– Hogyan találkozott először Makovecz Imrével?
– Másodéves egyetemista koromban találtam rá, akkor jelent meg a Corvina Kiadó sorozatában a Frank János-féle Makovecz-könyv. Emlékszem, hogy a Batthyány téren megvettem egy könyvesboltban, és nem bírtam ki, ott maradtam, csak lapoztam és néztem a könyvet, és azt mondtam magamban, hogy ilyen nincs. Hogy ebben a bedeszkázott egű kommunizmusban létezik ilyesmi, hogy van ilyen építészet! Személyes találkozásunk ebből fakadt. Olyan lelkiállapotból – ha tetszik: kétségbeesésből –, amelybe egy fiatal építészhallgató esik, amikor rájön arra, hogy nem egészen azt tanulja az egyetemen, amiért ő építész szeretne lenni. Más utakat kerestünk. A Mester akkoriban tartott előadást a kollégiumban, amely után felajánlotta, hogy ha valakinek segítségre van szüksége, az keresse meg őt. Akkoriban többen megtalálták őt más utakon is, ebből lett a visegrádi táborok máig tartó folyamata.
Útmutatások a csákányozáshoz
– Akik ott voltak, egész életüket meghatározó élményként emlékeznek erre vissza.
– Nem véletlenül. Ahogy a drága Mester mondta egyszer, az volt a lényegük ezeknek a táboroknak, hogy ne vágjuk egymás lábába a csákányt. Ott tanultuk meg, hogy kell együtt dolgozni és egymásra figyelni. Fiatalok voltunk, alkottunk, szenvedélyesek voltunk, és ezért mindenünket odaadtuk. De aztán szép lassan lemorzsolódtak az emberek – kezdetben ötvennél többen voltunk, végül, hét év után négyen maradtunk.
– Aztán Makovecz a mély vízbe dobta önt.
– Elhívott, és a kezembe nyomott egy szerződést. Jól emlékszem, ez két lap volt, 186 ezer forintról és egy hat foglalkoztatóhelyiségű óvodáról szólt. Azt mondta, tessék, fiacskám, menj el Nagykállóra, beszélj a tanácselnökkel, ne hagyd, hogy megmajmoljanak, két hét múlva várlak a vázlatokkal, szerezzél szaktervezőket. Ott álltam friss diplomával, és fogalmam nem volt, hogy miről beszél. Életemben nem beszéltem megrendelővel, nem terveztem házat. Ez igazi mély víz volt, és sok butaságot is csináltam, de felépült az óvoda.
– Ma működhetne ez ugyanígy?
– Ma nem kettő, hanem húsz–negyven oldal egy szerződés. Ráadásul olyan jogi-műszaki-beruházástechnikai feltételek vannak, amelyeknek mind meg kell felelni, de egy friss diplomás fiatal ezekről nem tud semmit. Azt se felejtsük el, hogy másfajta társadalomban élünk. Minden borzalmassága ellenére a kommunizmusban még volt bizonyos tekintélyelv, még ha kontraszelektív is. Makovecz Imrének pedig volt tekintélye. Ma kőkemény felelősség, személytelenség és papírpáncél jellemző.
– Fordulópontról szokott beszélni, amely segített rátalálni saját útjára. Mi váltotta ezt ki?
– Az elején megtisztelő, szép munkákat kaptam a Mestertől. De egy idő után kezdtem maníros lenni. Egy nap összeszedtem a bátorságomat, elé álltam, és azt mondtam neki: ne adj nekem több önálló munkát. Egyből megértett. Olyan szerkesztői munkákat adott, amelyeket nem fejezett be, és kíváncsi volt arra, hogyan folytatom őket. Aztán befelé fordultam, és elkezdtem olyan építészetet csinálni, amely nekem fontos.
– Később külön kis cégeket alapítottak, és egyesülés keretében dolgoztak, gondolkoztak együtt. Nem merült fel soha, hogy egy nagy építészirodát hozzanak létre?
– Makovecz Imre a nyolcvanas évek végén már világhírű volt. Akkora sztár volt, hogy bármikor alapíthatott volna nagy nemzetközi irodát az ehhez szükséges hierarchikus struktúrával.
De nem ezt tette, hanem azt mondta, hogy csináljunk önálló kft.-ket, különben a pénz meg fog rohasztani bennünket. Ő megtette, amit erkölcsi tanításként szoktak mondani: mindenét szétosztotta, mielőtt elment.
– Ön sok területen alkot, tanít, részt vesz a szakmai közéletben. Hogy fér össze ennyi minden?
