Douglas Murray: Macron az igazi populista, mégsem nevezik annak!

A jobboldalon régi probléma, hogy mindenki azt hiszi, aki egy lépéssel tőle jobbra van, az szélsőséges. A baloldalon valamiért nincs ilyen félelem – mondja a Mandiner.hu-nak Douglas Murray brit konzervatív publicista, a jobbközép hetilap, a The Spectator szerkesztője.

Miért írta meg legújabb könyvét, a The Madness of Crowdst, amely nagyrészt a genderőrületről szól?

Az angolszász világban nagy divatja van az identitáspolitikának, azaz a csoportjellemzőkre alapozott politikai azonosulásnak. Ezek a csoportjellemzők általában a nem, a szexuális orientáció vagy a bőrszín, a rassz. Határozottan ellenzem ezt a megközelítést, mivel sokkal inkább megosztja a társadalmat, mintsem egyesíti. Így meg akartam támadni az egész ideológiát és az identitáspolitika gyakorlatát is, figyelmeztetve arra, hogy mindez hová vezet.

Hogyan fogadták a könyvét? Sok támadást kapott?

Sokkal kevesebbet, mint gondoltam. Jóval népszerűbbnek bizonyult, hogy megtörök bizonyos progresszív tabukat a nemek kapcsolatát, a homoszexualitást és a rasszok kérdését illetően, mint reméltem. Az egész „woke-ideológiát”, amely ezeket az ügyeket képviseli, ideológusok és propagandisták egy kis csoportja erőlteti, akiknek sikerült belőni az üzeneteiket a közbeszédbe. De nem voltak képesek oly sokak gondolkodását megváltoztatni, mint gondolnánk. Egyszerűen csak megfélemlítik az embereket, akik nem mernek beszélni.

Mi kell ma egy ilyen könyv megírásához?

Némi humor, az, hogy rávegyük magunkat, hogy olvashatatlan szövegeket elolvassunk. Emellett tisztában kell lennünk vele, hogy a világ megőrült.

Mintha polarizálódna a politikai paletta, a centrista középbal és középjobb pártok kiüresedtek, és markánsabb szereplők jelentek meg a színen. Hogy látja?

Rengeteg minden zajlik egyszerre. Olyan, mintha ködben próbálnánk megtalálni az ösvényt, nehéz átlátni a dolgokat. Itt, Nagy-Britanniában Jeremy Corbyn személyében visszatért a régi szélsőbaloldali politika, és az a meglepő, hogy erre válaszul nem született meg egy szélsőjobboldali ellenmozgalom – ez a brit politikai mérsékeltség megmutatkozása. A kontinensen figyelemre méltó a főáramú vélemények populistaként való lejáratása. Ezen megütköztem, mert így nincs lehetőségünk eme kérdések megnyugtató rendezésére. Ha populistának nevezve egyszerűen elutasítod azokat az álláspontokat, amelyeket számos országban a többség magáénak vall, vele együtt pedig jó néhány kormány is, az azért érdekes, mert a többségi álláspont mindig legitim – hiszen a demokrácia ezt jelenti.

Ez a polarizáció jó, mert a „se sava, se borsa” pártoknak vége, vagy rossz, mert megosztja a társadalmat?

Szerintem a polarizáció nem jó kifejezés. Amit polarizációnak nevezünk, az pusztán a mai kommunikáció természete miatt van. Ha van egy véleményed, nekem pedig egy ellenkező, hogyan tovább? Ma pusztán annyiban más a helyzet, hogy például a közösségi média révén az emberek folyamatosan találkoznak a szélsőségesebb véleményekkel is. Szerintem a többség együtt tud ezzel élni, bár láthatóan vannak, akik nem. Szóval a polarizáció emlegetése szerintem rossz megfejtése annak, hogy mi folyik ma Európában. Emiatt szomorkodni olyan, mint a változó időjárás miatt búslakodni. Ott van a centrista–liberális Jordan Peterson vagy éppen ön, Ben Shapiro és mások, akiket a szélsőbaloldal szélsőjobboldalinak próbál beállítani. Mintha át akarnák szabni a politikai palettát, hogy ők tűnjenek fel középen, a jobbközép pedig a széljobbon. A szélsőbaloldal és a szélsőjobboldal létezik. De itt, Nagy-Britanniában a szélsőbal sokkal közelebb van a hatalomra jutás lehetőségéhez, mint a szélsőjobb, szóval a kettő nem jelent ugyanakkora veszélyt. A történelem folyamán ugyanakkora veszélyt jelentettek, de a mai Nagy-Britanniában nem. Az ellenzéki Munkáspárt az, amit egy szocialista vezet. A szélsőjobb jelentéktelen itt, a szélsőbal viszont féktelen, ráadásul van rá esély, hogy kormányra kerüljön, és Venezuelát csináljon belőlünk. Jordant és engem szerintem elég nehéz szélsőjobb-oldalinak beállítani.

De megpróbálják.

Megpróbálják, s ez talán az érveik gyengeségének bizonyítéka. Ezek az emberek fokozatosan inflálják a nyelvet. Ez nem más, mint nyelvi hiperinfláció. Ha ugyanis mindenki náci, akkor senki sem az. Akik populistáznak, azok sokszor szívük szerint rasszistát vagy szélsőjobboldalit mondanának, csak nem merik.

A jobboldali populizmusról sokat hallunk. Van baloldali populizmus?

Egyértelmű, hogy létezik baloldali populizmus. De nem szeretem a populizmus kifejezést. Utóbbi szótári definíciói kiválóan leírják Emmanuel Macron francia köztársasági elnököt – mint egyszemélyes politikai erőt. Macront mégsem hívják populistának, mert az ő véleménye úgymond helyes vélemény. Szóval szerintem a populizmus emlegetése csak az általános közvélemény figyelmen kívül hagyására jó, amikor a közvélemény nem vélekedik „helyesen”.

Cas Mudde azzal kezdi a populizmusról szóló kis könyvecskéjét, hogy nincs konszenzusos definíció, annyi mindent értenek alatta.

Egyetértek vele. Sok olyan szavunk van, amelynek a jelentése folyamatosan változik. Szerintem akik populizmust mondanak, azok sokszor szívük szerint rasszistát vagy szélsőjobboldalit mondanának, csak nem merik. Természetes, hogy felbukkannak a konzervativizmus új változatai.

Egyáltalán létezik az a jobboldali populista mozgalom, amely állítólag más, mint a régi konzervativizmus? Vagy pusztán nyelvi szemfényvesztésről van szó?

Minden nemzedék belekezd valami újba, egyben felfedez valami régit, amelynek új életet ad. Természetes, hogy felbukkannak a konzervativizmus új változatai. Ahogy Roger Scruton megjegyezte: a konzervativizmus egyik fő problémája, hogy tértől és időtől függően mást és mást akar konzerválni. A baloldal mindenhol kiszámíthatóan ugyanazt akarja, és így a baloldali politika mindenhol ugyanabban a rendben jelenik meg. De önök nem feltétlen ugyanazt akarják konzerválni Magyarországon, amit mi itt, Nagy-Britanniában. Minden hely, minden ország más attitűdöt képvisel múltjának és örökségének megfelelően.

A teljes interjú IDE kattintva olvasható.