Jelenetek egy (csokos) házasságból

– Tudom, tudom, de kiket kell hívni, ne hívjak valakit én? – Sokat segítenél vele, édesem, soroljam? – A villanyszerelőt felhívom én, múltkor is én beszéltem vele. – Jó, de a gépészt fontosabb lenne, neki előbb kellene kijönnie. – Erről jut eszembe, a bojlerrel haladtál valamit?

– Szerinted mikor, amikor ma is több órám ment el az egyeztetésekkel? – És sikerült jutni valamire? – Nem tudom, elég idegtépő ez a helyzet. – Segíthetne már Ernő is valamit, néha úgy viselkedik, mintha minket már letudott volna, hiszen állnak a falak és a tető. – Azért ne szidd, sokat köszönhetünk neki, bár most noszogathatná kicsit az embereit, pláne, hogy futunk ki az időből. – Én már eleresztettem, hogy idén költözünk. – Nem is az a baj, hanem az áfa, számolgattam kicsit, legjobb esetben is százezreket bukunk, ha átmegy valami jövőre. – Ezt nem hiszem el, az ablakos is kétszázezret emelt, most küldte a módosítást, azt mondja, a régi árain már nem tudja vállalni. – Komolyan nem érdekel mennyiért, csak hozza már, mielőtt jönnek a fagyok, egy hónappal ezelőttre ígérte, és még azt a lőrésnyi kamraablakot sem sikerült legyártania. – Déneske, nem igaz, hogy mindent tönkre kell tenni, ki fog minket tenni a lakásból a Laci bá!

– Hol tartottunk? – Ott, hogy az ablakokra várni kell még, de addig nem tudunk haladni. – Elegem van ebből, hogy minden munkafázist nekem kell tudnom, komolyan, mintha én lennék a generálkivitelező, közben az emberek egymásra várnak meg egymásra mutogatnak. – Folyik a víz! – Mi van, a vizest is ki kéne hívni? – Nem, drágám, a magzatvíz!