– Valóban, a családi házak és a középületek mellett az ipari építészetbe is belekóstolhattam, ami nem annyira jellemző az „organikusokra”. Érdekelt, hogy tudok-e ipari csarnokot alkotni ezzel a szemlélettel. Többek szerint tudok. Lelkesíteni kell, vagyis a szó eredeti értelmében lelket kell adni a háznak. Családi háznál arról van szó, hogy a megrendelő mindenét ránk bízza. Egy család életébe pillantunk be az illendőség határáig. Nekem kell bejárnom az otthonukat, nekem kell föltennem azokat a kérdéseket, amelyekkel valódi döntéseket tudnak hozni. Makovecz Imrénél világos volt, hogy a tervezés nem két kiló papír legyártásáról szól. Nem tervet, hanem épületet szolgáltatunk. Hát ki, ha nem mi, akik ezt tanultuk, tudjuk megmondani konfliktushelyzetben, hogyan tovább, amikor nincs az a tégla, amikor nem ér rá a kőműves?
És az ember közben tanul. Megtanulja tisztelni mások életét, sorsuk tükrében látni megrendelőit, a szeretet megismerő erejével fordulni a létesülés misztikája felé.
Minden átadás szomorkás
– Meddig tart az építész szerepe?
– Az átadásig. Éppen ezért, ha furcsán hangzik is, nekem minden átadás szomorkás. Mert innentől kezdve az én történetem lényegét tekintve véget ér. Ha hívnak, visszamegyek, de már idegenként mozgok a házban. Már nem sikít a flex, nem zümmög a láncfűrész, már nem a problémákat kell megoldani. Persze kíváncsi vagyok, hogyan használják, kíváncsi vagyok, hol követtem el hibát, amelyet majd máshogy oldok meg a következő tervezésnél. Tanulságos megnézni az elmúlt évtizedek épületeit, a használat hogyan alakítja át őket. Hogy kerül műanyag hullámlemezből előtető a házra? Lehet azt mondani, mennyire kulturálatlan és bunkó az ott lakó, hogy így tönkretette a művünket. De hát terveztünk volna mi előtetőt! Terveztük volna olyanra a házat, hogy ne verje az eső az ajtót!
– Több mint két évtizeden át volt Budakalász főépítésze. Jól érzékelem, hogy jóval többet gondol a főépítészségről, mint ami ma megszokott?
– Annak idején én terveztem az ottani Faluházat, amely közönségsiker lett. Nem sokkal utána kértek fel főépítésznek. Az volt a feltételem, hogy tervezhetek és a hozzám köthető kör is tervezhet Budakalászon, hogy
megmutathassam, miként gondolom a település arculatát és karakterét alakítani. A genius loci kisugárzását hirdető és korszerű, teremtő alázattal készült művekkel szerettem volna példát mutatni.
Kis dolgokkal kezdtük, noha meggyőződésem, hogy nincsenek kis dolgok: egy útszéli kereszt a település elején, egy beköszönő tábla, egy úrnapi kápolna felújítása ugyanolyan fontos a léleknek, a helyi identitás éltetésének, mint a városháza felújítása.
– Nehéz volt végigvinnie az akaratát?
– Nem érdekelt, hogy valaki miért csinálja meg, ami hasznos a közösségnek, esetleg csak azért, mert „a Turi” így akarja. Szépen lassan elértük, hogy hagyományos színvilágú, tehát nem spenótzöld és gennysárga házak épültek, és nem szürke, kék vagy zöld, hanem piros tetős épületek, mert ez a hagyomány. Így, ha az ember ma felmegy a Kálvária-dombra, és lenéz onnan, viszonylag egységes, harmonikus képet lát. A vörösiszap-katasztrófa utáni újjáépítés jól mutatja, miről beszélek. Ha ötven évig elhinnénk, hogy egyfajta modorban kellene viselkedni, akkor úgy nézne ki egy falu, mint Kolontár és Devecser. Makovecz Imre mondta, hogy egy művészi alkotás valódi értékét nem az önkifejezés, hanem egy kultúra pontos közvetítése adja. Csak ezt ma nehéz belátni. Amikor nekem jár minden, és csak én vagyok a világon. Ez a nyugati kultúra hanyatlásának egyik eredője.
– Ennek tükrében milyennek látja a kortárs építészetet?
– Sajnos az építészek döntő többsége ma csak két dimenzióban tervez. Van egy jó funkció, egy alaprajz, majd ebből felemelnek falakat, amelyeket mint festővásznat használnak, végül becsomagolják valami csilivilibe. Ez szemfényvesztés.
