– Sok olyan kulturális hatása lehet a reformációnak, amiről ma sokan talán nem is tudják, hogy onnan erednek. Ha meg kellene nevezni a legfontosabbakat, mik lennének ezek?
– Talán az anyanyelv megbecsülése. Forradalmi dolog volt, hogy Wartburg várában Luther 11 hét alatt lefordította a Bibliát, ezzel megteremtette a német irodalmi nyelvet. Nálunk Sylvester János már 1541-ben kiadta az Újszövetséget, aztán jött 1590-ben a vizsolyi biblia, Károli Gáspár fordítása, amely ma is nyelvi kincsestárat jelent. Mai szóval azt lehetne mondani, hogy a reformáció kommunikációs forradalom volt. Elősegítette az Isten és ember közötti közvetlen kommunikációt, kikapcsolta a közbenjárókat. Isten anyanyelven beszél hozzánk, és mi közvetlenül megszólíthatjuk őt. Fontos az énekkultúra is: a reformáció hozta be azokat az énekeket, amiket a nép a maga egyszerű nyelvén elénekelhetett, míg a latin liturgiát csak a kiváltságosak értették. Ez aztán hatott az irodalomra. Egyfajta szabadságot hozott a reformáció: azt, hogy önállóan feltehetem a kérdéseimet Istennek, de a világgal kapcsolatban, úgy általában is. Ma sincs olyan, hogy evangélikus vagy református központi tanítói hivatal. Az ige és a hitvallások fényében sok kérdésben önállóan kell az embernek kialakítani az álláspontját. Ez a tudományos kutatásnak is szabadságot adott. Az önálló gondolkodás komoly vívmány volt. A Lutherék wittenbergi otthonában tartott társasági eseményeken, az asztali beszélgetéseken hallatlanul széles volt a témák köre. Az aktuálpolitika, a gazdaság is megjelent. Minden téma, ami éppen benne volt a levegőben. Meglehetősen szabadszájúak is voltak ilyenkor. Mint amikor ma beülünk valahová a barátainkkal, csak Lutherék még otthon főzték a sört. A reformáció lehetővé tette a hitvitákat, a disputákat. Lutherből ebben a környezetben humoros, felszabadult társasági ember lett. Szabadságra és boldogságra vágyott, ezért lépett ki a kolostorból is.
– A forrásokban azt olvassuk, hogy élete végére mégis keserű ember lett. „Koldusok vagyunk, ez az igazság” – ez volt az utolsó mondat, amit leírt. Nem úgy hangzik, mintha fel lett volna dobva.
– Sokan félreértik ezt a mondatot. Luther rengeteget küzdött, vergődött, sok harca és öröme volt, és ezeket őszintén leírta. Ezt a mondatát drága örökségként tartjuk számon. Arra utal, hogy Isten kegyelmének vagyunk a koldusai, de olyan koldusok, akik tudják, ki az ő kenyerük. Isten kegyelméből élünk, magunkat nem tudjuk megváltani. Erre jött rá Luther is: hiába ostorozta magát, és böjtölt a kolostorban, nem volt lelki nyugalma. Amikor rájött, hogy mindezt ingyen, kegyelemből megkapja Istentől, akkor felszabadult.
– Az egyházi emlékezet hogy viszonyul Luther hibáihoz? Élete végén durva kirohanásai voltak például a parasztlázadás és a zsidók ellen.
