A kormány Bánffy Miklós külügyminiszter aláírásával válaszjegyzéket küld az antantnak, amelyet a szeptember 13-i lapok közölnek. „A magyar királyi kormány keserűséggel állapítja meg, hogy a nagykövetek tanácsa elsősorban olyan ellenséges információkra alapította véleményét, amelyeket Magyarország ellenfelei szolgáltattak. Azon sajnálatos események, amelyeknek az átengedett terület A zónája volt az utóbbi napokban a színhelye, természetes következményei voltak azon elkeseredésnek, amelyet a hazafias lakosság érez abban a pillanatban, amikor szülőföldje ezer évig tartó szakadatlan és dicsőséges történeti közös együttlét után béke idején elszakíttatik az anyaországtól. Távol áll a magyar királyi kormánytól az, hogy tagadja, hogy nem az átengedendő területekről származó bizonyos számú egyén is belopózott Nyugat-Magyarország területére, hogy részt vegyen a lakosság felkelésében. A magyar királyi kormány […] egy pillanatig sem késett oly rendszabályok kibocsátásával, amelyek megakadályozzák idegen elemeknek a szóbanforgó területre való beözönlést.” Megjegyzik: „A kívánt cél elérésére az egész trianoni határvonalnak katonai kordon által való elzárása lett volna az egyedüli hatékony rendszabály. Miután a magyar kormány a trianoni békének katonai rendelkezéseit, amennyiben azok a létszámra vonatkoztak, már teljesen végrehajtotta, nem volt módjában, hogy Nyugat-Magyarországnak körülbelül 200 kilométer hosszú határvonalát kordon által légmentesen elzárja. Erre vonatkozólag bátor vagyok megjegyezni, hogy az A vonal és a trianoni határvonal között levő csendőrök száma csak 1900, beleértve Ostenburg őrnagy három és Ranzenberger kapitány két csendőrszázadát. Ezen erő éppen csak hogy elégséges a két vonal közötti rend fenntartására.” A külügyminiszter hangsúlyozza: a szövetséges hatalmak is osztják azt a nézetet, hogy „Magyarországnak az átadásból származó jogainak védelme épp annyira kötelező, mint Ausztria területi jogainak védelme. A magyar kormány értesülvén arról, hogy a magas szövetséges hatalmak ugyane tárgyban a bécsi kormánynál is közbeléptek, bátorkodik megállapítani, hogy ezen lépés, úgy látszik, semmi hatással sem volt a bécsi kormányra, mely nemcsak a kérdéses területek rögtöni átadását követeli, hanem még a magyar követeléseknek elvben való elismerését is megtagadja. Magyarország közvéleménye ezen mélyen felháborodik, és lecsillapítására feltétlenül szükséges volna Ausztria és Magyarország jogainak biztosítása között az egyensúlyt helyreállítani.”
A Pesti Hírlap 13-án gróf Bethlen István írását idézi, amelyben a miniszterelnök a hazánk elleni rágalomhadjáratról is ír. „Újra megcáfolja azt a hírt, hogy a magyar kormány összeköttetésben volt a kiürített zónában zavargásokat támasztó elemekkel, sőt azokat megorganizálta és támogatta. Hivatkozik arra, hogy a hozzánk intézett entente-jegyzék szerint Friedrich István áll ezeknek a mozgalmaknak a hátterében, márpedig Friedrich Istvánról mindenki tudja, hogy a mai kormányzatnak a legerélyesebb ellenzéke, aki a mai kormánnyal ellentétben egy erőszakos karlista [IV. Károly-párti] restaurációnak is híve.” Cáfolja, hogy érdekünkben állna a konfliktusok keresése. „A magyar kormány eléggé ismeri Európa és különösen a nagyhatalmak közvéleményét ahhoz, hogy tudja, hogy ma az egész világ békét és nyugalmat óhajtva, keményen elítél minden rendbontást. Így öngyilkos politika volna minden olyan magatartás, amely a világ közvéleményét ez ellen a szerencsétlen ország ellen újra felingerelné.” Méltányosságot kér. „A magyar kormány szilárdan és lojálisan áll a trianoni szerződés alapján és csak azt kívánja, hogy az ő jogos követeléseit is elfogultság nélkül ítéljék meg.”
