A Martinovics-féle államellenes szervezkedés felszámolója

A nádor memorandumában a forradalmi és felforgató eszmék terjedése elleni fellépés szükségét mondta ki.

Az 1793-as év végén a franciák hatalmas ellentámadás-sorozatot indítottak, amely komoly fenyegetést jelentett az ellenségeikre. Ferenc császár 1794 tavaszán elutazott a hadsereghez, távollétében bizalmasa, Sándor Lipót helyettesítette. A franciáknak végül 1794 nyarán sikerült kicsikarniuk a győzelmet. Kiszorították a szövetséges csapatokat Németalföldről, felkészültek Hollandia és a német területek elözönlésére.

Bécsben 1794 nyarán pánik uralkodott. A hadsereg nem tudta kiállni a francia nyomást, a birodalom pénzügyei romokban hevertek, Lengyelországban Kościuszko vezetésével nemzeti felkelés tört ki. Ebben a tragikus helyzetben villámcsapásként hatott, hogy a rendőrség felderített egy titkos bécsi szervezkedést, amelynek szálai Magyarországra is kiterjedtek.

Az elsők között elfogott Martinovics Ignác, egy szerb határőrtiszt és egy pesti polgárlány fia, szászvári címzetes apát, egyetemi tanár, II. Lipót titkosrendőrségének egyik fontos alakja volt, és sötét színekkel festette le a szervezkedés mértékét. Sokezres követőtáborról vizionált, a szervezkedés – és természetesen saját maga – jelentőségét messze eltúlozta. Az udvar megrettent. A szervezkedés szálait nem sikerült megnyugtatóan felgöngyölíteni, így Martinovics nagyotmondása sem bizonyosodott be, de a magyar felkelés réme ott lebegett a birodalom vezetőinek szeme előtt.

Sándor Lipót életében meghatározó fordulatot jelentett a magyar jakobinus mozgalom felderítése. Ezután már nem tudott megbízni a magyarokban. Maga irányította a nyomozást és a pert is, a döntést kimondó Hétszemélyes Táblán személyesen elnökölt. Összesen hét halálos ítéletet hajtottak végre, ketten elfogatásukkor öngyilkosok lettek.

A nádor a kivégzések után terjedelmes memorandumot készített, amelyben a forradalmi és felforgató eszmék terjedése elleni fellépés szükségét mondta ki, és arra konkrét javaslatokat tett. Sándor Lipót magyarellenességét leginkább ezzel a memorandumával szokás indokolni. Azt azonban nem szabad feledni, hogy ez a javaslatcsomag egy nehéz időszak és a jakobinus szervezkedés sokkjának hatására, az adott pillanatban született. A mű a mérsékelt tehetségű Ferenc császár és király kezében történelmi tablóvá merevedett. Nem tudhatjuk, hogy a nádor az általa megfogalmazott – kétségkívül rendkívül szigorú – javaslatokat milyen módon hajtotta volna végre, mert egy tragikus baleset közbeszólt.

A Bécsben megjelenő magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó 1795. július 14-i számának utolsó híreként számol be egy „[a]z egéssz Magyar Hazát érdeklő igen igen szörnyű történet”-ről: „Királyi Fő Hertzeg Sándor Leopold, a’ Kedves Nádor-Ispányunk, Nemzetünk’ ditsősségének és javának Előmozdítója, nints többé!” A hetente két alkalommal megjelenő újság szerkesztésének utolsó pillanatában érkezett a szörnyű hír a nádor haláláról. A futtában megírt híradás ekkor még a halál napját is pontatlanul írta meg, a körülményekről pedig egyetlen szót sem ejtett.

A Magyar Hírmondó július 17-i száma már röviden ugyan, de a részleteket is bemutatja: „Palatinusunk’ drága életének, mellynek iffjúi virágát harmad nappal az előtt tsapta-meg, ’s kezdette hervasztani Laxenburgban, a’ Tűzi-mesterséges-testeket-készítő-házbéli puskapor’ egy részének véletlen fel-lobbanásából származott sebess tűz.”

A 18. század egyik kedvelt szórakozásaként tartjuk számon az utcák, kertek kivilágítását és a tűzijátékot. A társadalom legfelsőbb köreiben többen hódoltak ennek a szenvedélynek. Sándor Lipót is szenvedélyes pirotechnikus volt, nagyon szerette a különböző robbanó- és égőszereket tanulmányozni és ezekkel kísérletezni. Nádorként Budán is részt vett tűzijátékon, és az egyik udvari tisztségviselő feljegyzése szerint rendkívül boldoggá tette, hogy többet tudott a kérdésről, mint a tűzijátékot rendező hivatásos szakember.

A császári család 1795. július közepére egy nagyobb családi összejövetelt szervezett a nyári rezidenciaként szolgáló laxenburgi kastélyba. Június 10-e estéjére terveztek egy tűzijátékot, ami még ekkor is rendkívül népszerű látványosságnak számított. Természetesen a még mindig rendkívül fiatal, mindössze 23 éves nádor maga vette kezébe az irányítást. Egy konyhából ideiglenes laboratóriumot alakítottak ki számára, ahol már napokkal korábban hozzálátott az előkészületeknek.

A szerencsétlen baleset június 10-én délelőtt következett be. A laboratóriumban hárman tartózkodtak: a nádoron kívül egy lakáj és egy inas. Az egyik gyúlékony anyag lángra kapott és a már elkészült rakéták a többi robbanószerrel együtt hatalmas dörejjel robbantak fel. A lakáj és az inas azonnal meghalt. Sándor Lipótot a robbanás a földre vetette, ruhája lángra kapott. Feltehetően ekkor még nem vesztette el eszméletét, mert megpróbált az ajtó felé kúszni.

A robbanás hatalmas dörejére azonnal összefutottak az emberek. Leghamarabb az emeleten tartózkodó Károly főherceg ért oda, és azonnal megpróbált behatolni a laboratóriumba. Az ajtót nehezen tudták csak feltörni. Minden valószínűség szerint ez a késlekedés vezetett a nádor halálához. Arccal a földnek feküdt eszméletét vesztve, de szinte az egész hátát és a kezét is súlyos égési sérülések borították. Ezeken kívül a fején és a bordáin találtak még zúzódásokat.

A súlyos égési sérülések ellenére Sándor Lipót hamarosan eszméletre tért, de iszonyú kínok gyötörték. Fennhangon kívánta saját halálát, követelte, hogy azonnal vessenek véget a szenvedésének. A fájdalom csillapítására tejben fürdették, ez némileg enyhítette fájdalmát. Állapota olyannyira javult, hogy fel tudott kelni és állva töltötte idejét, mert fekve jobban fájtak a sebei. A bátyja, Ferenc császár vele töltötte utolsó óráit. A sebek lassan üszkösödni kezdtek. A nádor ekkor már tudta, hogy itt a vég. Utolsó óráiban még ő nyugtatta a császárt, hogy fel fog gyógyulni. Mindketten tudták, hogy ilyen mértékű égési sérülést nem lehet túlélni.

Sándor Lipót magyar nádort szörnyű kínjaitól 1795. július 12-én éjjel 2 és 3 óra között váltotta meg a halál.

A szerző: Nagy-Luttenberger István, a Magyarságkutató Intézet Történeti Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa