„Ami elől menekültünk, abba csöppentünk bele”

A hazai építőipar 2008 utáni lejtmenetével több tízezren vállaltak munkát külföldön, egyes becslések szerint csak Németországban 10-12 ezer magyar dolgozhat építkezéseken. Számuk azonban az elmúlt időben valószínűleg nem nőtt tovább, sőt egyesek inkább a hazatérés mellett döntöttek vagy most fontolgatják ezt. Köztük van Molnár János épületgépész, aki Németországban dolgozott évekig és Molnár István, aki londoni évei után a korábbi pénzügyi tapasztalatait most egy felfutóban lévő hazai lakásépítő cég élén kamatoztatja.

Sokan vágynak vissza Magyarországra a kint dolgozók közül, egyre többen találják meg itthon a számításukat Fotó: REUTERS/Kai Pfaffenbach

– Így aztán csődbe ment a cégem. 2016-ban felkerestem egy ügyvédnőt, aki kifejezetten azzal foglalkozik, hogy magyaroknak adjon tanácsot, hogyan vállalkozzanak Németországban. Nem akartam újra felsülni – magyarázza János. Ám ahogy az ilyenkor lenni szokott, az élet közbeszólt. – Azon a nyáron meghalt az anyósom. A feleségem ezt nagyon nehezen viselte, összeomlott. Én pedig ott álltam, és úgy döntöttem, lesz, ami lesz, itthon maradok. Mindennap hálás vagyok azért, hogy így döntöttem. Egészen máshogy kezdtem tekinteni a dolgokra. Mégiscsak ez a hazánk, itt élnek a szeretteink – mondja, hozzátéve, hogy szerencsére most olyan időszak van, hogy itthon is meg lehet élni. János, túl az ötvenen, azt mondja: nem élet az, amikor nincs velünk a párunk, a családunk, hogy egy-két havonta néhány napra látjuk a szeretteinket.

– Vannak persze gondok: óriási munkaerőhiány van, drasztikusan emelkednek a bérek, miközben a munkavállalási díjat nem tudom a végtelenségig emelni, mert nem lesz megrendelőm – sorolja. De amikor arra kérjük, meséljen még a kinti életéről, magunk is meglepődünk, mennyire borús képet fest. Molnár János állítja, az elmúlt évtizedben nagyon sokat romlott a helyzet Németországban. Ennek egyik oka, hogy irdatlan mennyiségű külföldi munkavállaló dolgozik az ottani építőiparban. Mint mondja, München lakossága egy-két év alatt hatszázezer fővel (!) nőtt.

– Lehetetlen közlekedni, mi a várostól nyolcvan kilométerre, autópálya mellett laktunk, de így is két-három órába telt odaérni a munkára. A szállásárak a csillagokig emelkedtek. Olyan szállásért is elkérnek harminc eurót egyetlen éjszakára, ahol hemzsegnek a bolhák, a tetvek meg az alkoholista munkások – meséli. Miközben régen több munkás összeállva kibérelhetett egy kisebb lakást München közelében, ma olyan helyen zsúfolódnak össze, ahol harminc emberre jut egy elektromos főzőhely.

Szálló migránsoknak

Tapasztalatai szerint sok megbízhatatlan generálkivitelező van, sokszor káosz van az építkezéseken, ócska tervrajzok készülnek, mondván, a kelet-európai melós majd megoldja. A fővállalkozó késve hozza az anyagot, s olykor ki sem fizeti, ha az alvállalkozó hitelezi meg. Csak hab volt a tortán, hogy 2014 után tömegesen jöttek a román és a bolgár munkavállalók Németországba, és teljesen lenyomták az árakat. Molnár János úgy számol, hogy a német munkás sem kap többet 2000-2500 eurónál havonta, de a románok ennek harmadáért is bármit elvállaltak. – A saját szememmel láttam, ahogy a méregdrága épület betontalapzatán rozsdás lapáttal lapátolták a vizet. Ez jellemző kép ma a német építőiparban – mondja. Szerinte, 10-12 eurós órabért alapul véve és havi 160-180 munkaórával számolva, 1700-1800 eurót lehet megkeresni Németországban, ami 500-550 ezer forintnak felel meg.

Molnár János két éve költözött vissza Németországból
Fotó: Havran Zoltán

Molnár János azt mondja, egy jó szakmunkás ma már itthon is legalább 300 ezer forintot keres. Hozzáteszi, hogy jól hangzik a spórolás, de még ha valakinek fizetik is a szállását, s emellett pár száz euróból akar megélni havonta, az nem élet. – Amikor hazajöttem, egy évig jártam fogászati kezelésre. Kint több problémám volt, de sem pénzem, sem időm nem volt fogorvoshoz menni. Ez igazi csapdahelyzet. Ha valaki össze is gyűjt valamennyi pénzt, azt tíz-húsz év múlva az egészségére, a folyamatos kezelésekre költheti, ha egyáltalán megéli – érzékelteti.

