– Nagyon nehéz elhinni, átélni, elfogadni, valamint hozzáidomulni ahhoz a gondolathoz, mely szerint, „amit az Isten ad, el is veheti; és amit elvesz, vissza is adhatja”. Az egyéni és a családi életünkben egyaránt folyamatosan vannak veszteségek – fogalmazott Komlósi Piroska klinikai szakpszichológus, családterapeuta a Szabad Földnek adott interjúban.
A szakember kiemeli, a veszteség fogalmát első megközelítésben nem kell nagyon drámaian felfogni, mert minden, ami elmúlik, ami távol kerül tőlünk, ami már nem alkotja a mi részünket, pszichológiai értelemben valamilyen módon veszteségnek tekinthető.
– Azok a dolgok, emlékek, amelyeket beépítünk magunkba – például képpel, hanggal, érzékelésekkel –, segítenek abban, hogy bizonyos esetek ne jelentsenek igazi veszteséget számunkra. Ez igaz az embertársaink bármilyen módon történő elvesztésére is – mutatott rá, majd azzal folytatta, egy válás után is tovább élnek a megszűnt kapcsolat hatásai: a halálon keresztül történő veszteség esetében is arról van szó, hogy a mindennapi aktív életünknek az elhunyt már nem része, de mégis hatással van ránk, mert bennünk él az emléke. – Tehát a mindennapi életünket észrevétlenül befolyásolják az elveszített, elhagyott kapcsolatok – magyarázta.
A veszteségfeldolgozásával, gyászfeldolgozással kapcsolatban a szakember arról beszélt: amikor a veszteség hirtelen beüt, akkor az ember általában ezt el sem hiszi, tagad és kimondja, hogy „ez nem lehet igaz”. – Ezt követi egy döbbent, dermedt tudomásulvétel, hogy „ez mégis így van”. Majd a lélek tiltakozik, jön a harag, a düh, az önvádlás és a bűnbak keresése, arra kutatva a választ, hogy „miért lett így”. Ebben el lehet fáradni, a valóság egyre egyértelműbben jelentkezik, és ekkor az a jó, ha az ember el tud jutni a tudomásulvételhez. Ez viszont mindig komoly lehangoltsággal, bánattal jár – példázta Komlósi Piroska.
A klinikai szakpszichológus szerint fontos, hogy ebben a lehangolt, reményt és értéket vesztett állapotban úgy tudjunk továbbmenni, hogy legyen valaki, akivel megbeszélhetjük az érzéseimet.
A gyászt egyedül nem igazán lehet feldolgozni, mert a beszélgetőtárs tudja megerősíteni az igazunkat, és biztosít minket arról, hogy nem kell lelkiismeret-furdalást éreznünk. A másik ember tehát a visszajelzést adja azzal kapcsolatban, hogy amit én érzek, az valós, és így nyerhetnek igazolást a gondolataink.
– szemléltette, hozzáfűzve, hogy az utolsó fázis az, amikor a lehangolt állapotból kezd kijönni az ember és már tervezi a jövőt.
A teljes beszélgetést itt olvashatja el.
