Európa egyik legnagyobb ipari katasztrófájában tíz ember meghalt, százötvenen megsérültek, kétszázötven épületet kellett elbontani a vörösiszap-áradást követően. Az újjáépítés irányítói tíz évvel a beköltözés után Devecserbe és Kolontárra látogattak, hogy pillanatképeket készítsenek a birtokba vett, belakott épületekről.
A fotókon a tulajdonosok is megjelennek, némelyikük az egykori háza fényképével a kezében és a sokat látott ember arckifejezésével áll a portája előtt. A járda és az úttest közötti gondozott, zöld felületek már a kötődés biztos jelei. Az utcakép egységes, a házaknak mégis sajátos arculatuk van.
A gazdák is arcukat adták a Kós Károly Egyesülés Vörösiszap 2010 – Az újrakezdés története című kiadványához, s ezzel a gesztussal tanúságot tesznek arról, hogy nemcsak az ember hat a környezetére, de a környezet is visszahat az emberre. A legnagyobb tragédiákból is fel lehet állni, példa erre a megújuló természet. A pusztulás helyén az élet első jelei, a meginduló növényzet reményt ad arra, hogy az emberben is megvan az újrakezdés képessége. A devecseri és kolontári példa ezt mutatja, összefogással ez is lehetséges.
A vörösiszap-katasztrófát követő újjáépítés tizedik évfordulójára készült kiadvány bevezetőjében Turi Attila és Zsigmond László, a munkálatok építész irányítói, tervezői felelevenítik Csóka Balázzsal, a tervezői művezetés irányítójával a tragédiát követő első lépéseket. A katasztrófa után azonnal a helyszínre utaztak, Orbán Viktor miniszterelnök pedig még azon a héten bejelentette, hogy az állam kárpótlást biztosít. Turi Attila, aki abban az időben Devecser város főépítésze volt, megerősíti, hogy a magyar kormány nem biztosítási kérdésként kezelte a katasztrófát, mint ahogy ezt korábban Olaszországban, az Egyesült Államokban, Törökországban vagy Haitin látni lehetett. Bár nem az állam volt a károkozó, mégis fedezte az újjáépítés költségeit.
Miért nem a katasztrófa helyszínén épültek újjá az otthonok? A laborvizsgálatok arra engedtek következtetni, hogy a lúg hosszú távon tönkretenné a habarcsot és a betonvasakat.
Amikor egyértelművé vált, hogy a meglévő házakat nem lehet megmenteni, elkezdődött az újjáépítés előkészítése.
– Kolontár és Devecser esetében is két szempontunk volt – idézi fel Zsigmond László –, az egyik, hogy az új építési terület kapcsolódjék a meglévő településszövethez, ne szatellit lakópark alakuljon ki. A másik pedig, hogy az újjáépítést viszonylag magas pontra helyezzük, lehetőleg távol a katasztrófa helyszínétől. Ennek nem csak racionális okai voltak: fontosnak tartottuk, hogy az emberek érezzék, az új hely biztonságos, és ez a borzalom nem fog még egyszer megtörténni velük.
A lakossági fórumokon több százan is bezsúfolódtak a művelődési házba, a vörösiszap elvitte mindenüket, rokonok fogadták be vagy segélyszervezetek segítették őket. Ebben a helyzetben hihetetlen feszültséget szült, amikor megjelentek a mérnök urak vasalt nadrágban: kívülállók voltak, akiket estére meleg otthon várt. Hirtelen ötlettől vezérelve az építészek kirándulást szerveztek a károsultaknak Beregbe, az árvíz utáni helyreállítás helyszínére. Utólag úgy látják, az újjáépítés kilencven százaléka valójában emberépítés volt.
A beregiek pálinkával, pogácsával fogadták a károsultakat, egyébként is vendégszeretők, de azon túl is reményt adtak. Aki egyszer már átélt hasonló katasztrófát, az másképp reagál: a megélt tragédia közösséget teremt. A károsultak bementek a házakba, találgatták, hány négyzetméter lehet az épület. Mindig nagyobbra becsülték, mint amekkora az valójában volt, és ez inspirálta őket.
Kolontár kicsi falu, egy utcát elvitt a vörösiszap, a károsultak kaptak másikat, azt beoszthatták. Nem is volt bonyolult, mert az érintettek rokonságban álltak, vagy jól ismerték egymást. Devecserben kétszáz ház sérült, a tulajdonosoknak csak a harmada akart helyben építkezni, így megszűntek a szomszédságok. A tervezők nem kérdezhettek rá, melyik az alvég és melyik a felvég, de félő volt, ha maguk osztják be, lesznek majd olyanok, akik nem akarnak egymás szomszédságába kerülni, inkább beköltöznek Ajkára. A megoldás az lett, hogy Zsigmond László a sérült területeknek megfeleltetve rajzolt hatalmas térképet, a károsultaknak így már könnyebb volt elhelyezni magukat, és beírni a nevüket a telkekre.
A katasztrófa után két hónappal elkezdődött az első ház építése Kolontáron. Onnantól kezdve át lehetett élni, milyen lesz a ház, amelyet ők választanak. Látszott, hogy az építkezés nem fog évekig tartani, ami a bizalmat és az együttműködést erősítette. Az építészek szándéka is ez volt: bevonni a károsultakat a döntésekbe, feladatot adni nekik. Mert aki részt vesz a háza építésében, az fogja csak igazán a sajátjának tekinteni azt.
Olyan otthonokat építettünk, amelyekben egyenes gerinccel lehet élni
– állítja Csóka Balázs, és Makovecz Imrét idézi: méltóságos terekre van szükség, ahová az emberek egyenesen tudnak bemenni, ahol nyíltan lehet beszélni, ahol az egyéniség próbája a nyílt beszéd és a tekintet.
Borítókép: Tulajdonosok otthonuk előtt, egykori házuk fényképével. Devecser, Eszterházy utca. (Fotó: Szántó Tamás)
