Jelenetek egy (csokos) házasságból

– Beszéltél az emberrel? – Milyen emberrel?

– Hát a burkolóval. – Persze, hívtam, de azt hittem, az elműs fickót kérdezed. – Vele miért kellett most beszélned? – Mondtam tegnap, hogy mi van, neki is jönnie kell, hogy feltegye a villanyórát még a tél előtt. – Na jó, de ahhoz csinálni kellene valamit ott a kapubejárónál. – Igen, de tudod, Misi mondta, hogy most pár napra a másik építkezésre mennek. – Azért Ernő figyelhetne rá, hogy Misiéknek itt még csomó dolguk lenne! – Ne is mondd, a festők ma mindennek elmondták őket. – Mármint kiket? – Misié­ket is, hogy milyen lassan haladnak, meg Ernőt, hogy miért nem küldi őket ide dolgozni.

– Hagyjad, az a fickó mindig csak felidegesít, lyukat beszél a hasadba, Déneske, te meg ne tépkedd a függönyt, mert leszakad.

– Jó, de mit mondjak neki, hogy nem érdekel? – Valami ilyesmit. – Tudod, hogy milyen érzékeny az a pasas, egy rossz szó, és a végén még lelépnek.

– Az hiányozna, így is alig tudott embert szerezni Ernő, emlékszel, hogy az egyik brigád ki se jött. – Hogyne emlékeznék, az a srác nem ismerte a számom, aztán úgy hebegett-habogott a telefonba, majdnem elröhögtem magam. – Nekem lassan sírhatnékom van, most kerestem csempét, és iszonyatos árak vannak, azt a szépet meg már sehol nem kapni. – Azt, amelyiket mutattál a pékségben? – Azt, és az a baj, hogy minden más sokkal drágább. – Elegem van már ezekből a burkolatokból, jó lesz nekünk a hagyományos, hússzor húszas fehér.

– Jaj, drága, hát olyat már nem kapni, vagy ami hasonló van, az is dizájnos kivitelben, dupla áron! – Erre mondta mindig apám, hogy minél nagyobb a választék, annál inkább beleőrülsz. – Ezt már sokszor mondogattad, édes, de mégiscsak dönteni kellene. – Persze, csak nem tudom, mikor jutunk el abba a csempeszalonba, oda a világ végére. – Ne felejtsd, hogy anyád szülinapja is most lesz szombaton! – Tudom, észben tartom, neki is kéne valami ajándék, de holnap ha nem kell tíz telefont intéznem, akkor egyet sem. – És mi van bent? – Hát, ez az, most már muszáj megírnom azt az interjút is, mert a szerkesztő leszedi a fejemet, de Déneske, édesanya mondta, ugye, hogy hagyd abba!

– Tudom, tudom, de kiket kell hívni, ne hívjak valakit én? – Sokat segítenél vele, édesem, soroljam? – A villanyszerelőt felhívom én, múltkor is én beszéltem vele. – Jó, de a gépészt fontosabb lenne, neki előbb kellene kijönnie. – Erről jut eszembe, a bojlerrel haladtál valamit?

– Szerinted mikor, amikor ma is több órám ment el az egyeztetésekkel? – És sikerült jutni valamire? – Nem tudom, elég idegtépő ez a helyzet. – Segíthetne már Ernő is valamit, néha úgy viselkedik, mintha minket már letudott volna, hiszen állnak a falak és a tető. – Azért ne szidd, sokat köszönhetünk neki, bár most noszogathatná kicsit az embereit, pláne, hogy futunk ki az időből. – Én már eleresztettem, hogy idén költözünk. – Nem is az a baj, hanem az áfa, számolgattam kicsit, legjobb esetben is százezreket bukunk, ha átmegy valami jövőre. – Ezt nem hiszem el, az ablakos is kétszázezret emelt, most küldte a módosítást, azt mondja, a régi árain már nem tudja vállalni. – Komolyan nem érdekel mennyiért, csak hozza már, mielőtt jönnek a fagyok, egy hónappal ezelőttre ígérte, és még azt a lőrésnyi kamraablakot sem sikerült legyártania. – Déneske, nem igaz, hogy mindent tönkre kell tenni, ki fog minket tenni a lakásból a Laci bá!

– Hol tartottunk? – Ott, hogy az ablakokra várni kell még, de addig nem tudunk haladni. – Elegem van ebből, hogy minden munkafázist nekem kell tudnom, komolyan, mintha én lennék a generálkivitelező, közben az emberek egymásra várnak meg egymásra mutogatnak. – Folyik a víz! – Mi van, a vizest is ki kéne hívni? – Nem, drágám, a magzatvíz!