Furcsa időket élünk. Az emberek többsége már nem magának építi a házát, és jellemzően nem is kalákában a szomszéd, a családtagok, a barátok segítségével. És mivel jellemzően nem így történik, az építtető család egyre kiszolgáltatottabb. Ki van szolgáltatva a kőművesnek, ki van szolgáltatva az építőanyag-kereskedőnek.
Ráadásul már rég nem a szomszéd erdőből vagy hegyből érkezik a házhoz szükséges alapanyag, hanem a világ túlsó feléről. Így ahogy egyre bonyolítjuk szép világunkat, bizony
már nemcsak a kőművestől függ az építkezés menete, hanem „globális folyamatoktól”.
Ma ugyanis – egyfajta pillangóhatásként – azt is megérzi a bőrén az építkező család, ha Sanghaj külsőn vagy a Mississippi partján sokan építkeznek. A koronavírus miatt márpedig ilyen helyzet adódott nagy hirtelen: leálltak, teljesen bezártak gyárak, a járvány lecsengésével viszont most mindenhol újraindulnak a nagy állami beruházások, és boldog-boldogtalan építkezne. A nagyok pedig élnek erőfölényükkel, és lefölözik a termelést.
A globális folyamatok szép lassan mindenhová beszüremkednek, és minden szereplő vérszemet kap. Mert igaz, hogy sokkal drágábban jut hozzá a kereskedő az importáruhoz, de azért most a saját árrését is megnöveli. A kivitelező srófolja fel a vállalási díját, a szakember egyre többet kér a munkájáért. Panaszkodik a régi kőművesünk, akit vissza akartunk hívni kerítésépítésre, hogy „úgy elmentek az anyagárak, hogy nem tudom velük tartani a lépést”. Értsd: ő is folyamatosan emeli a díját, de még többet szeretne. Ez persze a jobbik eset – ő legalább megbízhatóan, szépen dolgozik, csak győzzük megfizetni. Mert mit mondjunk arra, amit az építési ügyekben jártas ügyvéd mesélt lapunknak: „Ma olyan a helyzet az építőiparban, hogy jóformán bármennyit el lehet kérni egy munkáért. Attól még, hogy valaki elvállalja a munkát, nem biztos, hogy ért is hozzá.” Scheer Sándor Market-vezér példája pedig tényleg mindennél többet elmond. Amikor egy burkolócéggel leültek tárgyalni arról, hogy az
miért kér négyzetméterenként négy euróval többet, mint Németországban,
és próbáltak alacsonyabb – urambocsá! – tisztességesebb árban megegyezni, a cég vezetője nemes egyszerűséggel odabökte: „Ennyiért anyámnak sem burkolok.”
Sokan érezhették, hogy a csok milyen árfelhajtó hatású volt néhány éve. Csakhogy azok a drágulások innen nézve már eltörpülnek. Mára tényleg nagyon nehéz helyzetbe került az, akinek komolyabb felújításra szorulna az otthona, vagy építkezésbe vágna. Ami tavaly ezer forint volt, ma ezerötszáz, ami néhány hónapja egymillió, ma másfél. Nagyobb tételnél talán nem másfélszeres a szorzó, de amikor összerakjuk a költségvetést, minden milliónak, százezer forintnak megvan a helye. Ha ebben elcsúszás van, bukhat az egész.
Nagy Márton miniszterelnöki főtanácsadó szavai alapján – „harcba kell indulni a külföldi építőanyag-gyártó cégek ellen” – komoly állami lépések várhatók a gyártás és kereskedés területén. De önmérsékletre is szükség lenne. Mert noha furcsa időket élünk, mégiscsak az a világ rendje, hogy hét bő esztendő után eljön a hét szűk esztendő.
