S éppen ehhez képest és ebből kiindulva döbbenetes az a valódi vagy vélt tudatlanság, ahogyan a közép- és kelet-európai, kommunista diktatúrákból és a Szovjetunió uralma alól felszabadult országokat szemlélik a nyugat-európai – és tágabban az euroatlanti – közvéleményben. Nem tudják vagy nem akarják megérteni, hogy többek között azért nem vagyunk még mindig „mintademokráciák”, azért jellemzi az itteni demokráciák működését éles megosztottság, időnkénti rázkódás és hullámzás, mert a múlttól még korántsem tudtunk megszabadulni.
A nyugatiak kritikus szemmel néznek – különösen hazánkra, de a bírálatokból mostanában már kijut sorstársainknak (a régió többi országának) is –, s egyre gyakrabban felhánytorgatják, hogy mégsem vagyunk elég érettek a demokráciára, talán az Európai Unióba való felvételünk is elhamarkodott volt, és így tovább. (Egy Suzanne Scholl nevű újságírónő már azt vetette fel októberben a Salzburger Nachrichtenben, hogy az uniónak meg kellene fontolni Magyarország kitessékelését az EU-ból )
Mindezt jómagam személyesen is megtapasztalhattam 2012 februárjában, amikor is az Európai Parlament LIBE nevű, emberi jogi bizottsága magyar civil szervezetek képviselőit hallgatott meg a magyar állapotokról. Ekkor hosszan próbáltam meg a velem szemben ülő EP-képviselőknek – többek között Nelly Kroesnak, Lunacek asszonynak, Tavares elvtársnak stb. – elmagyarázni, hogy a magyar kormány nem diktatórikus, hanem a demokrácia egy, többségi típusú változatát valósítja meg. Ennek lényege, hogy élve kétharmados legitimitásával, határozott eszközökkel valósítja meg politikai akaratát, mégpedig éppen azért, hogy a még mindig erős pozíciókkal rendelkező posztkommunista (és a hozzájuk csapódó balliberális) politikai, gazdasági és kulturális ellenzék informális hatalmát megtörje.