– Luther nem szent. Isten embere volt, de gyarló, mint bármelyikünk. Nem szeretnénk őt heroizálni. Mindig van olyan kísértés, hogy „csináljunk” protestáns szenteket. Persze most inkább olyan világot élünk, ahol mindenkit deheroizálnak; kimutatják, hogy gyarlóbb, mint amilyennek gondoltuk. De azért még mindig van egyfajta emberi vágy, talán katolikus hatásra is, hogy ha vannak katolikus szentek, legyenek evangélikusok is. De ezt teológiailag nem tudjuk igenelni. Nem is szeretjük magunkat lutheránusnak nevezni. Az evangéliumot, vagyis a jó hírt szeretnénk a nevünkben hordozni, nem egy ember nevét. Luther lenne az első, aki tiltakozna ez ellen. Ami érték Lutherben, próbáljuk nagyon megbecsülni, ami pedig gyarló, arra azt mondjuk, hogy ő is bűnbocsánatból élt. Voltak korlátai, félelmei, és a középkor embere volt. Amit mondott, azt a kora kontextusában kell értelmezni. Súlyos hiba lenne például a korabeli zsidóságot keményen kritizáló gondolatataiból levezetni Auschwitzot
– A Luther feleségéről szóló új filmben benne van, mennyire rettegett a kiugrott apáca, Katharina von Bora, hogy a kiugrott szerzetes férjétől, Luthertől születő gyermekei átkozottak lesznek. Ha ez megfelel a valóságnak, akkor Bora komolyan hihetett az ilyen átkok a létezésében, ami elég távol van a mai keresztény kultúrától.
– Ez is azt illusztrálja, hogy Luther tényleg kora embere volt. Ezért is foglalkozik annyit az ördöggel, akihez a legenda szerint hozzávágja a tintatartót bibliafordítás közben. Nagyon sok kísértéssel küzdött, és ezeket személyesítette meg így: számára az ördög jelenlévő valóság volt, annyira, hogy néha talán látni is vélte. Ma a másik végletben vagyunk. Valamiféle mesefigurává tették, pedig lehet érezni ma is ezt a szellemi küzdelmet, mindenki tapasztalhatja a saját életében: jót akarunk, és rossz lesz belőle.
– A magyar reformátorok közül kiről tudna elképzelni egy filmet?
– Dévai Bíró Mátyást, aki Wittenbergben is tanult, magyar Lutherként szoktuk emlegetni. A bibliafordító Károli Gáspár is mindig izgatta az utókor fantáziáját. Persze Sylvester János, Sztárai Mihály, Bornemissza Péter is. Ezek a 16. századi reformátorok mind izgalmasak, mert igen nehéz terepen kellett dolgozniuk, a török birodalom és a Habsburg ellenreformáció között őrlődtek. De mégiscsak átjárta a reformáció szellemisége a magyarságot. Kevesen tudják, hogy a 16 század végefelé az ország háromnegyed része a reformációhoz csatlakozott, de aztán jött az ellenreformáció, a 150 éves török uralom, és a végére megfordult az arány.
– Luther idején mindenki Wittenbergben akart tanulni, onnan jött az innováció. Ma is a német protestáns teológia a példa a magyarországi evangélikusoknak?
– Ma is forrást jelent, de a globalizációval kitágult a világ. Az angolszász, amerikai teológiára is figyelünk. Sokkal gyakorlatiasabb a németnél, ami inkább elméleti világ. Nem cipeli azt a fél évszázados tradíciót, amit az európai protestantizmus. Az egyházak sokkal önszerveződőbbek, rugalmasabbak. A skandináv teológia is érdekes. Felkapott téma náluk például a zarándoklat teológiája, nemrég erről tartott nálunk szemináriumot két svéd teológus. Arról szóltak, hogyan lesz a turistából zarándok, hogy kaphat például a természetjárás is spirituális dimenziót. A hazai evangélikus egyház három nyelvű, szlovák és német hagyományunk is van, ez is lehetővé teszi, hogy jobban bekapcsolódjunk a nemzetközi vérkeringésbe. Az evangélikus lelkészek többségének van lehetősége valahol külföldön is tanulni a képzés során, ez nagyon nagy lehetőség.
– Az oktatásra mindig nagy hangsúlyt helyeztek a protestánsok. Önök is oktatnak, de a lelkész- és hitoktatóképzést leszámítva nincs evangélikus egyetem Magyarországon. Nincs ilyen ambíciója az egyházuknak?
– Szeretnénk ezen változtatni, mert elég komoly iskolahálózatunk van, több mint húszezer diák van ránk bízva óvodától gimnáziumig. Mi is szeretnénk az óvónő- és a pedagógusképzést újraindítani. Ezek mind léteztek a két világháború között, még evangélikus jogakadémia is. Mi voltunk az egyetlen történelmi egyház, amely minden oktatási intézményét elveszítette. A Fasori Evangélikus Gimnáziummal indultunk újra 1989-ben, és azóta felépült egy kiterjedt oktatási hálózat, ami az evangélikus egyháznak korábban is erőssége volt. Sokszor előbb építettek iskolát, mint templomot, előbb volt tanító, mint lelkész. A tanítás mélyen benne van a reformáció egyházképében.
