Mozart, a rasszista

A józan ész nyugdíjba vonult.

Budapest, 2019. április 13. Szerekován János (j) Lionetto szerepében Wolfgang Amadeus Mozart A kairói lúd, avagy a rászedett võlegény címû mûvének próbáján az Eiffel Mûhelyház Bánffy termében 2019. április 12-én. Az opera magyarországi õsbemutatója április 14-én lesz Toronykõy Attila rendezésében, Németh Pál zenei irányításával. MTI/Szigetváry Zsolt Fotó: Szigetváry Zsolt

„A Nyugat ma műanyag eszmékkel, ideológiákkal játszódik – az első világháború óta eltelt száz esztendőnek ez a legrémesebb summázata. Műanyag eszmék, műanyag ideológiák, a szabadság önmagát túlélt torzképe.

Ül a Nyugat a bágyadt napsütésben, mint halállal és elöregedéssel dacoló, nevetséges, kirúzsozott műfogsorú vénasszonyok a kávézó teraszán, és a kihűlő jólétet kavargatva megtagadja önmagát. Megtagadja a hitet, a nemzetet, a nemeket, úgy szólja meg és le a múltat, mintha lenne még jövője. Az individualizmusból önsorsrontást, az intellektusból »villalakót« nyáladzott össze. Ki tudja már, mióta, mindent lefelé nivellál, már nem a középszerűséget, hanem a kisszerűséget, a pitiánerséget, a romlottat, a beteget, a természetellenest és a torzat emeli piedesztálra.

Ebből semmi sem fog megmaradni. Ezek műanyag eszmék, a Nyugat még egy kicsit tologatja őket, aztán majd összetörnek. S nekünk most ebből kell kimaradnunk. Igen, valamiféle kánon már, hogy mi ingázunk a Nyugat s Kelet között, s legjobbjaink mindig is a Nyugathoz akarták kötni az országot. Igen, éppen a mi generációnk indult el ezzel a szándékkal újra, ezzel az illúzióval, s most rá kellett ébrednünk, alig van már valami, ami miatt nekünk harcolnunk kéne őértük.”

2018-ban írtam ezeket a sorokat.

Elnézve a mai világot, kifejezetten optimistának tűnnek. Pedig mindössze két év telt el. S ennyi idő is elég volt hozzá, hogy Mozart is rasszista legyen. Lássuk:

„Az amerikai sajtó szerint a klasszikus zene »rasszista« – írja alcímében a francia Valeursactuelles. A lap rámutat, a The New York Times szerint ez »az ország legkevésbé sokszínű intézménye« és egy »rasszista probléma« elfedése. A Seattle Magazine még messzebbre ment. Szerinte meg kell támadni a komolyzene »fehérségét«. Az Egyesült Államok Nemzeti Közrádiójának (National Public Radio) weboldala pedig megjegyezte, hogy ez a fajta zene »rendkívül fehér és egyre inkább marginalizált«. A New Music USA pedig azt állította, hogy »a klasszikus zene eredendően rasszista«, sőt »itt az ideje, hogy a klasszikus zene meghaljon«.”

„A klasszikus zene eredendően rasszista”.

Hát persze. Sejtettem én mindig, hogy így van. Sarastro, Papageno, hát még Az Éj királynője – nem is értem, hogy tűrhettük eddig ezt a rasszista fertőt. Meg azt a rasszista Don Giovannit. S éppen ideje, hogy ez Európai Unió (mi is az?) hivatalos himnuszát megváltoztassuk. Micsoda skandalum, micsoda náci fajvédelem, hogy valamiféle Beethoven nevű, gyanús és süket német Örömódáját „himnuszoljuk” itt, ahelyett, hogy egy kopasz, bronxi színes bőrű tolná végre az arcunkba, hogy „mother fucker nigga bitch”, mi pedig párás szemekkel letérdelnénk elé, és megcsókolnánk a bakancsát. S belátnánk, mennyivel frissebb, üdébb, népszerűbb és nagyszerűbb az ő „kultúrája”, arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem rasszista, ugyanis kizárólag a fehér embert gyűlöli és fenyegeti előszeretettel kiirtással.

Amúgy hagyjuk az egészet. Vége van ennek. A józan ész nyugdíjba vonult, és nincsen már olyan szín Az ember tragédiájában, amely leírná ezt a jelent. Mert ebben a jelenben már össze van gyúrva London, a falanszter és az eszkimó szín (Madách egy rasszista disznó volt, hiszen eszkimót írt inuit helyett!), ideje lassan kirepülni az űrbe, s onnan visszanézni.

„Csak az a vég, csak azt tudnám feledni”…

Ó, dehogy! Ennek a végnek most tapsikolni kell.

A józan ész nyugdíjba vonult. De még csak nem is ez a legnagyobb baj. A józan ész előszeretettel szokott nyugdíjba vonulni. De most nyugdíjba vonult a lélek is, az önbecsülés is, a büszkeség is. Mármint a nyugati fehér emberé. S maradt a helyén ez, amit látsz most magad körül. A ledöntött szobraid, a betiltott filmjeid és könyveid, az átírt és leköpött és meggyalázott múltad, a rasszista Mozart és a rasszista sakk, a tomboló színes bőrű erőszak, az Antifa-erőszak, a BLM-erőszak, a lincselés, a fosztogatás, a meggyalázott rendőrök – és igen: a színes bőrűek mocskos bakancsát csókolgató, rettegő fehérek, miközben azt üvöltik nekik, „hogy nézzétek, ez a jövőtök az apáitok bűneiért!”. A pápa pedig szudáni tömeggyilkos hadurak lábát csókolgatja, meggyalázva ezzel magát a jézusi alázatot, s állítólag ez a legszebb üzenet.

El ne felejtsem: ma már Jézus is a „fehér felsőbbrendűség megnyilvánulása”, úgyhogy le kell rombolni a Jézus-szobrokat, no és persze a templomokat.

Töprengek néha: ezt akartuk harminc éve? Hát persze, hogy nem. De akkor azt is mondjuk ki végre: ezért kár volt. Két éve még azt írtam, alig van már valami a Nyugatban, amiért nekünk harcolni kellene. Nos, ma már nincsen semmi sem. Tényleg mi vagyunk, mi maradtunk itt Közép- és Kelet-Európában Babits régi szerzetesei:

„(…)s ha a jövevény

lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« – feleld:

»A Régi jobb volt!« – Hősi léceid mögött

mint középkori szerzetes dugott a zord

sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros

képégetők elől pár régi könyvet: úgy

dugd magvaid, míg, tavasz jőve, elesett

léckatonáid helyén élő orgona

hívja illattal a jövendő méheit.”

Így. S ha kell, akkor fegyverrel akár. Miképpen bizony a szerzetesek is fogtak fegyvert olykor, ha ezt követelte a józan ész s a lélek.

(ui.: Néha zavarban vagyok. Őseink tízezreit hajtották rabszolgaságba, százezreit irtották ki muzulmánok, gyermekeink tízezreit hurcolták el családjuktól s nevelték janicsárnak Allah nevében. Ideje lenne, hogy ha összefutnak velem az utcán, térdre boruljanak és megcsókolják a cipőmet?

Nem. Nem hiszem. Mi ugyanis még európai emberek vagyunk, civilizáltak és kulturáltak. A középkori szerzetesek makacsságával. Ha ezt akarnánk és hagynánk, mi is visszaváltoznánk korcs nomádokká. Isten mentsen meg bennünket ettől.)

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, akkor kattintson ide: magyarnemzet.hu/poszt-trauma