Sztorozsevoje egri hősei

1943. május 6-án fogadták Egerben azon szerencsés 14-es honvédeket, akik túlélték a „doni poklot”.

Bóta Kálmán, Balogh Lajos, Felföldi János, Mikle János és Balassa László 14-es honvéd csoportképe 1942 végéről Forrás: Babucs Zoltán gyűjteménye

Ezen támadás után negyedórával újabb zászlóalj támadása bontakozik ki az erdőből, mely a 14/II. zászlóalj drótakadályáig jut előre, ott hasonlóképpen összeomlik.” Délelőtt 10 órától újabb támadás indult az egri 14-es honvédek, valamint az 53/III. zászlóalj állásai ellen. „Több igen erős hullámban tör az ellenség mindenütt az első vonalainkra. Mint későbbi jelentésekből kiderül, ittas állapotban. Több tiszt határozottan látta, amint hátulról ostorral hajtották az ellenséges gyalogságot előre.”

A 14/II. zászlóaljat az otticsihai út két oldaláról érte támadás, amelyet 10 óra 10 perckor a 20/II. tüzérosztály tüze megállított. Nem sokkal fél tizenegy után a 14/III. és az 53/III. zászlóalj állásai előtt élénkült meg az ellenség: „10 h 35-kor három harckocsi jelenik meg a 14/III. zászlóalj közepe előtt, ezzel egyidőben támadás indul a 14/III. zászlóalj balszárnya és a 14/II. zászlóalj jobbszárnya ellen. Ez a támadó csoport 10h 45-re eléri a kb. 600 főt.

Az egész [20/II. tüzér]osztály összpontosított tüzében ez a támadás is igen nagy veszteségek mellett omlott össze. A három harckocsi, mely eddig csak tűzzel támogatta a gyalogságot, a visszamenő oroszokkal együtt eltűnik az erdőben.” Tizenegy órakor a 14/III. zászlóalj előtt „újból előreszivárgott és gyülekezett ellenség harckocsikkal előretör. Két harckocsi kilövése, valamint az elhárító tűzben a támadás szintén összeomlik. 12 h-kor a 14/II. és 14/III. zászlóalj előtt egy időben újabb egy-egy zászlóalj támadása indul meg.

Saját tüzérség támadása csökken, mert tüzérségünk nagy része a szomszéd hadosztályt és a 23. gyalogezredet támogatja, minthogy a 23/II. zászlóaljnál az ellenség betört. Dacára ennek, az ellenség támadása saját nehézfegyvereink tüzében omlik össze. Hozzájárult ezen elhárítás sikeréhez a 14/II. zászlóaljnak egy-egy géppuskás raja, mely a két harcelőőrshöz húzott ki és a támadó ellenséget oldalazó tűzzel megsemmisítette.

Bóta Kálmán, Balogh Lajos, Felföldi János, Mikle János és Balassa László 14-es honvéd csoportképe 1942 végéről
Fotó: Babucs Zoltán gyűjteménye

Hasonlóképpen hozzájárult egy golyószórós raj irányzója és kezelője, kik a harckocsiárok szélére húztak előre, és a harckocsiárokban gyülekezett nagyobb egységeket oldalazó tűzzel megsemmisítették.”

Húsz perccel dél előtt a 14. gyalogezred és a salgótarjáni zászlóalj állásait újabb gyalogsági támadás érte, ami – a gyöngyösi tüzérek tevékenységének eredményeként – fél óra leforgása alatt összeomlott. A 20/II. tüzérosztály harctudósítása szerint „minden támadó csoport több, majdnem kizárólag géppisztollyal felszerelt hullámból állott. Az ellenséges gyalogság majdnem az egész utat kiegyenesedve, hangos kiabálás közepette tette meg állásaink felé.”

Nickl Károly alezredes harctudósításából világosan kiderül, hogy „ezek a támadások az egész nap folyamán újra és újra megismétlődtek úgy, hogy a 14/II. és 14/III. zászlóalj a nap folyamán kilenc igen erős tömegtámadást vert vissza.” A 20. könnyű hadosztály-parancsnokság aznapi jelentése rögzítette, hogy Berkő Endre főhadnagy, a 14/II. zászlóalj parancsnoka szerint „egyes orosz tisztek korbáccsal kergették előre legénységüket.”

