Szulejmán szultán 1566-ban bekövetkezett halála, majd két évvel később, 1568-ban Drinápolyban megkötött Habsburg–oszmán békeszerződést követően majd két évtizeden keresztül béke honolt a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom határán.
Noha kisebb összecsapások és határvillongások rendszeresen napirenden voltak, ezek kezdetben nem sokat ártottak a békének. Mivel az Oszmán Birodalom hadereje a XVI. század hetvenes és nyolcvanas éveiben zömmel a birodalom keleti, a szafavida állammal közös határvidékén volt lekötve, ezért a magyar–horvát–oszmán határon nem került sor jelentősebb összecsapásra.
1590 után azonban, ha fokozatosan is, de ez a nyugodt periódus hamarosan a múlté lett. 1590 márciusában, Konstantinápolyban megkötött békével hivatalosan is véget ért az 1578 óta tartó oszmán–szafavida háború, amelynek során az Oszmán Birodalom rengeteg területet szerzett meg a perzsa állam rovására, de a harcok során az oszmánok mind katonákkal, mind pedig anyagilag kimerültek.
A szafavidák elleni háború lezárulását követően a Portának új csataterek után kellett néznie, részben azért, hogy hadsereg fölös energiáit le lehessen kötni, részben pedig azért, hogy az ürességtől kongó kincstárat feltöltsék. Ugyan potenciális célpontokból nem volt hiány, de az oszmán állam irányítói abban nem voltak egységesek, hogy melyik irányba induljanak. A több lehetőség közül, a Habsburg Monarchia elleni hadjárat mellett döntöttek a szultáni tanács tagjai, jóllehet kezdetben ez nem volt ennyire magától értetődő.
Mire 1593-ban az oszmán elit véglegesen elkötelezte volna magát egy, a Habsburgok elleni háború mellett, addigra már több éve folyamatosak voltak az összecsapások az oszmán portyázók, valamint a magyar és horvát végvárak katonái között. Ezek a portyázások önmagukban nem okoztak különösebb problémát, hiszen mindkét fél tisztában volt azzal, hogy ezeket az apróbb csatározásokat szinte lehetetlen megakadályozni. Egy nagyobb volumenű háború kitöréséhez ennél azért jóval többre volt szükség. Ürügyből természetesen nem volt hiány. Az egyik ilyen, ami szerepet játszott az ellentétek újbóli kiéleződéséhez, az volt, hogy I. Rudolf (1576–1612) az 1580-as évek vége felé a többszöri halasztás ellenére sem küldte el drinápolyi béke szerint a Portának járó ajándékot. Ebben az is közrejátszott, hogy az 1590-ben frissen kinevezett boszniai beglerbég, Haszán pasa 1591-től kezdve egyéni akcióival egyre gyakrabban szegte meg a békeszerződést. Ezek a támadások jelentősen különböztek a korábbi évek fosztogatásaitól, miután Haszán nem egy esetben komolyabb erőket felvonultatva egyre nagyobb szeleteket hasított ki Szlavóniából és Horvátországból. A bécsi udvar tiltakozása ellenére a Porta nem büntette meg a pasát, akiknek a szultáni udvarban sok erős támogatója akadt, noha többször is felszólították, hogy tartózkodjon a további betörésektől.