– Ez is Luthertől indult?
– Annyira, hogy az ágostai hitvallásban az az egyház meghatározása, hogy „az egyház, ahol az evangéliumot tisztán tanítják”. Semmi más követelményt nem határoz meg. Jézus maga is rabbi, azaz tanító volt. Örülünk, hogy újra vannak intézményeink, és komoly terveink vannak a felsőoktatással is.
– Ez anyagi kérdés? Vagy az a kérdés, hogy érdemes-e belépni a felsőoktatási intézmények piacára, amikor annyi más intézmény kínál pedagógusképzést?
– Kicsit anyagi kérdés is, de a szellemi-lelki erőnket is fel kell mérni. Egy egyetemet fenntartani nem csak pénzbe kerül. Negyven év kényszerszünet után ma már több százan érettségiznek évente evangélikus iskolákban. Remélhetőleg újra felnő az az evangélikus értelmiség, akivel bele lehet ebbe vágni. Persze most is vannak evangélikusok a felsőoktatásban, vannak jeles embereink, akadémikusaink, de ezt a széles, alulról építkező értelmiségi bázist fontosnak tartom. A munkaerő-utánpótlás biztosítása érdekében pedig stratégiai fontossága lenne a pedagógusképzésnek. Ahhoz, hogy az evangélikus óvodában, iskolában legyen, aki dolgozzon, kellene lennie evangélikus pedagógusképzésnek. Nehéz most összegyűjteni azokat, akik evangélikus elkötelezettségűek és megszólíthatók arra, hogy elvezessenek egy ilyen intézményt.
– Luther eredeti végrendeletét kölcsönadta a Magyarországi Evangélikus Egyház Németországba, milyen visszhangja volt a kiállításnak?
– Meglepően nagy, a német sajtóban is. A Wittenbergben kiállított 95 „kincs” között az utolsó, a kiállítás csattanója Luther kézzel írt végrendelete volt. Sok német azért jött el, hogy eredetiben lássa. Komoly tárgyalás volt arról, hogy kölcsönadjuk-e, és milyen feltételekkel. Cserébe kaptunk egy lehetőséget, hogy Wittenbergen magyar napokat rendezhettünk augusztusban.
– Tényleg? Ezt kérték cserébe?
– A kegyelem ingyen van, de „az üzlet, az üzlet”. Úgy gondoltuk, nagy attrakciót jelent a németeknek a kölcsönadott végrendelet, így talán mi is kérhetünk valamit. Fantasztikus rendezvény lett belőle, sok program és egyéni kezdeményezés kapcsolódott hozzá. Például egy maratoni futó presbiterünk, Jeszenszky két hét alatt elfutott Wittenbergbe, és a magyar napokra meg is érkezett.
– Luther végrendeletét – a kor szokásával ellentétben feleségét nevezte meg örökösnek – sokszor emlegetik a női egyenjogúság kezdeményeként. Tudtommal már a fele a nő az evangélikus lelkészi karnak, anélkül hogy erre törekedtek volna. Más, korábban férfiasnak gondolt hivatásokban ez nem feltétlenül működik magától. Önöknél hogy történt?
– Őszintén szólva ez úgy indult, hogy kevés volt a férfi, és mivel nálunk teológiailag semmi nem gátolja a nők lelkésszé avatását, a hetvenes évektől egyre többen jöttek a hölgyek. Amikor én jártam, még csak ketten voltak az évfolyamon, ami húsz százalékot jelentett. A teológián már van, hogy a lelkészjelöltek között átbillent az egyensúly a nők javára, amit megint csak nem tartok jónak. Volt olyan év, hogy kizárólag lelkésznőket állítottam szolgálatba.
– És miért nem éreznek a férfiak indíttatást?
