Bár még mindig vannak, akik szerint a migráció nem az a kérdéskör, amellyel túl sokat kellene foglalkozni, s akik szerint „a bevándorlás álprobléma”, ennek ellenére nem véletlenül vált az utóbbi évek a közbeszédének meghatározó témájává. Mutatjuk, miért.
Hívjuk segítségül a statisztikát, a tényeket, mert a szikár adatok magukért beszélnek. Nézzük az Eurostat hivatalos összesítését arról, mennyi menedékjogi kérelmet adtak be az Európai Unióban az utóbbi tizenkét esztendőben:
2006: 197.000
2007: 223.000
2008: 225.000
2009: 264.000
2010: 259.000
2011: 309.000
2012: 335.000
2013: 431.000
2014: 627.000
2015: 1.323.000
2016: 1.261.000
2017: 705.000
2018: 635.000
Bár a számok kerekítettek és természetesen az illegálisan az EU-ban tartózkodók számát nem foglalják magukban, a megdöbbentő végeredmény az, hogy hétmilliónál is több bevándorlóval számolhatunk a hátrahagyott tizenhárom évben.
Európában közel kéttucatnyi olyan ország van, amelyet ennél kevesebben laknak, de ez a szám például több, mint a Baltikum három országának teljes lakossága.
És még egyszer: a fenti számok csak a hivatalosan benyújtott menekültkérelmeket mutatják, az illegálisan az EU területén tartózkodó migránsok százezrei (milliói?) nem szerepelnek ebben a statisztikában.
Hogy is fogalmazott évértékelőjében a miniszterelnök?
„A bevándorlóországokban keresztény–muszlim világ jön létre, folyamatosan zsugorodó keresztény aránnyal. Vannak, akik ezt nem bánják, és vannak, akik legyintenek, mert úgy képzelik, hogy ez lassú folyamat lesz. Tévednek, és meg fognak lepődni. A tízszázalékos népcsoportból először 15-20 százalék lesz. Aztán minden felgyorsul, és a többi nem igényel fantáziát, csak egyszerű matematika. A magamkorabeliek még látni fogják az egykor nagy keresztény országok gyors átalakulását.”
A számok valóban ezt mutatják, s ami a számok mögött van, az még inkább.
