Ezüstkehely vagy bádogbögre

Az ávós gyilkosok és áldozataik hozzátartozói ugyanazokban az utcákban laknak, ugyanabban a gyárban, hivatalban dolgoznak, ugyanott vásárolnak és ugyanabban a városban, Salgótarjánban élnek. A történet egy szomorú és tragikus eseményig, az 1956. december 8-i sortűzig vezet vissza, de a kis Moszkvának csúfolt várost azóta is fortélyos félelem és szánalmas beletörődés igazgatja.

Az elhunyt áldozatokra emlékezik Fancsik János Fotó: A szerző felvétele

Lackó, meghallva édesanyja hívó kiál­tásait, szomorúan futott le a meleg „haldáról”, a salakdombról, és kaptatott fel a házlépcsőkön a konyhába.

– Gyermekem, a játék után mit eszel? Segíts húst darálni a káposztába – engesztelte édesanyja, de alig hajtott hármat a masinán, éktelen fegyverropogás verte fel a csendet, aztán még egy.Ijedtében a darab hússal a mutatóujját is a vágóélek közé nyomta. Oda a játék, oda az ebéd, futás a kórházba.

Ott a kétszárnyú vaskapu sarkig tárva, előtte, mögötte jajgató, ordító sokaság, fehér köpenyes orvosok a hátukon, ölükben vérző vagy már halott emberekkel. Akár a gyilkos csizmatalp alá szorult hangyaboly.

– Belelőttek a tömegbe az ávósok! Kétszer is! – harsogta a gépkocsivezető, miközben adogatta le a platón hánykódó testeket. A felfordulás közepén, akár egy közlekedési rendőr, a főorvos úr irányított: – Sebesült, vigyék az épületbe! Halott, vigyék a hátsó udvarba!

Lackóval, a ma már nyugdíjas Paulina László helyi vállalkozóval némán ácsorgunk az egykori bányai kórház lakatra zárt nagykapuja előtt. Befelé sírunk. Azon a délelőttön a véres föld sárrá itta magát, füstös ködtől, reménytelen könnytől csillogott az emberek szeme. Fancsik János fiatal belgyógyászt, miközben a kiterített áldozatokat vizitálta, kit hol ért a golyó, elfogta a halálfélelem. Nem számolta, de úgy negyven körüli halottra emlékezik: köztük egy kisfiúra, aztán Telek Ilonkára, Fényes Sanyira, Tóth Jóskára meg a többi kedves ismerősre. Bár tanult hadi sebészetet, a valóság megríkatta. Közben tucatjával jöttek az emberek vért adni – meg illetékes elvtársak is jöttek feljegyzéseket, fotómasinákat elkobozni.

– Másnap az egyik ávóstól, Miklós Fricitől, akit ismertem, és aki tagja volt a kivégzőbrigádnak, megkérdeztem: Te Frici, miért tettetek ilyen szörnyűséget?! – emlékezik vissza a most 88 esztendős Fancsik doktor. – Mert ránk lőttek a tömegből. Ők kezdték! – Mindketten tudtuk, hogy ez hazugság.

Okos gyerek volt a Pista, az iskola első tanulója, de hiába szánt neki jobb sorsot az Isten, apa nélkül nem tanulhatott tovább. A kis suhanc zseni jelentkezett a tűzhelygyárba csiszolónak, s mint rendesen, december 8-án is felvette a műszakot. Mint mondja, délelőtt összekürtölték őket a nagycsarnokba, legalább hatszázan lehettek, és ismeretlen szónokok azt kérték tőlük, vonuljanak a rendőrség meg a megyeháza elé tüntetni, mert két munkástanácsi vezetőt letartóztattak.

– Sereglettünk, mint május 1-jén, kötelező volt akkoriban – teszi a rejtvényújság mellé a ceruzát. – De kicsodák is maguk? Mert felírnám a nevüket.

– Ne hülyéskedj, Pista – szólt rá Pau­lina –, hát mitől félsz?

– Nem bízom senkiben, kiben bízzak?! – Okos Pista, az iskola első tanulója, a kályhagyári csiszoló lányunokája fényképére nézett. – Ki merészel közel menni a tűzhöz, ha pattog a szikra? Az unokám jól tanul, legalább ő ne csessze el az életét… Vonultunk, na, végig a főúton, és egyre többen lettünk. Jöttek a környező falvakból is, Terenyéről, Karancsságból, Kazárról, Vizslásról. Özönlött a nép, több ezren lehettünk.

