Az első roncsot még Rigó Gábor, a Tiszaparti Római Katolikus Általános Iskola és Gimnázium testnevelő tanára fedezte fel az intézmény előtti partszakaszon, még 2015-ben. A másodikat pedig évekkel később a vármegyei lap fotóriportere, Mészáros János vette észre a folyóban, nem messze a másik egykori hajó maradványaitól.
Nem akármilyen járművek roncsai vannak a mederben
A két hajóroncs tehát a Tisza extrém alacsony vízállása miatt ismét megmutatta magát. És hogy milyen vízi alkalmatosságokról is van szó?
Úgynevezett bőgőshajókról, mely a XIX. század egyik kedvelt hajótípusa volt. Nevét onnan kapta, hogy orrtőkéje vége egy nagybőgő nyakára hasonlított. A szolnoki dereglyeleleteken már nincs meg a csavart orr.
A maradványok a víz alatt töltött hosszú idő ellenére azonban ma is egészen kiváló állapotban maradtak meg a Tisza medrében. Egészen addig, amíg a következő napokban várható esőzések miatt megemelkedő vízszint egy időre ismét elrejti majd a roncsokat.
Kézi meghajtású, fából ácsolt hajó volt
Még mielőtt gróf Széchenyi István személyes és hazafias felbuzdulásból Magyarországra is elhozta a gőzhajózás intézményét, a hazai vizeket kézi meghajtású fából ácsolt hajók járták. A legnagyobb magyar a vízijármű-forgalom érdekében a szőke folyó „kiegyenesítése” miatt 1845 őszén a Tisza-völgyi jelentősebb települések elöljáróinál lobbizott, minek eredményeképpen 1846 januárjában megalakult a Tiszavölgyi Társulat. Ezt követően rekordsebességgel indult be a gőzhajózás, a rakományokat szállító fahajók kora leáldozott.
„...Pihen a komp, kikötötték, benne hallgat a sötétség…”
Valahogy így jártak azok a dereglyék, a köznyelv által bőgőshajóknak nevezett szállítóhajók is, melyeket a kereskedelem egyre-másra a gyorsabb gőzhajókra cserélt le.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!