Mindez pedig azt jelentheti: utóbbiak számára ez már a vég kezdete. Ha ugyanis az önmagát még mindig váltópártnak gondoló MSZP nem, vagy csak alig képes abból profitálni, hogy a kormányzó párt (beleértve persze a KDNP-t is) alig két hónap alatt mintegy 900 ezer potenciális szavazóját veszíti el, akkor ez azt jelenti, hogy a választók már nem számolnak velük, mint valóságos kormányzati alternatívával.
Első ránézésre természetesen az a fő hír, hogy a Fidesz három választási győzelem után megdöbbentő gyorsasággal veszítette el híveinek egy jelentős részét. (Ennek okait az elmúlt napokban-hetekben sokan és sokszor helyesen elemezték már, ezért ennek részleteibe ezúttal nem mennék bele.) Ugyanakkor mégsem szabad elfelejteni, hogy a Fidesz előnye mind az összes megkérdezett, mind a biztos pártválasztók körében még most is tetemes, hiszen például a Mediánnál az összes megkérdezett körében a Fidesz 26 százalékkal vezet, utána a Jobbik következik 15, majd az MSZP 12 százalékkal, a többi kis párt pedig a bejutási küszöb környékén, vagy az alatt helyezkedik el. A Szonda Ipsosnál pedig a biztosan szavazók között a Fidesz 45 százalékon áll, utána következik a Jobbik 24, az MSZP pedig 18 százalékkal, a többiek itt is az ötszázalékos bejutási küszöbbel küszködnek – kevés sikerrel.
Nem az történt tehát, hogy az ellenzéki pártok egyike hirtelen óriási népszerűség-növekedést könyvelhetett el, aminek következtében mintegy tíz-tizenkét százaléknyi szavazót „elrabolt” a vezető kormánypárt hívei közül, s egyben kormányváltó erővé avanzsált. Helyette a következő zajlott le: a kormánypárto(ka)t támogató szavazók egy jelentős, 800-900 ezres szelete az elmúlt hetekben csalódott az Orbán-kormány egyes lépéseiben, illetve a vezető kormányzati elit egyes tagjaiban (távirati stílusban: internetadó-tervezet, vasárnapi boltbezárási tervezet, drogtesztjavaslat, egyes politikusok „rongyrázásai”, korrupciógyanús ügyletek, rossz, ügyetlen nyilatkozatok és kommunikáció stb.), ezért „büntetésképpen” átlépett a bizonytalanok, a nem nyilatkozók táborába.
Az adatok tehát magukért beszélnek: a Fidesztől most elforduló mintegy tíz százalék nem más pártoknál, hanem döntően a bizonytalanok táborában kötött ki. Vagyis: nem ment át sem a baloldalra, sem a liberálisokhoz, sem a Jobbikhoz!
A csalódott Fidesz-szavazók „parkolópályára” álltak, s várakoznak: megvárják, hogy a következő időszakban kedvenc pártjuk képes-e arra, hogy felülvizsgálja önmagát, képes-e az önkorrekcióra, sőt – bármilyen rosszul hangzik is ez a kommunista felhangja miatt – az önkritikára. S majd utána dől el: eltávolodásuk csak ideiglenes volt, avagy véglegessé válik, aminek következtében új pártot keresnek maguknak, vagy végleg elfordulnak a pártversenytől.
Vagyis ne feledjük: a Fidesz – minden valóságos és látható megtorpanása ellenére – még mindig magabiztosan vezeti a pártranglistát, ami azt jelenti, hogy kormányzóképesség szempontjából egyelőre továbbra sincs valóságos ellenlábasa a pártok versenyében. Ám kétségtelen: ez a helyzet középtávon már megfordulhat.
Másfelől viszont, a Fidesz szempontjából kialakult „miniválság” megoldásának a kulcsa egyelőre még a vezető kormánypárt kezében van: ha képes tanulni az elmúlt hetek nem is kicsi hibáiból, ha vissza tudja szerezni társadalmi valóságértelmezési, valóságérzékelési képességét, akkor megállíthatja a népszerűség-csökkenését, s visszafordíthatja a folyamatokat.
A Fidesz népszerűség-csökkenése tehát még nem trend, de azzá válhat, ha a vezető kormánypárt nem, vagy nem jól dolgozza fel az elmúlt hetek történéseit.
A Fidesz politikai jövője tehát jelen pillanatban bizonytalan, azonban a posztkommunista gyökerű baloldali pártok kilátásai egyértelműen siralmasok. S nem pusztán azért, mert a vezető kormánypárt népszerűség-csökkenéséből nem tudtak érdemben profitálni, hanem azért is, mert az elmúlt hetek tüntetései megmutatták: az Orbán-kormánnyal szemben elégedetlen társadalmi csoportok nem fogadják el, sőt nem tűrik el a hagyományos baloldali pártok irányítását, sőt még támogatását sem, ellenkezőleg, láthatóan saját erőből, saját szervezeti, mozgalmi, szervezési módszerekkel kívánnak fellépni a közéleti színpadra.
Mind a két tényező – a baloldali pártok stagnálása a népszerűségi listákon és az új tüntetések résztvevőinek elhatárolódása ezektől a pártoktól – egyértelműen azt mutatja, hogy a posztkommunista pártok ebben az állapotukban nem képesek mértékadó szerepet játszani a politikai versenyben. Úgy tűnik, a posztkommunizmusnak tényleg annyi.
Mi következhet ezek után a pártversenyben, kitekintve 2018-ig?
Lengyelországban a posztkommunista és ultraliberális „baloldal” 2005-ben elbukott, s azóta sem tért magához, a baloldalon vákuum van, s igazából két jobboldali képződmény viaskodik a kormányzati hatalomért, a Polgári Platform (PO) és a Jog és Igazságosság Pártja (PIS).
Magyarországon véleményem szerint három út lehetséges. Az egyik a lengyel változat, Fidesz–KDNP-vel és Jobbikkal. A másik, hogy létrejönnek új (párt)szerveződések a baloldalon, amelyben csak akkor kaphat „lapot” az MSZP, ha totális személyi és szemléletbeli megújuláson megy keresztül. A harmadik, hogy teljesen újszerű, a hagyományos pártpaletta logikáját figyelmen kívül hagyó, a civil társadalomra építő közéleti alakulatok jönnek létre.
Meglátjuk. Egy tény biztos csak: még mindig a kormánykoalíció kezében van a fő folyamatok meghatározása és saját sorsa.