Az elhunyt áldozatokra emlékezik Fancsik János
Fotó: A szerző felvétele

A tömeg láttán a megyeháza előtt 30-35 önkéntes ávós sorakozott fel géppisztolyokkal, valahányan a bánya, az acél- vagy az üveggyár dolgozói. A szomszédos rendőrségi objektum előtt nem voltak ávósok, ott mindössze két szovjet tank állt a főút oldalán. A még élő szemtanúk váltig állítják, a tüntetést a hatalom szervezte, hogy a sortűzzel példát statuáljon. Az biztos, hogy a szovjet tankok már néhány nappal korábban a városban voltak. (Holott Tarjánban nem voltak harcok a forradalom során.) Erősíti ezt az elképzelést Révész Géza altábornagy, honvédelmi miniszter 1957 októberében készült jelentése (Sortüzek – 1956, Antológia Kiadó), amelyben így lelkendezik: „1956 novemberében a tapasztalt pártmunkások agitációjának köszönhetően háromszázötvenen jelentkeztek önkéntes ávósnak, akik ha kell, fegyverrel védelmezik a munkás-paraszt hatalmat. Ezt követően gyorsan kialakult a legszorosabb együttműködés a szovjet és magyar egységek között.”

Kis Moszkva

Hogy Tarján mennyire „kis Moszkva” még ma is, azt jól jellemzi, hogy a Fő tér ékessége az a Fegyvert fogó munkás nevezetű szobor, amely a Tanácsköztársaság iránt érzett hervadhatatlan tisztelet jegyé­ben került a település kellős közepére még 1959-ben, a kommün kikiáltásának negyvenedik évfordulóján. Azt nem lehet mondani, hogy jó karban van az alkotás (éppoly leharcolt, mint maga a környék), ám ottléte a jelek szerint senkit sem zavar. Na és? – mondhatná Horn Gyulával a helybeli ember. (Az sem zavarja a városvezetést, hogy 2012-ben határozat született: el kell távolítani a placcról a bolsevik mementót. Fütyültek rá.) Igaz, a fővárosban is van egy hasonló ékesség: az Újpest–Városkapu metróállomás közelében puskával hadonászó vöröskatona (arrafelé „Puskás öcsinek” becézik) szintén 1959. március 21-én került a talapzatára. Pont akkor, amikor a kádári rendcsinálók kivégezték az aznap tizennyolc éves Mansfeld Pétert.

A bolsevik ember nagy dramaturg.

További két történelmi tény is hatalmi provokációra utal. Az egyik Marosán György hírhedt kijelentése: „Mától kezdve lövünk!” meg az a magas helyről érkezett telefonhívás, amely megtiltotta a vasgyáriaknak, hogy tüntessenek, mert „ott nagy baj lesz”. Pedig már ők is indulni akartak. Pista és a többiek arról diskuráltak a szovjet tankok mellett, hogy ideje lenne visszamenni a gyárba, mert nincs itt semmi különös. Ráadásul időközben kiengedték a két munkástanácsi embert is, akik miatt a tömeg összeverődött.

– Én még láttam azt a két férfit elvegyülni a többiek között, amikor az első sorozatot kiengedték. Feküdj, te taknyos, mert agyonlőnek, kiáltott rám valaki, és lerántott a földre – idézi fel Pista, arcán látszik, nem szívesen. – A fal tövéből felnéztem az épületre, akkor láttam meg a karhatalmistákat, akik az ablakokból tüzeltek. A megyeháza elé kivezényelték, a rendőrségen eldugták őket… És jött a második sorozat. Sokan, háttal a karhatalmistáknak, rohantak volna fedezékbe. Előttem egy férfi feküdt, láttam, ahogy a golyók felszántották a hátát. Nekem a kalapot vitte le a fejemről, de én megúsztam. Utána negyven évig nem hordtam sapkát, kalapot, semmit. Még a legnagyobb télben sem. Hetekig azt álmodtam, hogy lőnek rám, jön belém a golyó, földbe ásnak.

Tarjáni pufajkás gyilkolta a tarjáni civilt: gyereket, diákot, anyát, munkást, nyugdíjast. A 18 esztendős gimnáziumi éltanuló, Ravasz Pisti éppen szenet lapátolt az út túloldalán, amikor a halálos lövés érte. A 19 éves Fekete Jóska hazafelé igyekezett gyűrűs menyasszonyához, amikor haslövést kapott. Az ő testvére mesélte, hogy édesapjuk rátalált a kórházban, ám a roncsoló lövedék miatt akkor már menthetetlen volt. Síremlékére ezt íratta az apa: „Miért?…” „Helytelen viselkedése” miatt később többször behívatták a rendőrségre, hol meggyőzéssel, hol fenyegetéssel próbálták rendre utasítani. Nem sikerült. Már ő is ott pihen fia mellett, a kőbe vésett kérdés alatt.