– Reméljük, hogy az iskolarendszerünk bővülésével egyre többen szereznek pozitív tapasztalatot az evangélikus egyházról, szemben a sok helyen sugallt negatív egyház- és papképpel, és akkor ez az arány is „beáll” majd. A legalább háromszáz diákot oktató iskoláinkban bevezettük az iskolalelkészi szolgálatot. Ennek célja, hogy már az iskolai évek alatt kialakuljon egy pozitív benyomás, és tudomást szerezzenek a fiatalok arról, hogy van egy szép hivatás, ahol el lehet kísérni az embereket a bölcsőtől a koporsóig, és hogy ez milyen sokszínű munka. Remélem, újra lesz presztízse. Dolgozunk az evangélikus lelkészi életpályamodellen is, hogy világos legyen a fiataloknak, ha lelkészek lesznek, az mit követel, és mit ad. Vannak pozitívumok: szolgálati lakás, fix megélhetés. Ugyanakkor a magánéletet kissé háttérbe szorító hivatás ez. Minden egyházi ünnepen, minden hétvégén dolgozunk. A lelkészcsalád veszélyeztetett intézmény.
– Azért a többi időben rugalmas az időbeosztás, vagy nem?
– Elvileg igen. De négy-öt éve ránk szakadt az iskolai hitoktatás, és néhány lelkészünk majd belerokkan ebbe a nagy lehetőségbe. Egy részük heti tizenöt-húsz órában oktat. Hét közben pedagógus, hétvégén lelkész. Ezt a terhet egy család nem mindig tudja elhordozni hosszú távon. Azért kellett most az életpályamodellnek nekiállnunk, mert meg kell húzni a vészféket. Egyre több lelkészcsalád jut válságba, előfordul sajnos a válás, ahogy más hivatásokban is. Muszáj jó értelemben vett rendet kialakítani, és megvédeni a lelkészeket a túlterheltségtől. Igyekszünk minél több hitoktatót képezni – az a terv, hogy az iskolai hitoktatást ők vennék át, és a lelkészek visszatérhetnének az eredeti lelkészi munkához.
– Az Evangélikus Egyház egyik nagy projektje volt az emlékévre Richly Zsolt rajzfilmje Luther Mártonról. Úgy tudom, nem lesz elég pénz a befejezésére.
– Tizenkét részre volt eredetileg tervezve, de drágább egy ilyen film, mint sokan gondolják. Úgy tűnik, hogy tíz részre elég a keret, hamarosan a második öt rész is elérhető lesz. Az első öt már látható a Duna Tévén.
– A Magyarországi Evangélikus Egyház vizsgálta a legkritikusabban az egyházi személyek rendszerváltás előtti viselt dolgait, egy tényfeltáró bizottság foglalkozik azzal, hogy kiknek lehetett állambiztonsági múltjuk. Időről időre kiesnek a szekrényből csontvázak, legutóbb például Lehel Lászlóról, az Ökumenikus Segélyszervezet vezetőjéről derült ki, hogy beszervezték. Ön szerint megéri ez a tényfeltárás? Más egyházak jól megvannak anélkül, hogy ilyen behatóan foglalkoznának azzal, van-e csontváz a szekrényben.
– A legrosszabb szerintem, ha úgy zuhan ki egy csontváz, hogy nem tudtuk korábban, hogy ott van. Ezért is működik nálunk évek óta egy szabály, hogy ha valakit magasabb tisztségre jelölnek, előbb átvilágítják. Lelkésztől felfelé mindenkit, a „középvezetőket” is.
– Volt már olyan, hogy következménye lett az átvilágításnak?
– Volt, aki végül nem vállalta a jelölést, mert kiderült róla valami, és nem akart ezzel a teherrel belemenni egy választási eljárásba. De olyan is akadt, aki vállalta, hogy ezzel is indul, miután nyíltan elmondta, hogyan történt. Ezzel együtt megválasztották.
– Kik voltak ezek?
– Nem mondanék neveket. Elmondta, hogyan és miért szervezték be, hogy az egyháznak soha nem ártott, és akik megválasztották, tudomásul vették. Van, akinek kifejezetten segítség, hogy leteheti ezt a terhet. Próbáljuk igen tapintatosan csinálni, de így is volt, aki sérült, amikor szembesítették a múltjával.
