– Hogyan találkozott először Makovecz Imrével?
– Másodéves egyetemista koromban találtam rá, akkor jelent meg a Corvina Kiadó sorozatában a Frank János-féle Makovecz-könyv. Emlékszem, hogy a Batthyány téren megvettem egy könyvesboltban, és nem bírtam ki, ott maradtam, csak lapoztam és néztem a könyvet, és azt mondtam magamban, hogy ilyen nincs. Hogy ebben a bedeszkázott egű kommunizmusban létezik ilyesmi, hogy van ilyen építészet! Személyes találkozásunk ebből fakadt. Olyan lelkiállapotból – ha tetszik: kétségbeesésből –, amelybe egy fiatal építészhallgató esik, amikor rájön arra, hogy nem egészen azt tanulja az egyetemen, amiért ő építész szeretne lenni. Más utakat kerestünk. A Mester akkoriban tartott előadást a kollégiumban, amely után felajánlotta, hogy ha valakinek segítségre van szüksége, az keresse meg őt. Akkoriban többen megtalálták őt más utakon is, ebből lett a visegrádi táborok máig tartó folyamata.
Útmutatások a csákányozáshoz
– Akik ott voltak, egész életüket meghatározó élményként emlékeznek erre vissza.
– Nem véletlenül. Ahogy a drága Mester mondta egyszer, az volt a lényegük ezeknek a táboroknak, hogy ne vágjuk egymás lábába a csákányt. Ott tanultuk meg, hogy kell együtt dolgozni és egymásra figyelni. Fiatalok voltunk, alkottunk, szenvedélyesek voltunk, és ezért mindenünket odaadtuk. De aztán szép lassan lemorzsolódtak az emberek – kezdetben ötvennél többen voltunk, végül, hét év után négyen maradtunk.
– Aztán Makovecz a mély vízbe dobta önt.
– Elhívott, és a kezembe nyomott egy szerződést. Jól emlékszem, ez két lap volt, 186 ezer forintról és egy hat foglalkoztatóhelyiségű óvodáról szólt. Azt mondta, tessék, fiacskám, menj el Nagykállóra, beszélj a tanácselnökkel, ne hagyd, hogy megmajmoljanak, két hét múlva várlak a vázlatokkal, szerezzél szaktervezőket. Ott álltam friss diplomával, és fogalmam nem volt, hogy miről beszél. Életemben nem beszéltem megrendelővel, nem terveztem házat. Ez igazi mély víz volt, és sok butaságot is csináltam, de felépült az óvoda.