A Nickl-harctudósítás szerint az éjszaka arcvonaluk teljes szélességében csend honolt, bár zászlóaljai kisebb vállalkozásokkal nyugtalanították az ellenséget. „Az egész napi harcokra jellemző, hogy az elért siker felett a legénység annyira lelkesedik és harckész, hogy az emberek közül sokan az árokból kiugrálva az ellenséget üldözik, foglyot ejtenek, kézitusát vívnak úgy, hogy a parancsnokok csak nagy nehézségek árán tudják őket állásaikba visszarendelni. Minden emberben megerősödik a hit, hogy az állás bevehetetlen és hogy minden ellenséges támadást vissza tudnak verni. Az ezred harci kedve ilyen magas fokra még sohasem emelkedett. A szomszéd 23/II. zászlóaljnál történt betörés következtében az 53/III. zászlóalj jobbszárnyát 20 h körül bekanyarította, valamint a 14/III. zászlóalj jobbszárnyát az urivi völgy biztonságosabb lezárása végett kénytelen voltam visszavonni, miáltal sajnos a 14/III. zászlóalj embereinek nagy része kénytelen volt állásait otthagyni és a nagy hideg ellenére fedezék nélkül újból védelemre berendezkedni.”

Január 14-én hajnali fél kettőkor vitéz Vasváry Frigyes ezredes, a 20. könnyű hadosztály parancsnoka közölte Nickl Károly alezredessel, hogy „Sztorozsevojét tartsa, de biztosítson magának egy kaput, melyen keresztül végső esetben csapatait észak felé vonja ki.” Közben szovjet erők szivárogtak be a 23-asok által tartott ún. Vakbélhátra, a helyzet kritikussá vált. Reggel 6 órakor „a 14/III. zászlóalj jelenti, hogy közepét az ellenség visszanyomta, jobbszárnyát átkarolta, az urivi völgyben zászlóalj erejű ellenség az ezredparancsnokság völgyében nyomul.

Benyomásom az, hogy az ellenség egy zászlóaljjal első vonalam hátába, egy zászlóaljjal a Vakbélháton az ezredparancsnoksági harcállásponton keresztül a falu közepére, 1–2 századával a falu északnyugati részére előrenyomul. A hadosztályparancsnoknak leadott helyzetközlés alapján parancsot kaptam, hogy Sztorozsevoje községet tartsam és a helyzet szerint Arhangelszkoje irányába térhetek ki.

Tekintettel arra, hogy 4 km hosszú jobbszárnyam teljesen védtelen volt, minden zászlóaljtól 1–1 századot a község szegélyén lévő reteszállásba rendeltem, míg a többi századokat a [komáromi] 22. gyalogezred reteszállásába, Arhangelszkoje-dél 184.5–180 vonalába rendeltem, hogy ott megkíséreljem a kivonható egységek rendezését és védelemre való berendezkedését. Sajnos a kivonást délnyugatról Sztorozsevojéba betört, főleg géppisztollyal felszerelt ellenséges osztagok több helyen való betörése igen megnehezítette.

Félő volt, hogy a Vakbélhát nyugati horhosában előnyomuló ellenséges oszlop, mely részeivel Oszkino irányába, részeivel azonban Sztorozsevoje-északnyugat felé tartottak, visszavonulási utamat végleg elzárják. Ezt a helyzetet látva, kb. 7 h 30 I-kor a Sztorozsevoje-északnyugatra beérkező 53/III. zászlóalj egy századát személyesen eligazítva Veszelij Hutor irányába támadáshoz rendeltem, mely század támadása sikerrel járt, amennyiben egy ellenséges oszlopot, mely Oszkino irányába haladt, kettévágott, a Vakbélhát nyugati völgyét pedig ezzel lezárta, a községben azonban már – még a visszarendelt századok is – nehéz közelharcba keveredve, igen nehezen tudtak kis csoportokban a községből kijönni.

A reteszállás Arhangelszkoje-délen nem volt kiépítve, így a visszavonuló egység azon keresztülmenve csak a második reteszállásban állt meg, mely azonban már a 22-esek által részben meg volt szállva. A [komáromi 52. honvéd gyalogezredhez tartozó győri] 46/I. zászlóaljat a második reteszállás mögé rendeltem az oszkinói erdőtől délre, hogy rendezkedjen és majd tartaléknak rendelkezésemre álljon. Sajnos a községből csak a 14/III. zászlóalj 2/3-a, a 14/I. zászlóalj 1/4-e, a 46/I. zászlóalj 2/3-a, valamint a 14/II. zászlóalj kb. 30–40 embere tudta magát kivonni.

