Európa egyik legnagyobb ipari katasztrófájában tíz ember meghalt, százötvenen megsérültek, kétszázötven épületet kellett elbontani a vörösiszap-áradást követően. Az újjáépítés irányítói tíz évvel a beköltözés után Devecserbe és Kolontárra látogattak, hogy pillanatképeket készítsenek a birtokba vett, belakott épületekről.
A fotókon a tulajdonosok is megjelennek, némelyikük az egykori háza fényképével a kezében és a sokat látott ember arckifejezésével áll a portája előtt. A járda és az úttest közötti gondozott, zöld felületek már a kötődés biztos jelei. Az utcakép egységes, a házaknak mégis sajátos arculatuk van.
A gazdák is arcukat adták a Kós Károly Egyesülés Vörösiszap 2010 – Az újrakezdés története című kiadványához, s ezzel a gesztussal tanúságot tesznek arról, hogy nemcsak az ember hat a környezetére, de a környezet is visszahat az emberre. A legnagyobb tragédiákból is fel lehet állni, példa erre a megújuló természet. A pusztulás helyén az élet első jelei, a meginduló növényzet reményt ad arra, hogy az emberben is megvan az újrakezdés képessége. A devecseri és kolontári példa ezt mutatja, összefogással ez is lehetséges.
A vörösiszap-katasztrófát követő újjáépítés tizedik évfordulójára készült kiadvány bevezetőjében Turi Attila és Zsigmond László, a munkálatok építész irányítói, tervezői felelevenítik Csóka Balázzsal, a tervezői művezetés irányítójával a tragédiát követő első lépéseket. A katasztrófa után azonnal a helyszínre utaztak, Orbán Viktor miniszterelnök pedig még azon a héten bejelentette, hogy az állam kárpótlást biztosít. Turi Attila, aki abban az időben Devecser város főépítésze volt, megerősíti, hogy a magyar kormány nem biztosítási kérdésként kezelte a katasztrófát, mint ahogy ezt korábban Olaszországban, az Egyesült Államokban, Törökországban vagy Haitin látni lehetett. Bár nem az állam volt a károkozó, mégis fedezte az újjáépítés költségeit.
Miért nem a katasztrófa helyszínén épültek újjá az otthonok? A laborvizsgálatok arra engedtek következtetni, hogy a lúg hosszú távon tönkretenné a habarcsot és a betonvasakat.
Amikor egyértelművé vált, hogy a meglévő házakat nem lehet megmenteni, elkezdődött az újjáépítés előkészítése.
– Kolontár és Devecser esetében is két szempontunk volt – idézi fel Zsigmond László –, az egyik, hogy az új építési terület kapcsolódjék a meglévő településszövethez, ne szatellit lakópark alakuljon ki. A másik pedig, hogy az újjáépítést viszonylag magas pontra helyezzük, lehetőleg távol a katasztrófa helyszínétől. Ennek nem csak racionális okai voltak: fontosnak tartottuk, hogy az emberek érezzék, az új hely biztonságos, és ez a borzalom nem fog még egyszer megtörténni velük.
