– Mi volt az első reakció, amikor meghallotta, hogy Drew Weissmannal együtt elnyerték az idei orvosi Nobel-díjat?
– Az ember nem azért dolgozik, hogy díjat kapjon, hanem hogy valamit megismerjen. Az első reakcióm az volt, hogy el sem hiszem. Hiába mondták korábban, hogy esélyes vagyok, nem tudatosult bennem, hogy ez valóban megtörténhet.
– Mit mondott volna az édesanyja, aki minden októberben élénk figyelemmel kísérte, hogy ki kap Nobel-díjat?
– Valami ilyesmit: hát, fiam, megkaptad. Aminek a jelentőségét ő sem tudta volna felfogni, de biztosan nagyon örült volna. Ő mindig úgy gondolt erre az elismerésre, mint egy nagyon fontos dologra. 2018-ban hunyt el – akkor én már Németországban dolgoztam. Élete utolsó pillanatáig mindennel tisztában volt. Szellemileg teljesen friss volt. Büszke volt arra, hogy elnökhelyettesként elismerik a munkámat.
– Kevés embert ismerek, akit az elutasítás nem elbizonytalanít, hanem megerősít. Önnel méltatlanul bántak itthon, de az USA-ban sem volt mindig minden rendben. Honnan vette az erőt, hogy újra és újra talpra álljon?
– Nem értek egyet azzal, hogy méltatlanul bántak volna velem. Ha elfogyott a pénz, akkor lépni kellett. Beismerem, hogy eleinte nem voltam olyan jó, mint amilyen később lettem. A kísérleteim nem hozták a várt eredményt. Kevés fehérje képződött, azok is gyorsan lebomlottak. Ezért gondolták a többiek, hogy felesleges az RNS-sel kísérletezni. Kezdetben az RNS valóban nem működött olyan hatékonyan, mint napjainkban. Nagyon sok munka kellett – szerkezetváltoztatás, tisztítás –, mire a jelenlegi szintre jutottunk. Akik ítéletet hoztak, valószínűleg nem voltak tudatában annak, hogy milyen fejlődést értünk el. Talán az SZBK-ban sem voltam olyan jó, de az ember folyamatosan tanul, fejlődik. És talán pénz sem volt akkor arra, hogy a programomat támogassák. Erőt az adott, hogy a laborban sikereim voltak. Elképzelhető, hogy ezeket az eredményeket nem megfelelően tálaltam, s ezért nem kaptam támogatást. Én ennek ellenére tudtam, hogy az RNS egyre jobb lesz. Az RNS segítségével olyan fehérjét állítottam elő, aminek fiziológiai hatása volt. Mindig arra koncentráltam, hogy min tudok változtatni. Amikor Szegedről elbocsátottak, tudtam, hogy azon nem változtathatok. Kikerültem az Egyesült Államokba. Amikor itt lefokoztak, nem estem kétségbe, mert tudtam, hogy az asztalomat nem veszik el. A kísérleteket meg tudom csinálni. Csak rajtam múlik, hogy mit érek el. Az egykori brit miniszterelnök, Winston Churchill szerint akkor sikeres az ember, ha a kudarcok után felállva a korábbi lelkesedéssel halad tovább.
– Lehet, hogy az önben nem bízóknak köszönheti a legtöbbet?
– A kételkedők folyamatosan munkára sarkalltak, hogy még jobban dolgozzak. De azoknak is sokat köszönhetek, akik már a gimnáziumban elhitették velem, hogy kutató lehetek. Kisújszálláson nekem ez magamtól nem jutott volna az eszembe. Hittem a biológiatanáromnak, és sikerült. Szurkolók is kellettek ahhoz, hogy idáig jussak. Azaz mindenkinek köszönhetünk valamit.
– Az ELTE díszdoktori avatásán arról beszélt, hogy az ember, ha elmegy egy céghez, nem feltétlenül azt kutatja, ami érdekli, hanem azt, ami például betegségekre jelent megoldást. Tavaly ősszel a Biontechtől távozott, hogy újra kutathasson. Hogyan sikerült a váltás, milyen irányban folytatja a munkát?
– Azért jöttem el, mert a kollégáim tudták, mi a feladatuk. A legtöbb termék klinikai fázisba lépett, amiben nekem már nincs feladatom. Távoztam, hogy egy másik, szintén nagyon fontos területre koncentrálhassak – egy nagyon súlyos betegség kezelésére szeretnék megoldást találni. Ezt a munkát a sok díjátadás lelassította, de amikor időm engedi, dolgozok a megoldáson. A szabadalom összeállításánál tartok, de többet akkor mondok erről, ha érdemi, pozitív információval szolgálhatok.
– Évek óta a világ érdeklődésének középpontjában áll. Sikerült-e megőrizni ebben a hatalmas felfordulásban a belső egyensúlyát?
– Szerintem igen. Nem szállt el velem a világ. Ugyanúgy bevásárolok, főzök, élem az életem, mint korábban.
Tanítanivaló a hozzáállása„Kati az évfolyam egyik legjobbja volt, de azon az évfolyamon sok tehetséges diák volt. Katit minden érdekelte, így is kerültünk össze. Ő a Szegedi Biológiai Központ Biofizikai Intézetében dolgozott, mi a biokémián, de szerette volna tudni, hogyan kell sejteket tenyészteni, mutánsokat keresni, genetikailag módosítani a sejteket (én oktattam őket, onnan ismert). Átjárt a laborunkba, megtanulta a módszereket, rengeteget beszélgettünk és sokat ugrattuk egymást. A laborban mindenkinek mindig fülig ért a szája, nagyon jó hangulat volt, ez vonzotta Katit” – emlékezett a közösen eltöltött időszakra Duda Ernő, a Szegedi Tudományegyetem professzor emeritusa. Egy év múltán már volt közös közleményük arról, hogyan kell egy nukleinsav-darabot becsomagolni egy nano-lipidkapszulába. Ez 1985-ben volt. Akkoriban járt Farkas Bertalan az űrben. Az egyik kísérleti alanyuk egy egér volt, akit egy űrkapszulaszerű tartályban tartottak. Karikó Katalin javasolta: ennek is van farka, űrben lakik, legyen Farkas Marci. Ezzel megmentette az életét: ki tudna megölni egy magyar űrutazót? – Kati elképesztő teherbírású, félelmetesen jól szervezett, döbbenetes a monotónia- és frusztrációtűrése. Csuda dolgokra képes, pár nap alatt előkereste egy harminc évvel ezelőtt neki írt levelemet, aminek én természetesen a létezésére sem emlékeztem. De Zsuzsa lánya sem lett volna olimpiai bajnok, ha Kati nem áll mögötte – mondta el Duda Ernő, aki folyamatosan tartotta a kapcsolatot egykori munkatársával. Az immunológus szerint Karikó Katalinnak tanítani való a hozzáállása: nem bosszút forral azok ellen, akik ártottak neki, hanem hálás nekik, mert elősegítették a fejlődését. Mintha tudta volna, hogy hová vezet a karrierje. |