Bár az építőiparban elvétve találkozni arab vagy afrikai bevándorlókkal, a Willkommenskulturt 2014 után Molnár János is a saját bőrén tapasztalta meg. Egy ízben például 18 emberének keresett helyet. Ki is nézett egy munkásszállót. Senki nem volt ott, de egy szobát vagy ágyat sem kapott. – Mi volt a magyarázat? – kérdezzük. – Az, hogy a német állam jól megfizeti a szálló üzemeltetőjét úgy is, ha üresen áll az épület. Amikor nagyobb migránskaraván érkezik, akkor azonnal el kell szállásolnia őket – mondja. Hozzáteszi, hogy azok a cégek részesülnek jelentős kedvezményekben, amelyek bevándorlókat alkalmaznak. Az senkit nem érdekel, hogy semmit nem tudnak csinálni vagy egy szót nem beszélnek németül.

Mocskos lakások

Másik beszélgetőtársunk a családi ház építtetője, aki csupán névrokona Jánosnak. Molnár István csak hazatérése után szállt be az építőiparba, mert jó lehetőségeket látott benne. Cége többek között 15 lakásos társasházat épít Kecskemét belvárosában. Ő korábban banki-pénzügyi területen tevékenykedett, de a cég, ahol dolgozott, 2008 után tönkrement. Felesége Londonban élő barátnője tanácsolta, próbáljanak szerencsét ott. Mivel István jól beszél angolul, belevágtak. Egy kisteherautót vett, fuvarozóvállalkozást indított. Először ott élő magyarokat költöztetett egy alkalmazottal. Három év elteltével már 7-8 kocsija és több tucat alkalmazottja volt.

Mint mondja, piaci rést talált azzal, hogy a luxusköltöztetőkkel szemben megfizethető áron minőségi szolgáltatást nyújtott. De István is az uniós munkavállalás szabaddá válásához köti a megbicsaklást. Bár már ő is olcsóbb volt a kinti nagy fuvarozócégeknél, de a román vállalkozók fél áron vagy az alatt kezdtek működni. Erre jött a brexitről szóló népszavazás, majd a kivárás. Molnár István szerint nemcsak a családok, de a nagyobb cégek sem vágnak már bele úgy egy-egy beruházásba, építkezésbe, költözésbe, mint korábban. – Tapintható lett a bizonytalanság. A piac leszűkült, a felhíguló kínálattal az árak is visszaestek – összegzi tapasztalatait.

Molnár István Londonban szerzett keserű tapasztalatokat
Fotó: Havran Zoltán

István azt mondja, addigra már az ottani életvitelből is elege lett. – Anglia nem Svájc vagy Ausztria. A munkám révén sok otthonban, sok házban fordultam meg, de ami bűzben és mocsokban néhol részem volt, senkinek nem kívánom. Az embereim nemegyszer undorral jöttek ki: vagy extra védőkesztyűt és felszerelést adok nekik, vagy még bónuszért sem hajlandók összeszedni a holmit – meséli.

Molnár István és családja 2017 elején jött haza. – Bizakodó voltam, de a várakozásaimat is felülmúlja, amit tapasztalok az építőiparban. A jelek mindenesetre arra mutatnak, hogy hosszabb távon van lehetőség. Nézzen körül, Kecskemét és környéke is épül-szépül – mondja. Cégvezetőként persze nap mint nap látja, milyen nehéz jó szakmunkásokat találni, aki pedig jól dolgozik, nagyon leterhelt, rengeteg megbízása van. De azt mondja, szó sincs olyan hamis fejlődésről, mint például tíz éve Spanyolországban, ahol jószerével szellemvárosok épültek nagy hitelekből. Itt a lakásokat veszik, csokos családok és készpénzes kisbefektetők egyaránt.

Hazatelefonálók

A kérdésre, várható-e, hogy hozzájuk hasonlóan hazajöjjenek szakemberek, Molnár János egyértelmű igennel felel. Szerinte a Németországban építőiparban dolgozók körében sokan már 60 év körüliek, akiket itthon már nem vennének fel sehová. Kint az óriási munkaigény miatt „elvannak”, de az életük abból áll, hogy mindennap leisszák magukat. Vannak olyanok is, akik jó pozícióba küzdötték fel magukat, velük van a családjuk is. János szerint az ilyenek többsége nem akar hazajönni. Azok viszont, akik kint robotolnak, küzdenek, próbálnak minél többet félretenni, de a családjuk itthon van, hazajönnének. Azt mondja, őt is sok kint dolgozó kolléga kérdezgeti, hívogatja az itthoni lehetőségek után érdeklődve.