Az egyre kevésbé emberléptékű befektetői lakásépítések ugyanis sok esetben semmire és senkire nincsenek tekintettel. Mozgatórugójuk szinte kizárólagosan az, hogy minél kisebb helyre minél több lakást bezsúfolni, az adott terület minél nagyobb részét beépíteni. Mert úgy lesz nagyobb a nyereség. A kétezres évek eleji hasonló építési láznál még talán valamelyes visszafogottságot tapasztalhattunk a fejlesztők, az építési vállalkozók részéről, de ma mintha egészen elszaporodtak volna a rossz példák. Ezek Budapesten a már-már élhetetlenül zsúfolt, a régi lakótelepeknél is kevesebb zöldfelülettel rendelkező, több száz lakásos épületekben öltenek testet, a Balaton déli partján a sokemeletes, teljesen tájidegen apartmanházakban, a kisebb településeken pedig abban, hogy azokra a telkekre, amelyek családi vagy legfeljebb ikerházat „bírnának el”, négy-hat-nyolc lakásos lakóépületet terveznek. Zsebkendőnyi „kerttel”, amelyen pár perc alatt végigmegy az ember fűnyíróval, azt az illúziót keltve, hogy kertes házunk van, hogy zöldben élünk. Minél több lakás, annál nagyobb profit – a településrész túlterhelése, a kevésbé élhető otthonok pedig járulékos veszteségek, amelyek a fejlesztőt már hidegen hagyják.