Egészen a rendszerváltás elejére visszagondolva: az MSZP mint posztkommunista párt – az 1956-os forradalmat leverő MSZMP mai napig jogutód(!) pártja – rendkívül ügyesen, taktikusan, a spontán privatizáció, a titkosszolgálatok ellenzéki pártokba beépített emberei, illetve egyes nyugati hatalmi körök segítségével sikeresen átmentette a hatalmát a demokráciába.
Ám a politikai-gazdasági manipulációkon túl társadalmi bázisát is meg kellett őriznie, amely a Kádár-korszak iránt zsigerileg elkötelezett emberek tömegeiből állt össze. Éppen ezért teljes tudatossággal fenntartotta a kádári gondolkodásmódot, a kádári világképet. Másképpen, amikor az MSZP átmentette magát a demokráciába, akkor egyúttal a kádárizmust is átmentette magával együtt.
Márpedig megállapítható, hogy a kádárizmus legfőbb jellemzői: a paternalizmus („atyáskodás”), az állam mindenhatóságába vetett hit, állampolgári lét helyett alattvalói lét, az átlagember folyamatos bűntudatban tartása („lusták és nem dolgoznak kellő hatékonysággal”), a megbékélés, a kiegyezések és alkuk (legyen nagykoalíció, legyen szakmai kormányzás stb.) hangoztatása, a múlt „betemetésére”, a bűnök megtorlatlanságára és a történelmi felejtésre irányuló szándék, az ájult Nyugat-imádat és a nemzetközi szervezetekkel szembeni szolgalelkűség, illetve a baloldaliságnak mint egyetlen helyes és létező politikai és gondolkodásbeli beállítottságnak a hangsúlyozása – ezek egyenként, de különösen együtt kifejezetten hátrányosak és károsak voltak a demokrácia megerősödése és stabilizálódása szempontjából.
Nemrég jelent meg az Alkalmazott demokráciák – mennyire stabilizálódtak a közép- és kelet-európai demokratikus rendszerek? (Kairosz, 2013) című monográfiám, amelyben nemzetközi összehasonlító elemzések alapján megállapítom, hogy az a legszerencsésebb variáns a demokratizáció stabilizálódása szempontjából, ha a régi, posztkommunista elitek hamar háttérbe szorulnak, s helyüket az új elitek veszik át, ők határozzák meg és irányítják az új rendszer létrejöttét.
Magyarországon nem ez történt, a régi elit nemhogy gyorsan vagy lassan háttérbe húzódott volna, hanem ellenkezőleg, erős befolyást gyakorolt a rendszerváltás folyamatára, majd egy rövid ellenzéki periódus után „diadalmasan” visszatért a politikai hatalomba is (miközben a háttérben fenntartotta, sőt megerősítette gazdasági, média- és sajtóbeli, valamint titkosszolgálati pozícióit). A Nyugat mind a mai napig nem hajlandó észrevenni és felfogni, hogy a posztkommunizmus fennmaradása olyan probléma Magyarország számára, mintha mondjuk – mutatis mutandis – a franciáknak Pétain marschall nómenklatúrájával, vagy a németeknek Göbbels és Göring megbízható embereivel kellene építeniük a szép és új demokratikus jövőt. A Nyugat úgy érzi, hogy egy számukra kényelmes baloldali egyeduralmat kíván megszüntetni Orbán Viktor és kormánya, ezért a megértésükre nem számíthatunk; nem marad más megoldás, mint hogy lépésről lépésre, témáról témára kell megmagyaráznunk a világ közvéleményének azt, hogy miért nem fejeződött be még Magyarországon a rendszerváltás.
A szocialisták a kádárizmus átemelésével 25 éven át ellehetetlenítették, hogy a demokrácia magva és veleje, a népszuverenitás letéteményese, a civil társadalom és vele az állampolgári öntudat létrejöjjön Magyarországon. Magyarországon még mindig erős az államközpontúság és az elitizmus; egyfelől a polgárok egy jelentős része még mindig nem hiszi el, hogy jogai vannak és hogy bármibe beleszólhat, és sajnos részben megmaradt az a politikaielit-magatartás is, amely lenézi és semmibe veszi a civil kezdeményezéseket, az állampolgári kontrollt.
Megállapíthatjuk: a szocialisták világos döntést hoztak a rendszerváltás hajnalán: azzal, hogy a kádárizmus és a kádári mentalitás fennmaradását segítették elő az elmúlt 25-27 évben, saját hatalmi, gazdasági és egzisztenciális érdekeiket a demokrácia érdekei elé helyezték. Az elmúlt huszonöt évben a szocialisták – karöltve a balliberálisokkal – a demokráciát nem működtették, hanem felhasználták, sőt feláldozták saját pénzügyi és hatalmi érdekeik oltárán. Így és ennek okán maradt és erősödött meg egy olyan korrupciós hálózat, amely átjárta az egész társadalmat, a politika, a gazdaság, a média és sajtó, a kultúra és az önkormányzatok világát. Hogy itt valóban nem a demokrácia, hanem a korrupció rendszere jött létre, arról a Simon Gábor és Zuschlag János körül kibontakozó botrányos történések hűen beszámolnak.
Mindezek alapján kijelenthető, hogy az MSZP az elmúlt huszonöt évben átmentett a demokrácia keretei közé egy olyan, posztkommunista rendszert, amely a kádárizmusra épült, s amelynek néhány jellemző vonását az előzőekben jeleztük.
Ám mégse csüggedjünk: e posztkommunista rendszer végleges lebontására, illetve a magyar demokrácia megerősítésére és stabilizálására a 2014-es parlamenti választások után valóságos lehetőség nyílik.
