Irakban már sosem lesz minden olyan, mint az Iszlám Állam előtt volt. Elveszett a vallások közötti törékeny bizalom és a tartós béke reménye. A dzsihadistákat talán legyőzték, de gyilkos ideológiájuk tovább fertőz. A bekötőutak kereszteződéseiben még mindig ellenőrző pontok állítják meg a forgalmat, a „polgárőrök” itt egyenruhás, gépkarabéllyal felfegyverzett harcosok. Nem katonák; a helyiek maguk szervezik meg védelmüket, amely jellemzően egy nagyobb milícia ernyője alatt működik. Terrortámadások fenyegetésében, hevenyészett kiképzéssel teljesítenek szolgálatot,
így idegenként jobb türelemmel fordulni feléjük, és nem kerülni hanyagul lengetett puskacsövük elé.
A településekre engedély nélkül úgysem juthat be senki, akinek nincs ott keresnivalója. És ugyan mit keresnének európaiak az iraki sivatagban?
Tell-Aszkuf kapuit is csak a helyi pap telefonhívása nyitja meg. Az iraki kisvárost ugyan a magyar segélyek miatt szívesen nevezik „Magyarország leányának”, ám ha jól cseng is az „al-madzsar”, az őrök ugyanolyan marcona tekintettel vizslatnak. Abuná – arabul atyánk – kérésének viszont úgy engedelmeskednek, mintha csak parancsnokuktól kapták volna. Nem árt az óvatosság, a keresztény többségű faluból 2014-ben a kurd hadsereg, a pesmerga – amelynek jelentése: „akik szembenéznek a halállal” – visszavonult, így az Iszlám Állam szinte puskalövés nélkül foglalta el azt. Ezután itt húzódott a front, a kurdok a védelmi vonalat a szomszédos Alkosban húzták meg, amely hátát hegyeknek veti a magaslaton ősi kolostorral, ahonnét jól belátható a Ninivei-fennsík. Így Tell-Aszkuf húzta a rövidebbet.
Mikor a dzsihadisták meghódítottak egy települést, az arab nún betűvel jelölték meg azokat a házakat, ahol keresztények laktak. Az „n” a názáretire utalt, egyúttal azt jelentette, hogy szabad a préda. Azon keveseknek Krisztus követői közül, akik nem tudtak, netán nem akartak elmenekülni a dzsihadisták elől, három lehetőségük maradt: áttérnek az iszlámra, adót fizetnek – vagy meghalnak.
A terrorkalifátus rémuralma rövid életűnek, de annál pusztítóbbnak bizonyult. Amikor 2016-ban az Iszlám Államot végül kiverték a városból, a legnagyobb kárt nem is a bombázások okozták, hanem hogy
harcosaik a felperzselt föld taktikáját követve annyi házat gyújtottak fel, amennyit csak tudtak.
Alapos munkát végeztek, néhol olyan tűz tombolt, hogy még a vezetékek is elolvadtak. A győzelem íze keserédes lett. Hála a bátorságnak, a kemény munkának, az egyházak és a Hungary Helpshez hasonló szervezetek támogatásának, a lakások egy részét már felújították, elűzött lakóik visszatérhettek. De ettől a sebek még nem gyógyultak be.
Szomszédság
Hogy az Iszlám Állam még nagyon is jelen van Irakban, azt jól jelzi az a december eleji támadás, amelynek során a terroristák tíz emberrel végeztek egy kurd faluban rajtaütés során. A legnagyobb biztonsági fenyegetést azonban nem is feltétlenül ők jelentik. Hiszen egyáltalán kik azok a dzsihadisták? A háborúban az átszivárgó terroristák kiszűrésére az iraki hírszerzés egyik módszere az volt, hogy a menekülők vállát és ujjait ellenőrizték: a naphosszat viselt fegyverheveder súlya, a ravasz olaja eltüntethetetlen nyomot hagy. De a terrorszervezet nem osztogatott tagsági igazolványt, nyilvánvalóan minden harcosukat nem ölhették meg vagy küldhették börtönbe – nem beszélve az őket támogató széles társadalmi tömegekről. Az iraki keresztények keserűen élték meg, hogy gyakran muszlim szomszédjuk volt az első, aki elárulta őket:
Azt hittük, hogy nagyon jó a kapcsolatunk a muszlimokkal, de az Iszlám Állam érkezése az ellenkezőjét leplezte le. Sokan azonnal ellenünk fordultak, ők is részt vettek otthonaink kifosztásában. Most legfeljebb köszönünk egymásnak az utcán, de magunkhoz már nem hívjuk be őket
– festi le a viszonyt Veszam Faradzs Davúd. A pesmergához tartozó egyik keresztény brigádban szolgáló tell-aszkufi férfi megannyi sorstársához hasonlóan feldúlt házába tért vissza 2017-ben, ahonnét mindent szétloptak, ami mozdítható volt. Egyetlen meglepetést hagytak hátra: nappalijának plafonjából csillár helyett egy becsapódáskor fel nem robbant rakéta lógott ki – emlékét ma is őrzi a vakolatfolt.
