy vétettek a törvények és a munkavállalási szabályok ellen.
„Amióta idejöttem, nem tudok olyanról, hogy feketén dolgoztatnának. A cégek általában betartják a szabályokat, egyrészt a magas büntetés miatt, másrészt a jó hírük megőrzése végett. Hallani azért lengyelekről, törökökről, akik nem úgy bánnak a dolgozókkal, ahogy az elő van írva ”
Saját munkásközvetítői tevékenységéről elmondja, hogy az elmúlt tíz évben már vagy száz embert kutatott hollandiai munkához kapcsolatai, korábbi munkáltatókkal ápolt ismeretségei révén. Bár azt állítja, hogy mindezért egy fillért sem kap, azt azért leírja (az interjú vele cseten készült), hogy a gyárban heti 50 euróval többet keres magyar brigádtársainál, ennek fejében viszont felelősséget vállal értük. Ismeretségi körében sok magyar a családjával együtt érkezett Hollandiába, „regisztrált lakcímmel, gyerekek az iskolában”, a végleges kinn maradás viszont szinte senkinek nem célja.
„Nekünk nincs a fejünkben, mi hazagondolunk mindig. Én kicsit mintha elvesztettem volna már az identitásom. Kicsit már sem ott, sem itt A hollandok alapjában véve kedvesek, bár távolságtartók. Magyarországon munka után a kollégák megisznak egy sört, egymás otthonában is megfordulunk, a hollandoknál ez elképzelhetetlen” – írja le tapasztalatait Takasi.
A migránsokkal szembeni egyik legfontosabb előítélet, a munkalehetőségek elszipkázása szerinte nem valós probléma. „A hollandoktól nem tudsz munkát elvenni. Ha a munkáltató választhat egy holland és egy magyar között, a legtöbb esetben a hollandot fogja választani.”
Természetesen kérdeztük arról is, hogy mekkora hullámokat gerjesztett, téma volt-e egyáltalán Hollandiában az, hogy a magyar kormány ingerülten reagált a holland nagykövet kritikáira. Nos, nem nagyokat.
„Dehogyis volt téma. Itt-ott lehetett olvasni, de a magyarokat foglalkoztatja inkább. Tudja, ha az életszínvonal hasonló lenne otthon, a magyarokat se érdekelné a napi politika. Na, a hollandok ezért szarnak bele.”
A hír hallatán, miszerint Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter konzultációra hazarendelte a hollandiai magyar nagykövetet, Bereczki Csaba volt az, aki megüzente a sajtón keresztül: szívesen vendégül látnák a tárvavezetőt egy harlingeni grillpartira. Megnézhetné, hogy az ott dolgozó magyarok hogyan élnek, milyen a munkájuk, és „belekóstolhatna a közhangulatba” is.
A cikkünkben is szereplő hollandiai magyar munkásokról a – már fent is idézett – Délmagyar közölt először riportot, az írás itt olvasható.
