Torontói lángos, montreali gulyás

1867-ben lépett hatályba a föderatív Kanada első alkotmánya, ma pedig az államszövetség 152. születésnapját ünneplik országszerte. A nemzeti hagyományokba kódolt sokszínűség és a juharlevél országában pedig a magyar identitás is élénken pezseg: a mai montreali felvonuláson például honfitársaink egy magyar nemzeti színekbe öltöztetett emeletes busszal adják hozzá saját szeletüket az ország születésnapi tortájához.

Néptánc a torontói Magyar Házban. Generációs párválasztás Fotó: A szerző felvétele

Néptánc a torontói Magyar Házban. Generációs párválasztás
Fotó: A szerző felvétele

Nemzetpolitikai fordulat

Hazánk diaszpórapolitikája valóban ugrásszerű fejlődésen ment keresztül az elmúlt években: a magyar kormány 2010-től kezdve – régi adósságát törlesztve – fontos célként határozza meg a diaszpórában élők és az anyaország közötti kapcsolatok rendezését, illetve a korábban meg nem szólított közösségekkel való viszony kiépítését, a szemléletmódváltás óta eltelt csaknem egy évtized pedig meghozta gyümölcsét. A 2012-ben hatályba lépett alaptörvény ráadásul a törvényi keretet is megteremtette ehhez, deklarálva a magyar nemzet összetartozását és az anyaország felelősségviselését a külhoni magyarság iránt. A gyökeres változást azonban az hozta meg, hogy a kormány felismerte: a magyar nemzet határai lényegében a magyar intézmények hatóköréig terjednek, ezért különböző programokat kidolgozva a már meglévő, az adott diaszpóraközösségben jól beágyazott intézményeket támogatva fűzte szorosabbra a kapcsolatot a világban szétszórt honfitársainkkal.

A diaszpórapolitika egyik zászlóshajója pedig kétségkívül a 2013-ban útnak indult Kőrösi Csoma Sándor program, amely a külhoni magyar szervezetek igényeit figyelembe véve küld 150 „segítő kezet” a világ minden tájára azzal a céllal, hogy az ösztöndíjasok segédkezzenek a diaszpórában élők közösségi és kulturális életének megszervezésében. Ilyen ösztöndíjasként segíti a torontói Magyar Ház munkáját Papp Csilla, aki immár második éve aktív tagja a közösségnek. – Az Arany János iskolában is rengeteg a teendő, emellett pedig egy könyvtár rendszerezésén is dolgoztunk az elmúlt hónapokban – sorolja Papp Csilla, a legfontosabb visszacsatolásnak azonban a Magyar Napot, illetve az ehhez hasonló nagyobb rendezvényeket tartja. – A nagy bálokon mintegy négyszázan vesznek részt, de 300-350-re tehető azok száma, akik rendszeresen megjelennek a programjainkon – magyarázza, hozzátéve: igyekeznek célzottan megszólítani a korosztályokat, ezért az irodalmi napok és a gyerekprogramok mellett nyugdíjas- és főzőklubok is működnek.

Licskó Szabolcs atya, a montreali egyházközség plébánosa
Fotó: A szerző felvétele

Összetartó közösség

A Magyar Nemzet által meglátogatott torontói Magyar Ház „csupán” egy a több tucat magyar kötődésű szervezet közül a Kanada legnépesebb tartományának számító Ontarióban, és hasonlóan aktív magyar életet találhatunk az észak-amerikai ország egyetlen francia nyelvű tartományában, Québecben is. A Kanadába szinte különálló nemzetként ékelődő, saját identitását féltve őrző „belle province” székhelyének számító Montrealban pedig különösebb szervezést sem igényel felfejteni a hazai kötődéseket: a kétmilliós város egyik főutcáján, a Rue Clarkon szinte egymást érik a magyar trikolórral díszített üzletek. A rendkívül népszerű Budapest étteremtől egy kőhajításnyira máris két magyar hentesüzletbe botlik bele az arra látogató. – Honnan valósi? – hangzik a kérdés a pult mögül, mikor arról érdeklődöm, dolgoznak-e magyarok a kereskedésben. Attila 21 éve költözött Montrealba Sepsiszentgyörgyről, elmondása szerint a bolt vendégkörének 80 százaléka magyar, az árukészletet pedig hétvégére időzítve kell beszerezni, ugyanis a vendégkör nagy részének ekkor van ideje a városba jönni a környező településekről. Ottjártunkkor azonban éppen a kanadai Jacque keresett gulyásleveshez valót, tudniillik nemrég járt Budapesten, és nagyon megkedvelte a magyar konyha ízvilágát.