Kis Moszkva vérben fürdött azon a napon: saját lakóinak vérében. A tócsák felett, akár a kialudt gyertyák, gyárkémények füstöltek a hegyről. Mint koponyából a szemüreg, Salgó várának ablakrései meredtek a testvérgyilkos Rákóczi útra.

Hogy mennyien haltak meg a helyszínen, menekülés közben vagy elvérezve, útban haza, a környező falvak felé, azt csak becsülni tudja a kutató, a szemtanú. Hatvan és százharminc közé teszik az áldozatok számát, de ez már soha nem fog kiderülni. Ahogyan az sem, hogy az 1956-os sortüzeknek – köztük a legtöbb áldozatot követelő tarjáninak – kik voltak az igazi felelősei.

És az emberek ezrei, igaz, félelemben és gyászban, de ugyanúgy jártak dolgozni, mint előtte. Eközben minden délután – a miheztartás végett – vagy félszáz géppisztolyos karhatalmista masírozott végig a főutcán mint a munkás-paraszt hatalom felkent védelmezői, sőt hősei. Ezzel el is volt intézve minden. Akibe egyszer belemar a kígyó, az már a gyíktól is retteg. Működött. Nem voltak szervezkedések, titkos összejövetelek. Sokan az áldozatok temetésére sem mertek elmenni. Ha olykor az igazságra szomjúhoztak, inkább a beletörődés poharáért nyúltak. A nógrádi ember óvatos és bizalmatlan, megtanult félni az agitátortól éppúgy, mint a provokátortól: se puska, se röpcédula. Olyanná lettek, mint a víz, amely annak az edénynek veszi fel a formáját, amelyikbe éppen beleöntik. Ezüstkehely vagy bádogbögre? Legyen békesség.

– Agyonhallgatta az egész város, velem együtt, a borzalmakat. Még a feleségemmel se beszélgettünk róla soha – néz ránk üres tekintettel Fancsik doktor, mint akinek az ilyesmi eszébe sem jutott. – A sortűz után, még a hetvenes években is, amikor vizsgálatra jöttek hozzám az emberek, s én láttam testükön a lövések nyo­mait, még akkor is csak suttogva, titokban beszéltünk róla. Úgy éreztem, mi szégyelljük magunkat a gyilkosok helyett. Igaz, az a nap megviselt jó néhány ávéhást is a városban. Sokuk lezüllött, tönkrement. Bár mondjuk Katona Rezső például nem ilyen volt, ő haláláig büszkén vállalta karhatalmista múltját.

A földről a bányába

Salgótarján az a város, amely nem született, hanem készült. Méghozzá az ipar szempontjai szerint. Múltja romantikus, patinás színekkel, szürke kővárakkal, páncélos lovagokkal, daliás vitézekkel meg apró falvakban földből, jószágból élő parasztokkal. Az 1800-as évek közepétől nagyot fordult a térség sorsa, mikor a rejtélyes hegyek alatt meglelték a fekete aranyat. A palóc eleinte undorral nézett a sötét lyukba, ha csillét látott, legfeljebb kiköpött és sietve továbbállt. Felvidéki tótok, aztán csehek, tiroli és krajnai vándorok telepedtek ide, kitakarítani a föld gyomrát. (Egy adat szerint 1872-ben 500 lipták, 400 „külföldi” és csupán 26 magyar alkotta a vakondsereget.) Később a széntermelés idecsalogatta az acélipart, az üveggyártást, s idővel a nógrádi ember rákényszerült – különösen ősztől tavaszig –, hogy a szűkös föld meg a sovány jószág mellett lemenjen az aknába. Később már a bányából élt, de akkor is a föld szerelmese maradt. Akik a múlt században végleg beadták a derekukat, különösen 1945 után, azok kettesével vehették a „gazdasági és politikai” boldogulás létrafokait. A „bűnös paraszton” felülemelkedett az öntudatos munkás: gyorsan alakultak a pártszervezetek, a karhatalmista egységek, a munkásőrcsapatok. Kis Moszkvát gyakran látogatták és ajnározták a Rákosik, Marosánok, Kádárok, Biszkuk, Grószok és Hornok. Idő kell, míg a nógrádi táj és a nógrádi ember sebei begyógyulnak.