Gajdics Ottó: Megijedtünk, de nem félünk

A magyar társadalom konzervatív értékrendű közössége megnyerte a májusi és az októberi választásokat is, de olyan fájó veszteségek érték közben, amelyek gondolkodásra kell serkentsenek minden hazafit – írta a 888.hu-n megjelent szubjektív évértékelőjében Gajdics Ottó.

Tegyük hozzá rögtön, hogy nincs minden veszve. A magyar társadalom nemzeti, konzervatív, keresztény értékrendű közössége megnyerte a májusi és az októberi választásokat is, de olyan érzékeny és fájó veszteségek érték közben, amelyek gondolkodásra kell serkentsenek minden hazafit. Nagyon gyorsan meg kell találnunk a hangot azokkal, akik velünk ellentétben meg sem ijedtek, akiknek úgy tűnik, mindegy, akik nem is értik, miért kell ebből ilyen nagy ügyet csinálni. Ők még megnyerhetők, ha szeretettel tudjuk megértetni velük, milyen óriási a tét. Hogy előttünk egy nemzetnek sorsa áll! Azokkal ugyanis, akik most örülnek, hogy életre kelt a nemzetvesztők, országot, gazdaságot csődbe taszítók balliberális panoptikuma, nincs mit kezdeni. De ők, bármennyit is szajkózzák, nincsenek többségben. Mindenképpen úgy kell élnünk, hogy soha ne is legyenek!

Az esztendő másik fontos kérdése, hogy meg tudtuk-e őrizni a józan eszünket.

Mert kihívás, az volt számolatlanul. Nagyon úgy tűnik, hogy az emberi élet bármely megnyilvánulását próbáljuk értelmezni, két kibékíthetetlenül szemben álló világlátás pergőtüzébe kerülünk. Minden kategorizálás természetszerűleg leegyszerűsítő, a mostanra kialakult helyzetet viszont hűen leírják azok az ellentétpárok, amelyek meghatározzák hétköznapi gondolkodásunkat. Ádáz küzdelmet folytatnak a közbeszéd uralása céljából a föderalisták és a nemzetiek, a bevándorláspártiak és az azt ellenzők, a hívők és az ateisták, az emberjogi fundamentalisták és a természetjog képviselői, hogy csak néhányat említsünk.

Ráadásul az a tapasztalatom, hogy míg a nemzeti, konzervatív, keresztény hozzáállás vonzó és élhető világot szeretne a másik tábor számára is, a balliberális, ateista, önmagát progresszívnak kikiáltó irányzat ellenfele felszámolására, hiteltelenítésére és nevetségessé tételére törekszik. Mára ott tartunk, hogy mindkét tábor kölcsönösen aberrált elmebetegnek tartja a másikat, legszívesebben elvitetné egy távoli szigetre a hülyéket, a különbség csak annyi, hogy ezért az egyik harsányan nácizik, a másik pedig ugyanolyan vehemenciával komcsizik. Bár igaz, hogy ezen a ponton hág tetőfokára az elmebaj, ugyanis színre lép a politikai korrektség, amely azon túl, hogy visszamenőleg át akar írni és formálni mindent a maga idióta képére, a jelen nyelvhasználatát is ellehetetleníti azáltal, hogy kiforgatja, kiüresíti, sőt, ellentétesre változtatja a szavak, fogalmak jelentését.

Így fordulhat elő, hogy az igazi diktatúra kegyeltjei igazi demokratának nevezik magukat, és diktatúrát kiáltanak; hogy a pufajkás kormányával összefogott volt SZDSZ-es Orbán Viktort a kommunista Rákosihoz hasonlítja; hogy a tettével nyíltan kérkedő nemzetáruló önmagát hazafinak nevezi, és a halál kultúrájának követei kérik számon az életkörülmények javulásának lassúságát. Ma azok oktatnak bennünket a környezet védelméről, akik nemrég még le akarták igázni a természetet. Azok oktatnak humánumról, akik a közelmúlt embertelen fegyveres konfliktusainak pénzeléséből gazdagodtak meg. Ma létezik tudós, aki féltve tyúkszaros életét arról hadovál, hogy az lenne a legjobb, ha nem születne több gyerek. Anyák viszik hormonkezelésre négyéves gyermeküket, hogy fölsejlő nemi jellegzetességeiket visszaszorítsák egy elmebeteg egyenlőségeszme jegyében. Majd ugyanezek lehomofóboznak, ha ragaszkodunk ahhoz a szerintük elavult, ostoba nézethez, hogy van férfi és van nő, és a fene akar a kulcslyukkal házasságot kötni.

Nem egyszerű tehát, mégis arra biztatok mindenkit, ha eddig sikerült, most már maradjunk meg a józan ész talaján. Utasítsunk vissza minden kísérletet, amely belőlünk próbál hülyét csinálni, higgyünk abban, hogy a másik oldal álláspontja semmivel nem értékesebb, és ezért merjünk velük konfliktusokat is vállalni. Mondjuk ki bátran, üres locsogás az is, amit progressziónak neveznek. Attól még nem lesz jobb semmi, hogy fölírják rá keresztben: ÚJ. Ha jobban belegondolunk, ezek a figurák, akikkel bennünket vert meg a sors, életükben nem találtak ki még semmi újat. Állandóan azt lesték, mit üzennek Moszkvából, Brüsszelből, Washingtonból. Nincs választás tehát, a jövő Magyarországának felépítése is ránk hárul.

A teljes írás a 888.hu-n érhető el.