A község védelmére visszahagyott századok, valamint a 14/II. zászlóalj közelharcban csaknem teljesen felmorzsolódott. (…) 11 h-kor kaptam a Hadseregparancsnok Úr távmondati parancsát, melyben az ezred hősies küzdelméhez elismerését fejezi ki azon hozzáadással, hogy az ezred tartson ki, mert a felmentő segítség útban van.” A küzdelem minden képzeletet felülmúló, rendkívül heves, elkeseredett és kegyetlen volt.

Hősiesen harcoltak az egriek, amíg állásaikat tartották, de amikor Arhangelszkoje felé kitörtek, nehézfegyverzetük és téli felszerelésük javát visszahagyva, veszteségeik rohamosan emelkedtek.

„A kétnapos elkeseredett elhárító harcokban az orosz hatalmas veszteségeket szenvedett. A 13-i támadás után egy kiküldött járőr csak a 14/III. zászlóalj állásai előtt /:kb. 500 m-es szakaszon:/ több mint 1000 halottat számolt meg az akadályok előtt. A 23/II. zászlóalj előtt a drótakadályok vonalában 1.5 m magas hullagátak emelkedtek. A 23/II. zászlóalj bekerített részeinél a kitörés előtt kb. 100 foglyot kellett agyonlőni, miután hátrairányíthatók már nem voltak.”

Nickl Károly alezredes harctudósításában kiemelte alárendeltjei emberfeletti teljesítményét: „A már éjszaka folyamán szabad hóban összefagyott legénység a reteszállásban, mely kiépítve nem volt, egész nap kénytelen volt ismét a szabad hóban, árok nélkül feltartani, sőt két ízben a reteszállást és Sztorozsevoje visszafoglalására támadni, amit azonban a nehézfegyverek hiánya, valamint az ellenség többszörös túlereje lehetetlenné tette. Úgy a faluban, mint a reteszállásban, a küzdő századok az ellenségnek igen súlyos veszteséget okoztak.

Lőszerhiány miatt sokszor puskatussal és szuronnyal vetették magukat az ellenséges csoportokra.

Egész napi étkezést a legénység részére előteremteni nem tudtam, úgyhogy egész nap étlen-szomjan, a 40 fokos hidegben, szabad hóban igen sok emberem megfagyott, nagy része pedig kéz- és lábfagyással harcképtelenné vált. (…) Ezredem töredékével tovább tartottam az állást, gondolva, hogy a [komáromi] 6. [könnyű] hadosztály [a 14. gyalogezred a reggeli órákban került a komáromi seregtest parancsnokságának alárendeltségébe] kivonását kell biztosítanom, bár parancsot erre nem kaptam.”

A 20. könnyű hadosztály későbbi hadtörténelmi összefoglalója méltatta a 14-esek sztorozsevojei magatartását: „harci szelleme a 13-i tömegtámadás sikeres elhárítása következtében rendkívül magasra emelkedett, 14-én már csak a [horogszegi] Szilágyi [Dezső huszár százados vezette] zászlóalj /:53/III. zászlóalj:/ [és a rimaszombati 20. önálló huszárszázad] Veszelij Hutor felé történt kitörése és a 14/I. zászlóalj majdnem teljes feláldozása árán tudott az orosz gyűrűből Arhangelszkoje felé a 6. hadosztály reteszállásába kitérni (…) Számos gyönyörű példáját mutatták az egyéni hősiességnek a 14. gyalogezred tisztjei is, élükön Kass László századossal, a 14/III. zászlóalj parancsnokával, valamint a 14/II. zászlóalj 3 tisztese is. Ezek közül kettő 1–1 harcelőőrsbe önként előrevitt géppuskával, a harmadik az akadályok előtt húzódó harckocsi árok szélére előrekúszva, oldalazó tűzben semmisítette meg az akadályok előtt megtorpant és fedezéket kereső orosz tömegeket.”

Az egri honvédek visszavonulásuk során igen súlyos veszteséget szenvedtek, mint a III. hadtest utóvédje. A 4300 fős hadilétszámú ezred véres vesztesége mintegy 45 százalékos volt (1933 fő), amelynek zömét a harc közben eltűnt honvédek jelentették, akik lemaradva bajtársaiktól, a végtelen hómezőkön megfagytak vagy szovjet hadifogságba esve haltak meg. Hónapokkal később, 1943. május 6-án – háromheti karantént követően – fogadták Egerben azon szerencsés 14-es honvédeket, akik túlélték a „doni poklot”, köztük anyai nagyapám két bátyját is.

A szerző Babucs Zoltán ügyvivő szakértő, Történeti Kutatóközpont

Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet honlapján olvasható el.