– Üljetek le! – indítványozza a turkisztáni mauzóleum egyik kis termében a fogadóbizottság vezetője, mikor a Türk Tanács országaiból jövő újságírók megérkeznek. Szinte azonnal elkezdődik az ima, amely mindenkit érint, hiszen mindenki muszlim, csak egyedül a magyar újságíró nem. A terem előtt padok azoknak, akik kiszorulnak az imahelyről, itt egy idősebb férfi ül szorosan mellém, hiszen mi vagyunk az umma, a muszlimok közössége, bentről hallatszik az arab nyelvű dicséret, kint áhítattal hallgatják a kirándulók. De én nem vagyok az umma része.
Nem értem, mit mondanak egymásnak az üzbég kollégák, nem értem a kirgizeket és nem értem a kazahokat sem. Ők egymást szinte tökéletesen megértik, de még a törökökkel és az azeriekkel is el tudnának diskurálni konyha-nyelven.
Mivel azonban itt egy régi birodalmi öntudat is létezik, a közös nyelv az orosz.
Dél-Kazahsztánban vagyunk, ahol a lakosság túlnyomó része kazah, eltűnnek az északra annyira jellemző szőke, kék szemű kazahsztániak, akik a Szovjetunió idején kerültek ide. A gigászi ország 19 millió lakosa közül nagyjából tízmillióan kazahok, rengeteg az orosz, de a sztálini önkény eredményeképp összesen 132 nemzet képviselteti magát hivatalosan, köztük maroknyi magyar is. A kultúrák pedig harcolnak egymással. Az orosz nyelv elegáns és divatos, a nur-szultani és almati fiatalok nagy része oroszul beszélget egymással, orosz nyelvű zenét hallgat, akkor is, ha történetesen kazahok és az anyanyelvük is a kazah. Orosz szavakat kevernek a beszédbe, kányesná, mert ez divatos. Kazahsztánban soha nem alakult ki egy magyarhoz hasonló, egynyelvű, egykultúrájú társadalom, ott meg kellett birkózni a rengeteg, egymástól távol levő nép életmódjával, össze kellett őket gyúrni egy sosem létezett „kazahsztáni” néppé. Ez pedig, egyelőre úgy tűnik, sikerült, hiszen származástól függetlenül tud büszkén feszíteni a kazah válogatott melegítőjében a szőke orosz és az ázsiai arcvonású kazah. Akik egymás között oroszul beszélgetnek.
A nagy sztyeppe
Turkisztán jellege élesen elüt az északi területétől. Klímája sokkal kellemesebb, mint a szeles Nur-Szultané, etnikai összetétele is határozottan kazah többségű. Mielőtt Kazahsztán bármilyen állami formában létezett volna, ez a terület a Perzsa Birodalom északi határvidéke volt, sokkal több kapcsolta össze a déli üzbég vidékekkel, Bokharával és Szamarkanddal, mint Moszkvával. A cári orosz csapatok a XIX. század közepétől kezdve nyomultak be ide, és alakították át azt stratégiai okokból orosszá. Jöttek az orosz telepesek, a helyi törzseket pedig etnikai szempontból sokáig egyáltalán nem különböztették meg. 1916-ban a lakosság fellázadt, amit kíméletlenül levert az orosz hadsereg, majd az orosz forradalmat követően a bolsevikok támadtak a nomádokra, irtózatos vérfürdőt rendezve. A polgárháború után, 1918-ban a szovjet hatalom létrehozta a Turkisztáni Autonóm Szocialista Köztársaságot, Taskent központtal, ekkor a Bokharai Szovjet Népköztársasággal és a Horezm Szovjet Népköztársasággal együtt uralta a jelenlegi Kazahsztán déli részeit és Közép-Ázsia nagy területeit. A ma Kazahsztánként ismert terület legnagyobb része 1920 és 1924 között Kirgiz Autonóm Szocialista Szovjet Köztársaságként volt ismert. Akkoriban a ma kazahokként ismert nép a szovjetek szemében a kirgiz nevet kapta, a mai kirgizekről pedig mint kara-kirgizek (fekete kirgizek) beszéltek. Kara-Kirgizisztán 1936-ig létezett Oroszország részeként, majd autonóm státust kapott, ugyanekkor jött létre Kazahsztán különálló tartományként, a Szovjetunió részeként. Ezt megelőzően alkották meg Üzbegisztánt, Tádzsikisztánt és Türkmenisztánt, sokszor nagy nemzeti közösségeket hagyva a határ másik oldalán. A Szovjetunió szétesésével ezek az államok függetlenné váltak, de a nemzetiségi helyzeten nehezen tudtak úrrá lenni. Turkisztán városának majdnem fele üzbégek lakta, az üzbég főváros, Taskent körül viszont kazahok élnek nagy számban. A szovjet időkben meghúzott határról döntő bizottság maga határozott arról, hogy Simkent kazah város lesz, Taskent pedig üzbég. Jelenleg is számtalan kisebb-nagyobb enklávé pettyezi Üzbegisztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán térképét, Kazahsztánban ugyanakkor csak egyetlen ilyen van: Bajkonur, az űrállomás, amely Oroszország területe, mélyen a kazah sivatag belsejében. (S. L. S.)
A selyem útja
Dél-Kazahsztán azonban sokban különbözik az északi területektől, ahová szívesen fektet be az orosz elit, no meg a kazah is inkább Nur-Szultanba igyekszik, ha már olyan határozott politikai akarat áll mögötte. Az országban három „megapolisz” van, amelyek különleges státust élveznek: Nur-Szultan, Almati és Simkent. Az első az új, milliós főváros, amely valójában sose volt komoly település, de az elnök azzá tette. A második a régi főváros, Alma-Ata, két és fél millió ember otthona, ahol ma is a legtöbb a tehetős üzletember, de túlságosan is keleten van, közel a kínai határhoz, ahonnan nem könnyű irányítani egy ekkora országot. A harmadik város a milliós Simkent, Turkisztán régió közepén, de abból kiemelve jogilag, épp azért, hogy másként tudják fejleszteni. Simkent amolyan kazah Debrecen, óriási területen fekszik, egyszintes házakkal, kis túlzással egy egymilliós falu, annak minden előnyével és hátrányával. Az elnöknek, Kászim-Zsohárt Tokajevnek nagy tervei vannak Simkenttel és a déli területtel, így Turkisztánnal is, amely regionális zarándokhely, egyben egy valaha volt óriási város közelében fekszik.
