1961. augusztus 13-án hajnalban kezdte meg az NDK hadserege Európa szégyene, a berlini fal építését. Tizenhárom nappal később, augusztus 26-án hajtották végre Budapesten az utolsó halálos ítéleteket az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő, ekkor még mindig dühöngő, Európa szégyenére végrehajtott megtorlás során. Ma 60 esztendeje, 1961. augusztus 26-án végezték ki Nickelsburg László műszerészt, Hámori István filmrendezőt, gépkocsikísérőt és Kovács Lajos vájárt.
A három vértanú a Baross téri felkelőcsoportban harcolt. Ez a csoport – mint azt László Dávid is megírta a Rubicon című lapban – a legnagyobb VII. kerületi fegyveres szerveződés, mely budapesti viszonylatban is az egyik legjelentősebb fegyveres csoport volt.
Ellenőrzésük alatt tartották a Keleti pályaudvart és környékét, a Rákóczi utat a Divatcsarnokig, valamint a Rottenbiller utca, a Péterfy Sándor utca és a Fiumei út egy részét.
Mint arról az Infostart.hu is beszámolt, a Baross térre látogató Solymosi János alezredes, ezredparancsnok így vélekedett Nickelsburg János parancsnoki rátermettségéről: „A Baross téri sokkal fegyelmezettebb társaság volt, mint a Corvin közi. Mintha ügyesebb lett volna Nickelsburg, mint a Corvin köziek vezetői. Nekem úgy tűnt. Szóval a kérdezősködéséről, modoráról azt állapítottam meg, hogy alkalmasabb parancsnoknak.”
Eörsi László történésznek a Beszélőben megjelent cikkéből kiderül: a „Baross téri Köztársaság” felkelőcsoportja még négy napig harcolt a november 4-i szovjet inváziót követően. Így például „a Baross tériek egy része – köztük Antal Péter, Stellner László és egyesek szerint Hámori István – a Divatcsarnokban, szövetbálákat fedezéknek használva, november 5–6-án rálőtt a Rákóczi úton elhaladó szovjet páncélosokra, illetve benzines palackokkal célozták meg azokat. 6-án jelentősebb tűzharc alakult ki, amelynek során – tüzérségi belövés következtében több helyen is – tűz ütött ki. A felkelőknek és a személyzetnek is menekülniük kellett az épületből, amely 7-én (vagy 8-án) omlott össze. Itt azonban a szovjetek jelentékenyebb veszteségeket szenvedtek.”
A holokausztban kiirtott család utolsó tagja
A három utoljára kivégzett vértanú közül erőteljesen kiemelkedik Nickelsburg alakja; olyannyira, hogy a róla szóló cikkek, tanulmányok egy része kizárólag őt említi meg az 1961. augusztus 26-i kivégzésekkel kapcsolatban mint 1956 utolsó mártírját, nem téve hozzá, hogy ezen a napon nem egy, hanem három felkelőt végeztek ki.
A kivégzettek közül keveset lehet tudni Hámori Istvánról: korábban a filmszakmában dolgozott, sőt segédrendező is volt, ám a forradalom idején már kocsikísérő. Kovács Lajos vájár is jelentős szerepet töltött be a Baross téri fegyveres csoportban.
Nickelsburgot, akit ismerősei „Zsidó Laciként” emlegettek, családi tragédiák sorozatával sújtotta a világháború: édesanyját és három testvérét is a bergen-belseni koncentrációs táborban ölték meg a holokauszt során. Ő is munkaszolgálatos volt, de 1944-ben megszökött, és a háború végéig bujkált.
A háború után Nickelsburg meggyőződéses kommunista lett, belépett a Magyar Dolgozók Pártjába, műszerészként pedig többször sztahanovista élmunkás volt. László ezt írja: „Belépett a Magyar Kommunista Pártba is, majd az MDP-ből 1950-ben ismeretlen okok miatt kizárták. Kizárásának évétől 1956 augusztusáig az ÁVH alkalmazásában állt. Valószínűsíthető titkos tagsága is az MDP-ben, mivel vallomásaiban 1952- től beszélt párttagságáról.
