Jeltelen sírba, a 301-es parcellába temették Pallavicini őrnagyot

1957. december 10-én végezték ki Pálinkás-Pallavicini Antal honvéd őrnagyot, az 1956-os forradalom mártírját. A megtorlást levezénylő vérbíró halálbüntetésre módosította a korábban kiszabott életfogytiglant. A nagy múltú főúri családból származó katonatiszt bűne az volt, hogy a kommunista hatalom által fogva tartott Mindszenty József bíborost katonai kísérettel 1956. október 31-én Budapestre szállította a fővárostól hatvan kilométerre lévő Rétságról. A rendszerváltáskor rehabilitálták és posztumusz ezredessé léptették elő. Rá emlékezünk most.

A katona (jobbra) teljesítette a parancsot, Budapestre kísérte a bíborost, s ezért a forradalom leverése után az életével fizetett Fotó: MTI

Emlékszem a telefonra, pedig harminc esztendeje szólalt meg füstös szerkesztőségi szobám asztalán: – Itt Pallavicini András beszél Torontóból. Riadtan néztem körül. Alattunk a Magyar Nemzet, fölöttünk az Új Tükör szerkesztősége, hogy a csudába kapcsolhatták Torontót.

– Olvastam néhány cikkét a Magyar Hírlapban – folytatta –, holnap indulok Budapestre, édesapám, a kivégzett Pálinkás őrnagy rehabilitációját intézem, szeretném, ha segítene nekem.

Nem kérdeztem tőle, miben segíthetnék, csak álltam az akkor még Lenin körúti New York-palota második emeletén. Egy évvel korábban, azaz 1988-ban egy ilyen hívást a pártállami Lapkiadó Vállalat ellenőrzött telefonközpontja nem kapcsolt volna.

A katona teljesítette a parancsot, Budapestre kísérte a bíborost, s ezért a forradalom leverése után az életével fizetett
Fotó: MTI

Fiatalok voltunk, egymás tenyerébe csaptunk a szerkesztőségi büfében: – Vigyél el Rétságra, a laktanyába! Lehetséges? Soha nem jártam ott, ahonnan az akasztófára vitték. Engem a rendszer 1973-ban kiengedett Bécsbe a rokonaimhoz, csak menjek a fenébe. Onnan Amerikába utazhattam, apám testvére befogadott. Előtte Bécsben találkoztam Mindszenty bíborossal, aki megáldott és azt mondta: sajnálja, ami apámmal történt.

És akkor, harminc esztendeje, a lehetetlen kék színű Zsigulimmal elindultunk, szemben a lapos októberi napsütéssel, mögöttünk hosszú árnyékkal, a rétsági Hunyadi János harckocsidandár kaszárnyájába.

Útközben a kikért hivatalos papírokból összeállt a kép: „Pálinkás [Pallavicini Antal] őrnagyot, aki a miniszterelnökség utasítására 1956. október 31-én a felsőpetényi Almássy-kúriában fogva tartott Mindszenty József bíborost Rétságról a budai prímási palotába kísérte, 1957. november 10-én kötél általi halálra ítélték.

Fő bűne az volt, hogy elkísérte a klerikális reakció és a belső fasizmus egyik prominens képviselőjét Budára, ahelyett, hogy a Tildy Zoltán államminiszter titkárságától kapott parancsot megtagadta volna. Az elítéltet 29 nap siralomház után, december 10-én a Kozma utcai börtön udvarán felakasztották, földi maradványait a 301-es parcellába, jeltelen sírba temették.”

A múlt század elején épült laktanya udvarán akkor még százával masírozó kiskatonák, zajjal és füsttel forgolódó harckocsik és Egry József ezredes fogadott bennünket, meg az ámulat, a meglepődés: „Ez a Pálinkás őrnagy gyereke!” Mutatták a parancsnoki szobát, ahol az apja lakott, és ahol megcsörrent 1956. október 30-án a telefon.

Védelmet kértek a közeli felsőpetényi kastélyból Mindszenty bíboros érdekében, mert a forradalom hírére úgy berezeltek az ávósok, hogy az őrzőkutyákkal együtt elmenekültek, otthagyva a bíborost. Pálinkás fő bűne az volt, hogy ő szabadította ki a bíborost.

Az viszont igaz volt Vári és Illés nevű helyi lakosok, egykori kiskatonák emlékezete szerint, hogy Mindszenty bíborost a kastélyból a laktanyába hozták, és az őrnagy szobájában – ahol harminc éve a fiával meg az ezredessel beszélgettünk – töltötte első szabad éjszakáját. Másnap hajnalban indultak a fővárosba.

2019 októberében már se kiskatona, se harckocsi, se Egry ezredes nincs a laktanyában, sőt laktanya sincs. A parancsnoki épület, a körletek, a kultúrterem szétrabolva, ajtóik, ablakaik bedeszkázva, némelyik háztető csatornájából csenevész ecetfák sóvárognak az ég felé.

Csak az udvaron felejtett ócskavas harckocsi emlékeztet az 1936-ban alakult Hunyadi-páncélosokra. Most is lapos az októberi napsütés és hosszú az árnyék, de most nem a lehetetlen kék színű Zsigulimmal jöttem és nem ül mellettem az ifjú Pallavicini Torontóból.

