Alig egy évtized leforgása alatt slágertémává nőtte ki magát a fenntarthatóság. Sőt, ha az Istentől elforduló, magát oly nagyra tartó Nyugatot nézzük, nyugodtan mondhatjuk: vallássá. A „zöld” afféle epitheton ornans (állandó eposzi jelző) lett. Ami zöld, az jó, ami nem zöld, az már szinte nem is létezhet – nem véletlen a „görögdinnyepártok” (értsd: kívül zöld, belül vörös) térnyerése a liberális korszellemnek köszönhetően. Ma már boldog-boldogtalan a fenntarthatóságról, a „zöldségről” beszél. Arról viszont alig beszélünk, hogy – mint oly sok minden mai talmi világunkban – mekkora blöff ez az egész.
Igen, blöff!
Mert ha – már önmeghatározása szerint is – fogyasztói társadalomban élünk, ahol a fogyasztás és annak bővülése az egyik legfőbb szempont, akkor ugyan mit jelent a fenntarthatóság?
Amikor mindent eldobunk, mindent lecserélünk, minden tönkremegy, minden „kimegy a divatból”?
Száz éve még volt fenntarthatóság. Amikor még volt az emberekben egyfajta mértékletesség, amikor szinte mindenki önfenntartóan és önellátóan élt, amikor nem ismerték azt a szót, hogy „hulladék”, mert a ház körül minden ételnek, minden használati tárgynak megvolt a helye, minden újrahasznosult valamilyen formában.