Az állambiztonsággal való kapcsolata hatással lehetett karrierjére is. (…) A gyakori munkahelyváltások a környezetében élőknek is feltűntek: amikor szomszédjai megkérdezték, miért változtatja ilyen gyakran a munkahelyét, mindig arra hivatkozott, hogy sehol nem találja meg a számítását. Sokszor beszélt arról, hogy a munkások megélhetése nagyon rossz az országban, és ezért nem ért egyet a párt- és kormányhatározatokkal. Kritikus megjegyzései esetében nem zárható ki a provokatív jelleg.”
Nickelsburg nős volt, egy gyermek apja – derül ki a róla szóló cikkekből. A felkeléshez október 26–27-e körül csatlakozott.
Kommunista múltja miatt egyesek gyanakvással és megrökönyödéssel fogadták szerepvállalását, mások visszaemlékezései viszont arra utalnak, hogy valós elégedetlenség hajtotta. A csoportban fegyelmet teremtett, és katonás, rámenős, esetenként erőszakos fellépésével tekintélyt vívott ki magának. A körülbelül 150 fős csoportot vezetésével három századba, szakaszokba és tízfős rajokba osztották.
Hamis vád
Számos forrás, mintegy beteljesítve Kádár törvénytelen rezsimjének akaratát, kész tényként kezeli, hogy Nickelsburg részt vett volna a Köztársaság téri pártház ostromában. Csakhogy ez a Nickelsburg által kivégzéséig, következetesen, rabtársai előtt is tagadott vád valószínűleg nem felel meg a valóságnak.
László Dávid Márton a disszertációjában így fogalmaz: „Az ügy gyors, de kíméletlen befejezése érdekében tehát fontos volt annak igazolása, hogy a Baross tériek is jelentősen érintve voltak abban a Köztársaság téri eseménysorozatban, melyet a Kádárék a forradalom negatív színben történő bemutatására igyekeztek felhasználni. A logikát követve a politika joggal várt – rendelt – ebben az ügyben is szigorú ítéletet a bíráktól, akik az utolsó nagy Baross téri perben meg is feleltek ezeknek az elvárásoknak.”
A történész kijelenti: „A dokumentumok alapján tehát levonhatjuk azt a következtetést, hogy bár a Köztársaság téri harcban több Baross téri fegyveres részt vett, a Baross tériek szervezett részvételét, amely az idézett koncepcióban is szerepel, bizonyítani nem lehet. Feltételezésem szerint Timusék Keleti pályaudvaron székelő csoportja és – Pásztor Géza szerint – a Garay téri csoport vett részt aktívan az ostromban a környékbeli csoportok közül, illetve – az említetteken kívül – több olyan személy is ott volt, aki később állt a Baross tériek közé.”
László egyébként Timus Lajosról megjegyzi: „Timus Lajos valószínűleg a vádlott-társaira tett súlyosan terhelő vallomásainak köszönhette megmenekülését, rá 15 éves börtönbüntetést szabtak ki.”
Disszertációjában László kiemeli: „Ez a kérdés (mármint hogy Nickelsburg részt vett-e a Köztársaság téri pártház ostromában – a szerk.) nem csupán történeti érdekesség, hanem nagyon fontos az eljárások szempontjából. Ha ugyanis a Baross tériekhez Timusék a pártház ostroma előtt csatlakoztak, akkor Nickelsburg felelősségre vonható ezért. Pontosan ez volt a kihallgatók célja, ezért változtatták meg a tényeket, és jegyzőkönyvezték az október 30. előtti csatlakozási dátumot. Mivel azonban tudjuk, hogy a két csoport egyesülése október 31. valósult meg, Nickelsburg nem volt felelős a Köztársaság téren elkövetett cselekményekért.”
Tragikus tévedés: hazajött Bécsből
Nickelsburgról tudjuk, hogy a forradalom leverése után Ausztriába távozott, ám ott egy végzetes döntést hozott. „Nickelsburg és Almássy György (Nickelsburg sógora – a szerk.) december 2-án találkozott a Keleti pályaudvaron, ahonnan 16 óra körül értek Levél községbe.
Onnan gyalog folytatták az utat Nickelsdorfig, ahova 19 óra tájban érkeztek meg. Nickelsdorfból teherautón utaztak Bécsbe. (…) Nickelsburg bement a JOINT-hoz (Zsidó Szociális Segély Alapítvány), hogy jövetelének bevallott célját elintézze, azonban óriási csalódás érte.
