Most múlik pontosan – mármint a Kádár-korból örökölt „baloldal”

A vezető kormánypárt látványos népszerűségvesztéséből alig profitált valamit a posztkommunista baloldal.

Az adatok tehát magukért beszélnek: a Fidesztől most elforduló mintegy tíz százalék nem más pártoknál, hanem döntően a bizonytalanok táborában kötött ki. Vagyis: nem ment át sem a baloldalra, sem a liberálisokhoz, sem a Jobbikhoz!

A csalódott Fidesz-szavazók „parkolópályára” álltak, s várakoznak: megvárják, hogy a következő időszakban kedvenc pártjuk képes-e arra, hogy felülvizsgálja önmagát, képes-e az önkorrekcióra, sőt – bármilyen rosszul hangzik is ez a kommunista felhangja miatt – az önkritikára. S majd utána dől el: eltávolodásuk csak ideiglenes volt, avagy véglegessé válik, aminek következtében új pártot keresnek maguknak, vagy végleg elfordulnak a pártversenytől.

Vagyis ne feledjük: a Fidesz – minden valóságos és látható megtorpanása ellenére – még mindig magabiztosan vezeti a pártranglistát, ami azt jelenti, hogy kormányzóképesség szempontjából egyelőre továbbra sincs valóságos ellenlábasa a pártok versenyében. Ám kétségtelen: ez a helyzet középtávon már megfordulhat.

Másfelől viszont, a Fidesz szempontjából kialakult „miniválság” megoldásának a kulcsa egyelőre még a vezető kormánypárt kezében van: ha képes tanulni az elmúlt hetek nem is kicsi hibáiból, ha vissza tudja szerezni társadalmi valóságértelmezési, valóságérzékelési képességét, akkor megállíthatja a népszerűség-csökkenését, s visszafordíthatja a folyamatokat.

A Fidesz népszerűség-csökkenése tehát még nem trend, de azzá válhat, ha a vezető kormánypárt nem, vagy nem jól dolgozza fel az elmúlt hetek történéseit.

A Fidesz politikai jövője tehát jelen pillanatban bizonytalan, azonban a posztkommunista gyökerű baloldali pártok kilátásai egyértelműen siralmasok. S nem pusztán azért, mert a vezető kormánypárt népszerűség-csökkenéséből nem tudtak érdemben profitálni, hanem azért is, mert az elmúlt hetek tüntetései megmutatták: az Orbán-kormánnyal szemben elégedetlen társadalmi csoportok nem fogadják el, sőt nem tűrik el a hagyományos baloldali pártok irányítását, sőt még támogatását sem, ellenkezőleg, láthatóan saját erőből, saját szervezeti, mozgalmi, szervezési módszerekkel kívánnak fellépni a közéleti színpadra.

Mind a két tényező – a baloldali pártok stagnálása a népszerűségi listákon és az új tüntetések résztvevőinek elhatárolódása ezektől a pártoktól – egyértelműen azt mutatja, hogy a posztkommunista pártok ebben az állapotukban nem képesek mértékadó szerepet játszani a politikai versenyben. Úgy tűnik, a posztkommunizmusnak tényleg annyi.

Mi következhet ezek után a pártversenyben, kitekintve 2018-ig?

Lengyelországban a posztkommunista és ultraliberális „baloldal” 2005-ben elbukott, s azóta sem tért magához, a baloldalon vákuum van, s igazából két jobboldali képződmény viaskodik a kormányzati hatalomért, a Polgári Platform (PO) és a Jog és Igazságosság Pártja (PIS).

Magyarországon véleményem szerint három út lehetséges. Az egyik a lengyel változat, Fidesz–KDNP-vel és Jobbikkal. A másik, hogy létrejönnek új (párt)szerveződések a baloldalon, amelyben csak akkor kaphat „lapot” az MSZP, ha totális személyi és szemléletbeli megújuláson megy keresztül. A harmadik, hogy teljesen újszerű, a hagyományos pártpaletta logikáját figyelmen kívül hagyó, a civil társadalomra építő közéleti alakulatok jönnek létre.

Meglátjuk. Egy tény biztos csak: még mindig a kormánykoalíció kezében van a fő folyamatok meghatározása és saját sorsa.