Helyette az emlékezés fensége ragyogja be a dandár udvarát. A város első embere, Hegedűs Ferenc polgármester az elhanyagolt kaszárnyáról szemlesütve, Pálinkás városi megítéléséről büszkén számol be: – Rétság még manapság is kissé balos város, ezt tette vele a laktanya – rugdossa a közmunkások rémét, a sűrű avart a lábunk alatt. Mutatja az akkor még katonai objektum udvarán, a bíboros kiszabadításának 30. évfordulójára avatott emléktáblát, mellette a Pálinkásnak állított kopjafát. Közvetlen a főkapu mellett, ahol az éjszakát követően Mindszenty bíboros és fegyveres kísérete Pálinkás őrnagy vezetésével elhagyta a kaszárnyát, és Pest felé vette az irányt 1956. október 31-én kora reggel.

Mielőtt végigmennénk az őrnagy végzetes útján, Felsőpetény felé fordulva az Almássy-kúria sem néz ki jobban, mint az egykori laktanya. A gyönyörű nógrádi falucska végét annyira körbenőtte a gaz, hogy az útról nem is látni. Pedig 1955. november 2-án, amikor az ávéhások ide zárták a bíborost, körbe kellett deszkázni a kertet, eltüntetni szem elől.

Petényi Huszár Judit meséli, hogy többen is feljártak a kúriába szolgálni, közöttük Lichy Miklós templomszolga, aki a bíborost szívesen, az ávósokat kényszerből borotválta. Emlékeznek a szobájára, benne a házi oltárra, amelyet 1985-ben, az akkor épült katolikus templomba sikerült átmenekíteni. Mellette látható néhány éve a bíboros halotti maszkja. Pálos Frigyes váci kanonok adományozta a petényieknek.

Harminc esztendeje az ifjú Pallavicinivel jártunk a kastélyban, az emeleti szobában, a bíboros börtönében, ahol akkoriban állami gondozott lányok álmodoztak a nagykorúság szabadságáról. Lackovszki Pál, az azóta bezárt állami gondozó egykori gondnoka sóvárogva emlékszik a nyolchektáros arborétumra, közepén az Al­mássy-kúriára.

Amerre a rétsági konvoj – három harckocsi, rohamlöveg, három személykocsi és katonai osztag – elvonult, Vácon és Újpesten tömegek éljeneztek, gyújtottak gyertyákat, szórtak az útra virágokat. Amíg a bíboros áldást osztott a népnek, Pálinkás kibiztosított fegyverét szorítva káromkodott. Közös és veszélyes útjuk végén az Úri utcából az őrnagy a Parlamentbe sietett, és jelentette Tildynek: „Parancs végrehajtva!” Aztán visszament Rétságra, ahol a katonái stramm embernek tartották, együtt szórakoztak, jártak focimeccsre.

– Ki szabadította ki Mindszentyt? – tette fel a kérdést a forradalom leverése után a Népszabadságban egy ismeretlen levélíró, majd így folytatta: ki az az őrgrófi származású Pálinkás, aki mindezt tette? Abban az időben ennyi elég volt. Akiket névtelen levélírók a pártlapban megvádoltak – bevált módszer volt –, azokért hamarosan megérkezett az állami fekete autó.

Az őrnagyért Salgótarjánból jöttek a karhatalmisták. Az őrizetbevétel egyik résztvevője Devcsics Miklós akkor karhatalmista hadnagy volt, aki 1989-ben, amikor megkérdeztem a történtekről, a Magyar Szocialista Munkáspárt parlamenti képviselőjeként válaszolt – ilyen időket éltünk – az Országgyűlés folyosóján: „Igen, ott voltam, amikor őrizetbe vettük, de hogy mi történt a tárgyalásokon, nem tudom.

Nem volt szimpatikus ember, felsőbbségesen viselkedett, egyszer azt is mondta, ő a kommunistáknak nem segít.” Ugyanakkor Pálinkás periratai között megtalálták Devcsics Miklós Pallavicinit terhelő tanúvallomását.

Hasonlóan hazudott Rétságon Illés Gábor, aki százados volt 1956-ban, amikor 1989-ben azt mondta az őrnagy fiá­nak: „Engem nem tudnak meggyőzni, ellenforradalom volt, a maga apja is ellenforradalmár meg földbirtokos.”

A fiú próbálta védeni az apját: „Miniszterelnöki elismerő okiratot kapott arról, hogy ellenálló volt – próbálta védeni az apját Pallavicini András. – Megtagadta az anyját, a családját, a származását, sőt belépett a pártba, pedig a nagymamámat, mivel grófnő volt, kitelepítették. Pallaviciniről Pálinkásra magyarosított, de ez a rendszer, a maguk rendszere felakasztotta” – mondta könnyes szemmel a századosnak.

Rétságon áll a főpap és a katona közös szobra
MTI Fotó: Marjai János

Ma, harminc esztendővel később ugyanolyan értetlenül állunk Hegedüs Ferenccel meg a közben hozzánk csatlakozó Katona Ernő egykori laktanyaorvossal a bokáig érő rétsági avarban, mint Pallavicini Andrással álltunk 1989-ben. Aztán elballagunk a 21-es főúthoz közeli parkba, a három éve felavatott impozáns emlékműhöz: a felsőpetényi kúriából kilépő, ismét szabad bíborost ábrázolja, amint Pálinkás őrnagy várja az ajtóban. Eszembe jutnak a fiatal Pallavicini szavai: „Olasz őseim Castaldo tábornokkal jöttek Magyarországra, azzal a megbízással, hogy az árulással vádolt Fráter György erdélyi bíborost meggyilkolják. Ők megölték a bíborost. Egyik utódjuk, az édesapám meghalt a bíborosért.”

Idézet a Népszabadság 1957. december 10-i számából: „Pálinkás (Pallavicini) Antalt, aki Mindszentyt kiszabadította és gyalázkodó röpcédulákat terjesztett, ma reggel kivégezték.”