A Magyarország 14-én ismerteti a Tribune de Geneve cikkét, amelyet a svájci lap tudósítója írt. Emlékeztetnek: „Magyarország alkotta azt a falat, amelyen széttört a tatár és török invázió. A magyarok voltak azok, akiknek nem egy ízben köszönhette a nyugati civilizáció, hogy rettenetes katasztrófától megmenekült.” Megemlítik azt is, hogy a „békeszerződések darabokra tagolták ezt a régi királyságot a nemzetiségi elv nevében – annak az elvnek a nevében, amely ha az egész vonalon alkalmaznák, véget vetne a háromnyelvű Svájc létének is.” Kitérnek rá: „A kérdéses területen a többség kétségtelenül német nyelvű, de a lakosok között nagy számban találhatók magyarok és horvátok is. Nyugat-Magyarország német lakosai azonban, úgy látszik jó részükben csak nevükre és nyelvükre németek, ellenben érzésükre magyarok. […] Sokan vannak közöttük, akik csak törve beszélnek magyarul, de majdnem egyhangúlag azt vallják: »Wir sind deutsche Ungarn«. A horvátok még határozottabban magyaroknak vallják magukat, és a jelszó ott is általános: »Emos magyarski Hrvatski«. (Mi horvát magyarok vagyunk!) Ami a magyar lakosokat illeti, azok természetszerűleg valamennyien szintén határozottan ellenzik az átcsatolást. Kun Béla terrorista uralma idejében Nyugat-Magyarország népe megváltásnak érezte volna, ha Ausztriához kerül, ma azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Amíg Magyarország úgy gazdasági, mint politikai téren nagy belső megszilárduláson ment keresztül, addig Ausztria súlyos gazdasági válságban sínylődik és politikai állapotai távolról sem rózsásak. Nyugat-Magyarország lakosai ma rettegnek attól, hogy újra visszakerüljenek abba a kommunistaparadicsomba, amelyből már elég kóstolót kaptak.” Az összegzés: „Nyugat-Magyarországon nagyon kevesen fogadják örömmel az átcsatolást; főleg olyanok, akik az értelmiségi osztály köréből Bécsben végezték tanulmányaikat, továbbá azok a munkások, akik a határon túl keresik a kenyerüket, végül az a néhány forradalmár, aki az osztrák szocialista köztársaságban álmai megvalósulását látja.”
„Pasics azzal fenyegetőzik, hogy a szerbek újból meg fogják szállani Pécset” – szól a 8 Órai Ujság vezető anyaga 15-én. A Tagespost belgrádi hírére hivatkozva közlik, hogy Nikola Pasics jugoszláv kormányfő a minisztertanács ülésén beszámolt a magyarországi kérdésről. „Kijelentette, hogy Jugoszlávia a kisantant többi államával egyetértésben szigorúan ragaszkodik ahhoz, hogy a trianoni békeszerződés határozatait utolsó betűig betartsák. Abban az esetben, ha Magyarország a békeszerződésnek még egyéb határozatait is ki akarná játszani, a kisantant államai kénytelenek volnának közbelépni.” Szerintük hazánk nem teljesíti a diktátumban kirótt kötelezettséget és még egyetlen vagon kőszenet sem szállított Pécsről. Kijelenti: „Ha Magyarország nem teljesíti ezeket a szénszállításokat, Jugoszlávia újból meg fogja szállani Pécset.”
Angol–magyar egyesület alakult az angol parlamentben – közli a 16-i Budapesti Hírlapban Louis Felbermann, aki Budapesten tartózkodik Lord Alfred Newton felsőházi tag társaságában. Az ismert publicista kifejti: „Az angol nép a háború előtt a legmelegebb rokonérzéssel viseltetett Magyarország iránt. Ezek az érzelmek a hadüzenet következtében is alig változtak. […] Angliában tudták, hogy Magyarországon a háború alatt is milyen jól bántak az angol alattvalókkal, és igyekeztek ezt a lehetőség szerint hasonló eljárással viszonozni.” Elmondja, hogy az angol–magyar egyesület végrehajtó bizottságában az angol közélet legkiválóbbjai vannak. „Ez a bizottság természetesen mindent el fog követni, hogy az angol közvéleményt a magyar eseményekről és viszonyokról helyesen tájékoztassa. […] Meg vagyunk győződve arról, hogy a magyar népnek elpusztíthatatlan életképessége, izzó hazaszeretete és magas intelligenciája győzedelmeskedni fognak a legsúlyosabb megpróbáltatásokon is. Minden pártatlanul gondolkodó embernek be kell látnia, hogy a békeszerződés által teremtett viszonyok egészségtelenek és oktalanok és ami oktalan, azt nem is lehet állandóan fenntartani.”
(A borítóképen Nikola Pasics egykori jugoszláv miniszterelnök. Forrás: Wikipédia)