Az az érzésem, hogy amilyen mértékig épülnek a sztárépületek, olyan mértékig laposodik az átlag. Sokszor eljátsszuk a hipermodern embert, majd pár év múlva nézünk ki a fejünkből, hogy a tönkremenetel és nem a patina látszik házainkon. A mai építészetünkkel az a probléma, hogy nem igazán tudja az időt befogadni – és ez kicsit bizony az én építészetemre is jellemző –, hiszen évszázadnyi perspektívából nézve korszerű, talmi anyagokból építünk. Az időt befogadó, a helyet kifejező építészet az életképes, a csilivili világot nem lehet fenntartani.
Mellőzött kézikönyv
– Aktív részese volt a településképi arculati kézikönyvek kidolgozásának. Beváltja a hozzá fűzött reményeket ez a szemléletformálónak szánt eszköz?
– Igen, az építtetők lelkesen forgatják a képeskönyveket, segít eligazodni szándékaik és megtört kultúrszemléletük világában. Ugyanakkor a közösségek sajnos nem elég megerősödöttek, hogy megfelelően alkalmazzák a kézikönyvet. Elsősorban a polgármesternek, a képviselő-testületnek kellene keménynek lenni. A rendelet alapján a településvezetőnek megvan a joga, hogy egymillió forintig bírságoljon, ha valaki illetlenséget csinál, sőt ezt folytatólagosan megteheti. De hát ki az, aki erre hajlandó?
Visegrád korábbi polgármestere abba bukott bele, hogy szerepelt a helyi rendeletben, hogy az utcafrontra nem lehet napelemet tenni. Visegrád ugyanis Visegrád, és nem napelempark. De beperelték, a polgármester pedig elbukta a pert. Ez nem magyar sajátosság, ez van Európában: a személyi érdek megelőzi a közösségit.
A homo comforticus világában élünk, a kényelem megelőzi a közérdeket. Budakalászon is ebből adódott harcaim nagy része. Volt, aki mini szélerőművet akart a házfalára szerelni. Nyolc szomszéd jött, hogy nem tud aludni, mert ennek olyan a frekvenciája, hogy megbolondul az ember. A mikroarchitektúrára nem figyelünk, holott a kerítés, a növényzet az utcakép felét adja. Az építészet legalább annyira közügy, mint magánügy. Az a mondás, hogy a ház haszna a gazdáé, látványa a közösségé, és ez ma sem változott.
– Mit jelentenek önnek a díjak?
– Szeret engem a Jóisten, mert úgy kaptam annak idején az Ybl-díjat és most a Kossuth-díjat is, hogy nem alakult ki bennem díjláz. Dolgoztam. Talán 2002-ben mondta először Makovecz Imre többünknek, hogy közel kerültünk az Ybl-díjhoz, megkaphatjuk – akkor erre őszintén rácsodálkoztunk. A következő évben viszont tényleg megkaptam. Most először jelöltek a Kossuth-díjra is. Ha alkotó korban kap az ember ekkora elismerést, akkor az eszköz lehet a kezében. Felelősséget és még ennél is nagyobb kötelezettséget jelent. De ettől ugyanaz maradok. Nem mondom imádott asszonyomnak sem, hogy dehogy viszem ki a szemetet, hisz én már Kossuth-díjas vagyok.
Névjegy
Turi Attila építész 1959-ben született. A tíz éve elhunyt Makovecz Imre tanítványa, munkatársa, a hazai organikus építészet meghatározó alakja. Diplomáját a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán 1985-ben szerezte meg. 1987-től Makovecz Makona Tervező Kisszövetkezeténél dolgozott, majd 1990-ben a Triskell Kft. egyik alapítója, amely a Kós Károly Egyesülésnek, a szerves építészet legfontosabb hazai szervezetének alapító tagja. Vállalkozása készítette az 1992-es sevillai világkiállítás Makovecz által megálmodott pavilonjának engedélyezési és kivitelezési terveit, és vezette az építést. Számos középület tervezője, az ő munkáját dicséri a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egykori piliscsabai campusának főépületét lezáró Egyetemi Klub, a budakalászi Faluház és jó néhány oktatási épület. 2001-ben a felső-tiszavidéki árvíz idején részt vett az újjáépítésben, 2010–11-ben pedig irányító építésze volt a vörösiszap-katasztrófa után Devecser és Kolontár települések újjáépítésének. 1996 és 2019 között kisebb megszakítással 23 éven át volt Budakalász főépítésze, jelenleg társadalmi munkában Pilisszentlászlón látja el ezt a feladatot. 2003-ban Ybl-díjjal, 2021-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 2012 óta a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, 2016 óta az akadémia építészeti tagozatának vezetője. Életművéről tavaly átfogó kötet jelent meg Dénes Eszter szerkesztésében.
Borítókép: Turi Attila Kossuth-díjas építész óbudai irodájában. (Fotó: Kurucz Árpád)
