– A vörösiszap-katasztrófa ötödik napján érkeztünk meg Zsigmond László Ybl díjas építész kollégáimmal. Azt éreztük, hogy lehetetlen küldetés előtt állunk. Minden vörös volt, közben maró szag terjengett a levegőben – mondta lapunknak a szomorú esemény légköréről Turi Attila. A Kossuth- és Ybl-díjas magyar építészt mélyen megérintette a helyi lakosok tragédiája. Miután megérkeztek a helyszínre, találkoztak egy ottani károsulttal, akinek az egész lénye reménytelenséget sugallt.
– Olyan szemmel nézett rám, amelyben nem volt fény. A semmibe nézett. Azt mondta nekem: „Menjen innen, fiam, nem lesz itt semmi.” Ezek az emberek mindenüket elveszítették – mondta Turi Attila, aki ismertette velünk, hogy heti egy lakossági fórumon kellett részt vennie, ahol egy kétszáz fős terembe 300-350 ember is összezsúfolódott.
– A kétségbeesést láttam az arcukon. Elhatároztam, hogy nem mutatok nekik terveket, nem vetítettem ki semmit. Képzelje el, kint álltam a pulpituson, mindenki tudta, hogy én hazamegyek, vár a meleg ágy, van hol aludnom.
Nem voltam közülük való. Nem lehettem hiteles. Ezért arról beszéltem nekik: volt már ilyen korábban is, ezért arra sarkalltam őket, hogy szerveződjenek csoportokba és mondják meg, mit szeretnének.
Az építész elmondta, hogy lakást ígértek a károsultaknak, másfél-két hét után pedig meg is jelent a magyar kormány rendelete, amely nyomatékosította az ígéretüket.
– A kormány tulajdonképpen megvette a kárt a magáncégtől
– tette hozzá. A katasztrófa után három hónapon belül pedig már lezajlott az első közbeszerzés, és megkezdték az első ház újjáépítését. – Alapvető emberi tulajdonság – mondta Turi Attila –, hogy csak annak hiszünk, ami kézzelfogható. Az építész szerint ezért nagyon fontos volt, hogy egy házat két hónap alatt felépítsenek. – Amint egy ház megépült, onnantól kezdve minden megváltozott – folytatta.
– Nem volt több újságcikk, kritika, az emberek pedig megnyugodtak, a szemükben felcsillant a remény.
Turi Attila kifejtette: az építkezésekhez a mintaház mellett sokat segített, hogy a bizonytalanokat elvitték a Beregbe. Megmutatták nekik, hogy korábban az árvízi katasztrófa után ez a kormány mit épített az embereknek. – Meglepődtek, mert sokkal silányabb házakra számítottak. Aztán másnap rengetegen jelentkeztek. A valóságnál nincs jobb példa – emelte ki. Turi Attila elmondta: összesen 250 házat bontottak le, és csak 110 ház épült újjá, hiszen a kárenyhítésnek, a megelőlegezésnek több módja is volt. Lehetett életjáradékra váltani, máshol is vásárolhattak ingatlant, de olyan esetről is beszámolt, hogy egyben kifizették a kárértéket. Az építész azt is kiemelte, hogy Kolontáron az emberek kétharmad része az újjáépítést választotta, míg Devecseren fordított volt az arány. A szakember kifejtette: az Operatív Törzs mindenkinek egyénileg mérte fel a kárát, és eszerint történtek az elbírálások.
– Fontos éreztetni az emberekkel, hogy ők tényleges építkezők. Emiatt fogadóórákat tartottunk, felmértük az egyéni igényeiket. Ablakokat, fűtőrendszert, helyiségelrendezést tudtak változtatni, később a segélyszervezeteken keresztül melléképületet tudtak igényelni.
Emellett az építkezések során állandó bejárásokat szerveztünk. Az emberek háromhetente megnézhették a készülő házukat. Utána fogadóórát tartottam, ahol elmondhatták az észrevételeiket, s ezeket felírtuk, és amennyiben lehetséges volt, Csóka Balázs építész irányításával a kivitelező teljesítette a kéréseket. Fontos volt, hogy a magukénak érezzék az épületet. Egy ekkora tragédia esetén – amikor mindenük odavész – elsősorban az emberek lelkét kellett felépíteni – fogalmazott Turi Attila.
A szakember aláhúzta: a Kós Károly egyesülés tervei alapján nem pusztán hajlékot akartak építeni az embereknek, hanem otthont szerettek volna adni nekik, s úgy érzi, ezt teljesítették. – Ma, ha visszamegyek, látom, hogy megnőttek a fák, gyönyörű, gondozott kertek vannak a településeken. Ha egy irányba tudjuk terelni akaratunkat, cselekedeteinket, megvalósul az, ami egy évvel korábban lehetetlennek tűnt. Egységben a csoda – zárta gondolatait Turi Attila.
Borítókép: Teknős Miklós
