A fenntarthatóság hatalmas blöffje

Mindent eldobunk, mindent lecserélünk, minden tönkremegy, minden „kimegy a divatból”.

Budapest 22. ker. Hajnal u. Családiház építés. Fotó: Teknős Miklós

S hogy rátérjünk szűkebben vett témánkra, éppen az építészet, az építőipar az egyik leghangosabb a fenntarthatóságtól. Egész ágazatok, nagyvállalatok épültek a fenntartható építészetre, a zöld- és okosmegoldásokra. S mit látunk? Csak egyetlen, de annál szembeötlőbb példa:

egyik oldalon őrült mód szigetelünk, hogy megtakarítsunk valami energiát (ki gondol már a vályog- vagy a robusztus kőépületek nyáron hűt-télen fűt elvére?), de másik oldalon a legszennyezőbb gyártási technológiákkal állítjuk elő az amúgy beláthatatlan idő alatt lebomló műanyag szigetelőanyagokat.

Vagyis akármilyen divathullám, akármilyen reklámkampány mondja is, sajnos az építészeti fenntarthatóság java része szintúgy talmi – Turi Attila szavaival a csilivili világ része.

Az időt befogadó, a helyet kifejező építészet az életképes, a csilivili világot nem lehet fenntartani

 – fogalmazott az építész korábbi beszélgetésünkben. S amit most egy friss interjúban mondott még ezzel kapcsolatban, tényleg a lényegre tapint rá. „A Vigadó épülete, amelyben ülünk, egyrétegű fallal áll másfél száz éve a helyén, ma viszont korszerű, nyolc-tíz rétegű szerkezetek burkolják a házainkat, s nem biztos, hogy ilyen tartósak lesznek, mert a »trendi«, ez a romlékony kötőanyag tartja össze a matériát. Ráadásul a százéves városi házaink anyaga hatvan-hetven százalékban minden további nélkül újrahasznosítható, a mai házak anyaga kilencven százalékban hulladék, csak nagy energia hozzáadásával alakítható át építőanyaggá. Ha harmadoljuk az élettartamot, akkor a háromszorosára növeljük az ökológiai lábnyomot – utó­daink problémájaként. A mai világ már nem törődik az idővel, annál jobban fut a divat után – ez rossz hozzáállás” – magyarázta a Mandinerben.
Ismételjük meg, mit mond a Makovecz-tanítvány, Kossuth-díjas építész:

a mai házak anyaga kilencven százalékban hulladék!

Magyarán, ha most elbontanánk egy nemrég épült házat, a rengeteg anyag menne a „kukába”. Csodálkozunk ezen? Hát sárból (vályogból), kőből, égetett agyagból, nádból, fából építkezünk ma? Elvétve. Helyette a beton, a fém és a műanyag minden formája dívik. Szigetelések, ragasztások, színezőanyagok, nyílászárók, szerkezeti elemek – egyre több területet vesz át a műanyag. S miközben újrahasznosíthatatlan anyagokból építkezünk, az élettartam is csökken. Ötven év távlatából látjuk a szocialista-brutalista építészet „remekeinek” elavulását és szükségessé váló bontását, jobb esetben teljes átépítését. Az elmúlt évtizedek agyonszigetelt, műanyagba borított épületeinek tartósságáról még nincs kézzelfogható tudásunk, de lehetnek sejtéseink. Különösen, ha A villanykörte-összeesküvés című zseniá­lis dokumentumfilmre gondolunk – mert a tervezett elavulás nemcsak a félévente cserélendő okostelefonokban, hanem a dizájnos, ám ócska építőanyagokban is tetten érhető.

Szóval a nagy kérdés az, van-e fenntartható építészet, s egyáltalán a fenntarthatóság zászlóra tűzött jelszavai mögött tartalom? Attól tartunk, jelenleg nincs sok.

Borítókép: illusztráció (Fotó: Teknős Miklós)