Québecben valamivel kevesebb magyar él, mint Ontarióban, de ez nem volt mindig így. Az 1970-es években azonban nagy törésen ment keresztül a tartomány, a ma már csak csendes forradalomként emlegetett időszak pedig azt eredményezte, hogy sok honfitársunk máshova költözött – ezt már Licskó Szabolcs atya meséli, a montreali Magyarok Nagyasszonya Egyházközség plébánosa, aki 2012 óta vezeti a gyülekezetet. Az 1960-as években hatalomra kerülő Liberális Párt ugyanis mindent megtett azért, hogy újradefiniálja a frankofón társadalom országban betöltött pozícióját, így ebben az időszakban egy teljesen új québeci identitást építettek fel. A folyamatok pedig a mostani miniszterelnök apjának, Pierre Trudeau 1968-as megválasztásával tetőztek be, egy évvel később ugyanis már el is fogadtatta azt a nyelvtörvényt, amelynek értelmében 1969-től kezdve a francia nyelv az angollal azonos státust élvez – foglalja össze az inkább angolul tudó magyar közösség elvándorlásának legfőbb okát Licskó Szabolcs atya, aki a québeci történelmet legalább annyira jól ismeri, mint a helyi közösség alakulásának legfontosabb mérföldköveit. A katolikus közösség 1928 óta működik elevenen, a jelenlegi templomot azonban csak néhány éve foglalta el a közösség, avat be a részletekbe az atya, aki szerint a magyar iskola, a cserkész- és a tánccsoport alkotja az itteni magyar közösség lelkét; ők azok, akik a fiatalságot biztosítják a templomközösség számára.

– Ez pedig mindennél fontosabb, ugyanis ha nincs magyar nyelv, akkor rám, magyar papra sincs szükség – teszi hozzá, miközben körbevezet a gondosan karbantartott templomban.

Közben csatlakozik hozzánk Török Tünde is, a Montreali Magyar Iskola igazgatója, aki fáradhatatlan lendülettel sorolja, milyen közös programokat szerveztek idén a kisiskolásoknak. – Noha a mostani tanév éppen véget ért, már gőzerővel készülünk a következő évre – mondja, hozzátéve, hogy a gyerekek számára kétségkívül a közös magyarországi táborozások jelentik a legnagyobb élményt. Elmondása szerint a kanadai államtól semmilyen támogatásban nem részesül az intézményük, a pályázatokon keresztül az anyaországból, illetve a helyi támogatók segítségéből azonban valahogy mindig sikerül elérni a célkitűzéseket. Török Tünde egyébként több éve dolgozik teljesen önkéntes alapon az iskolában. Amikor arról faggatom, miért éri meg a sok időbefektetést, azt feleli: van olyan szülő, aki több száz kilométert hajlandó megtenni azért szombatonként, hogy a gyermeke a hétvégi iskolában tanulhasson, hiszen ez az egyetlen közeg, ahol a gyermeke találkozhat a magyar identitásával. Ezért az élményért mindenképp megéri, teszi hozzá.

Az estét a Hungária Társadalmi Klub szokásos havi díszvacsoráján folytatjuk, amelynek megszervezésében Török Tünde szintén oroszlánrészt vállal. Az asztaltársaságok között haladva pedig azt is igazán érezni, milyen magyarnak lenni egy kétnyelvű társadalomban: az alkalom megkívánja, hogy mindenki a legjobb tudásának megfelelően magyarul beszéljen, sokszor azonban – számukra – észrevétlenül váltanak át angolra vagy éppen franciára. Ez pedig így van jól, hiszen azt jelzi: magyar gyökereiket új otthonukba építve érzik igazán jól magukat.