Viszonyunk Nyugat-Európához és Amerikához

Mit kezdjünk azzal, hogy a korábban mintának tekintett Nyugat látványos támadást indított ellenünk?

Helyette vegyünk egy nagy levegőt, gondoljuk át újra Magyarország helyét és szerepét a világban, s ebből kiindulva határozzuk meg a lehetséges nemzetstratégiánkat, illetve Nyugat-Európához és az Egyesült Államokhoz való viszonyunkat.

Már csak azért sem érdemes „rugóznunk” tovább McCain szavain, mert már eddig is alaposan ismerhettük a szenátor alapállását. Ha máskor nem, akkor januárban, amikor egy villámlátogatást tett nálunk, s gyorsan aggódott egy sort a magyar demokráciáért, aggódott Paks és az oroszok melletti elköteleződés miatt, fellépett az akkor még csak felállítani tervezett német megszállási emlékművel szemben, valamint aggódott a közelgő, áprilisi parlamenti választások tisztasága miatt

Ehhez képest Orbán Viktor „újfasiszta diktátorrá” minősítése már kevés meglepetést okozhatott, bár brutalitásában valóban az eddigi megjegyzésein is túltett.

Mégis, ezek után, lehiggasztva magunkat, válaszolnunk kell az alapkérdésre: mit kezdjünk ezzel a helyzettel? Mit kezdjünk azzal az ordító problémával, hogy a számunkra még a közelmúltban is mintának, követendő modellnek számító Nyugat-Európa, az unió, illetve most már az Egyesült Államok látványos támadást indított ellenünk, amellyel veszélyeztetik szuverenitásunkat, s már-már nyíltan a fennálló Orbán-kormány megdöntésére törnek?

Mi van akkor, ha az általunk ideálisnak, a szabadság és a demokrácia paradicsomának vélt Nyugat ránk mutat és így szól: bűnös vagy, magyar, nem kellesz?! Mi legyen a reakciónk? Forduljunk el Brüsszeltől, Berlintől, Párizstól, Amszterdamtól, Londontól, New Yorktól, Washingtontól, s állítsuk át az iránytűinket Moszkva, Isztambul, Peking, Szingapúr és Hanoi felé? Egyszóval, már megint az Ady által megírt Kompország-dilemmával nézünk szembe, már megint vergődünk, hánykolódunk Nyugat és Kelet között?

Nos, úgy vélem, nem. Nem hánykolódunk, de van néhány jellegzetességünk, ami valóban csak ránk, magyarokra, a magyar nemzetre érvényes jellemző. Amikor a jelenlegi, roppant bonyolult helyzetünkben kitörési stratégiákat dolgozunk ki, néhány dolgot alapul kell vennünk.

A magyar nép Közép-Ázsiából származik, s nem Európából, ám a honfoglalás után Szent István döntésével elköteleztük magunkat Nyugat-Európa mellett. Ez az elköteleződés 1989–1990-ben újra, sokadszor megerősítést nyert, s nyugati szövetségi rendszerek tagjaként (EU, NATO stb.) intézményesedett.

Származásunk, geopolitikai helyzetünk, történelmi konfliktusaink, nagybirodalmi alávetettségeink alapján azonban mi megismertük, illetve értjük a Keletet is. Nem oda tartozunk, de a franciákhoz, angolokhoz, s különösen az amerikaiakhoz képest mi sokkal jobban tudjuk, mi motiválja a nyugat-balkáni népeket, szerbeket, horvátokat, lengyeleket, cseheket, szlovákokat, ismerjük a közép-európai mentalitást, kénytelen-kelletlen megismertük az orosz „medve” lelkét is, s talán a közép- és távol-keleti országokkal is szót tudunk érteni. Tudunk tehát közvetíteni Nyugat és Kelet között, s ez nem szégyen, ez érték. De ettől nem vagyunk keletiek.

Nyugat-Európa és Amerika a mintánk, de nem vagyunk nyugat-európaiak és amerikaiak, vagyis nem vagyunk nyugatiak. És jobb, ha tudjuk: nem is leszünk azok. És ezt el kell fogadnunk, bármit mondanak a balliberális megmondóemberek.

Akkor kik vagyunk? Egy közép-európai nemzet, amelyik, akárcsak az itt élő szláv népek, a nyugati mintákat követi, de velük együtt mégis mindig más marad, mint a Nyugat. Ám mi a közép-európai szlávoktól, baltikumi népektől is eltérünk, amennyiben – túl az ázsiai származásunkon – ezeréves történelmünk nem szól másról, csak a meg- és fennmaradásról, s szuverenitásunk, önállóságunk, függetlenségünk megvédéséről – akár a szláv népekkel szemben is. Ez az alapvető tulajdonságunk, lelki beállítottságunk, s ezt nem érti, vagy nem akarja megérteni a bal- és balliberális oldal.

Önmagával rengeteget vitatkozó, megosztott nép vagyunk, de egyetlen esetben – s akkor igen, kurucos módon! – mindig összefogunk: ha a szabadságunk kerül veszélybe. És ezt kellene megértenie a nagyhatalmaknak, a Nyugatnak, amikor regulázni, alárendelni, irányítani akar bennünket. Mert hogy az nem fog menni. Nem fog menni addig, amíg ebben az országban olyan emberek élnek, beszélnek és írnak, akiket direkt nem sorolok név szerint – pedig szívesen tenném –, mert igaztalanul hagynék ki neveket.

De! Nem szabad, hogy megutáljuk a Nyugatot, mert a Nyugat nem csak McCainekből áll, hanem nagyszerű, szabadságvágyó emberekből, kultúrából, tudásból, humanizmusból és kereszténységből is. Nem szabad tehát, hogy a jelenlegi támadássorozat miatt elvakuljunk, s a fürdővízzel együtt kiöntsük a gyermeket is, akire annyira vágytunk.

Helyette hűvös fejjel tárgyaljunk, vitatkozzunk, egyeztessünk és állapodjunk meg. Egyenrangúként. És éppen ezzel tereljük vissza a nyugatiakat saját maguk gyökereihez, melytől elszakadni látszanak. Mert vegyük észre, éppen azt várják, hogy „barbár módra” reagáljunk, mert akkor rögtön ránk mutathatnának: na lám, megmondtuk, nem közénk valók!

Ne adjuk meg nekik ezt a szívességet. Legyünk észnél!