Nem kapott 1800 schilling gyorssegélyt, de még a várólistára sem vették fel. Azt mondták neki, hogy rengeteg igénylő kérését nem tudják teljesíteni, ezért ideiglenesen leállították a segélyezést. Nickelsburg László nagyon elkeseredett, mert mindössze 20 schilling gyorssegéllyel volt kénytelen távozni. (…) Nickelsburg – sógora és sógornője tanácsa ellenére – 1956. december 4-én reggel útnak indult Magyarországra. (…) Másnap szintén vonattal érkezett meg Budapestre. 1956. december 14-én letartóztatták.”
A hóhérok nyilatkoznak
További kapcsolatfelvételt kilátásba helyezve Nickelsburgot december 21-én elengedték. 1957. február 11-én tartoztatták le újra, és az ellene folytatott nyomozást július 10-én lezárták. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Büntetését töltötte, amikor 1959. november 12-én új nyomozást indítottak ellene.
Az állítólagosan előkerült „újabb bizonyítékok” miatt 1960. június 21-én perújítási nyomozást rendeltek el ügyében. Ekkor próbálták mindenáron ráhúzni, hogy részt vett a Köztársaság téri pártház ostromában.
Az új perben, 1961. július 15-én halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Kegyelmi kérvényét elutasították, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1961. augusztus 21-én jóváhagyta halálos ítéletét.
1961. augusztus 26-án a Magyar Nemzet címlapján kedélyes cikket közölt a szociológus hátterű Szántó Miklós tollából egy francia vendégről, aki Magyarországon járva szinte ájuldozik a megtapasztalt demokrácián és nyitottságon: „Előítéleteiről kiderült, hogy hamisak, viszont az emberek arcán valódinak bizonyult a derű. Magával hozott nehéz aggályai és súlyos kételyei a valóság mérlegén könnyűnek találtatván, elpárologtak.” A Népszabadság aznapi száma leközli Pintér István és Szabó László nyugatnémet riportsorozatának utolsó előtti részét. A háborús bűnösökről szóló sorozat fejezetcíme: „A hóhérok nyilatkoznak”.
A vádlott is megszólal
Az utolsó szó jogán Nickelsburg megrendítő higgadtsággal és pontossággal fogalmazta meg Kádár János vérbírái vádjának alaptalanságát: „Olyan bűncselekmények miatt állok a bíróság előtt, amelyeknek a gondolata is távol áll tőlem. (...) Ez az eljárás olyannak tűnik előttem, mint a középkori boszorkányperek. A nyomozó hatóság a halálomat akarja. (...) Az ügyben hamis tanúkat alkalmaztak, illetve a nyomozó hatóság a tanúkat az időpontok tekintetében megtévesztette. A legfőbb ügyész képviselője a vádbeszédében ellenem akart hangulatot kelteni. (...) Kérem a bíróságot, hogy az ügyemet alaposan és lelkiismeretesen vizsgálja ki, és hozzon igazságos ítéletet.”
„Helyrehozhatatlan ítéletek”
Zinner Tibor tanulmányából kiderül: Hámori Istvánt, Kovács Lajost és Nickelsburg Lászlót Budapesten, a Gyűjtőfogházban akasztották fel 1961. augusztus 26-án.
A történész, egyetemi tanár, az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás kutatója Halálos évtized a „Népköztársaság nevében!” című munkájában így fogalmaz:
„Az 1956. december 15-e és 1961. augusztus 26-a közötti időszakban kivégzettek számát a kutatás 341 főben rögzítette. A későbbiekben további 36 halálraítéltet akasztottak fel 1966. október 13-ig. Tíz esztendő alatt a kivételesen súlyos, azaz a soha vissza nem fordítható, helyrehozhatatlan ítéletek végrehajtásával 377 személy vesztette életét Magyarországon. Kiket, és ennyit vagy több főt végeztek ki – ez itt a kérdés.”
Az eredeti cikk ITT érhető el.
Borítókép: Harckocsi magyar zászlóval a Haller utca és a Balázs Béla utca torkolatánál. Forrás: Wikipédia
