Százharmincnyolc éve született Gregor Strasser, a német munkásmozgalom korszakos alakja, akinek nevéhez az elmúlt száz esztendőben annyi dicsőítő és gyalázkodó jelzőt ragasztottak. Az államvizsgát „nagyon jó” minősítéssel tette le, majd Landshut-ban gyógyszertárat nyitott. Mindvégig megmaradt a polgári szokások és magaskultúra hívének, a helyi közösség szolgálata mellett kikapcsolódásként Homéroszt olvasott eredetiben. A forradalmi szocializmus konstruktív programját hirdette, az „összesség” részesedését szorgalmazta a tulajdonban, a vezetésben és a nyereségben. Egy ideig együtt politizált a szociáldemokratákkal, támogatta a szociáldemokrata szakszervezetek sztrájktörekvéseit.
Legfontosabb politikai invenciója a „forradalmi élcsapat” létrehozása volt. Szervezőzseninek tartották, a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt (NSDAP) az ő munkája eredményeképpen vált délnémet töredékpártból „nagynémet” tömegpárttá. Strasser 1928-tól birodalmi szervezési vezetőként teljesen átszervezte a párt regionális és vertikális felépítését: az NSDAP fokozatosan szigorúan központosított szervezet lett, saját ellenőrző apparátussal és hatékony propagandaeszközökkel. Strasser úgy gondolta, hogy egy szigorúan szervezett, hivatásos forradalmárokból álló, ideológiájában és tetteiben a vezetés parancsait könyörtelenül végrehajtó gárdának kell levezényelnie a forradalmat.
Ez a szervezett élcsapat vezette győzelemre a fordulatot. De ugyanez az élcsapat még az életében kicsúszott a kezéből, a nála sokkal könyörtelenebb Hitler eszközeként végzetesen eltorzította és meggyalázta mindazt, amit oly sokan reméltek a német forradalomtól. Akik ma gyűlölettel emlékeznek rá, azok elsősorban Hitler szálláscsinálójaként gondolnak rá. Akik mégis tisztelik az emlékét, azok úgy hiszik, hogy az elnyomást átmeneti eszköznek tekintette egy majdani humánus folytatáshoz, amelyből a harmincas évek nagy gazdasági fellendülése, milliós munkanélküli tömegek kenyérhez juttatása némi kóstolót adott.
Mint a huszadik század több más, erősen vitatott személyiségét, őt is az első világháború utáni összeomlás röpítette a csúcsra. Már sohasem tudjuk megmondani, hogyan alakult volna a pályája, ha 1934-ben nem gyilkolják meg a „hosszú kések éjszakáján”.