Szembeszomszédja idősebb házaspár, akik életük során már négy nagy háborúnak és ki tudja, hány villongásnak voltak tanúi. Latif Juszef Toma az 1980-ban és 1988-ban dúló, óvatos becslések szerint legalább másfél millió életet követelő iraki–iráni háborúban harckocsizóként harcolt. Akkor még a muszlimokkal vállt vállnak vetve, hiszen a fronton senkit nem érdekelt, kinek mi a vallása. Egykori bajtársaival máig tartja a kapcsolatot, egészségről, családról beszélgetnek, nosztalgiáznak. De a helyzet nem fekete-fehér, a muszlimokban nagyot csalódott:
Az Iszlám Állam az iszlám valódi arcát mutatta meg: a lopást, a rablást, a gyilkolást – fakad ki.
Hogyan lehet így kisebbségi keresztényként mégis megmaradni a muszlimok tengerében? A többség abban egyetért, hogy már korántsem a biztonsági helyzet a legaggasztóbb, az Iszlám Állam miatt fáj legkevésbé a fejük. Sokkal veszélyesebb az a lassú változás, amely az elmúlt évtizedek során átalakította az egykor keresztény többségű területek demográfiáját. A negyvenmilliós Irakban korábban 1,5 millió keresztény élt, ma legfeljebb 300 ezer. Még a kereszténység fellegváraként számontartott Karakosba – ahol idén Ferenc pápa is járt – is legfeljebb hatvan százalék tért haza a belső menekültek közül, s az egykor sokszínűségéről ismert, rommá lőtt Moszulban csak mutatóba maradtak néhány tucatnyian.
A keresztény egyházak próbálnak mindent megtenni, hogy utolsó szigeteik ne süllyedjenek el. Ha lehet, a törvény, ha másképp nem megy, a társadalmi nyomás erejével azt is megakadályozzák, hogy a muszlimok földet vásároljanak. Sőt már arra is gazdasági fenyegetésként tekintenek, ha egy iszlámhívő boltot nyitna.
Tudom, hogy egy európai ezt rasszizmusnak nevezné, de számunkra önvédelem
– tárja szét a kezét a karakosi George atya.
A küzdelemben mégis vesztésre állnak. Az otthonukat feldúlták, a biztonság törékeny, a politika instabil, és ami a fő, nincs munkalehetőség. Nincs olyan család, akinek ne élnének rokonai külföldön, és alig akad, aki ne fontolgatná a kivándorlást. Azért vannak üdítő kivételek.
Senki nem érzi jól magát odakint. Támogatás nélkül, önállóan nem tudnak megélni. Amerikában dolgoznak éjjel-nappal, még a saját gyerekeikre sincs idejük
– magyarázza az iráni háborút megjárt veterán, hogy tengerentúlon élő testvérei tele vannak panasszal.
Törékeny egyensúly
Az egyik első megálló nyugat felé Libanon. Az alig tízezer négyzetkilométeres ország hatmillió lakosú, de nagyjából kétmillió menekültnek ad otthont. Azért csak nagyjából, mert már régóta nem számolja senki őket. Sőt inkább egymást sem számolják. Az államban utoljára 1932-ben tartottak cenzust, az akkori demográfiai helyzet alapján osztották ki a politikai lapokat: a miniszterelnök szunnita, az államfő keresztény, a házelnök síita. Csakhogy azóta az arányok alaposan megváltoztak, napjainkra a muszlimok jóval többen vannak. Az amúgy is pengeélen táncoló status quót azonban egyelőre inkább nem bolygatják.
Nem hiányzik senkinek újabb polgárháború, van elég gondja az országnak így is. Képzeljük csak el, hogy pénzünk értéke néhány hónap leforgása alatt nagyjából huszadára csökken! Hogy fizetésünk nyáron még egymillió forintot ér, de télre már csak ötvenezret. Libanonban pontosan ez történt. Ennek legfőbb oka, hogy az árfolyam törvényben rögzített; egy amerikai dollár hivatalosan 1500 libanoni font. A valós gazdasági teljesítmény azonban ettől messze elmaradt, így amikor a külföldi hitelezők elzárták a pénzcsapokat, és beütött a koronavírus-járvány, „Közel-Kelet Svájcának” pénzvilága buborékként pukkadt ki. Kegyelemdöfésként érkezett a tavalyi, kétszáz életet követelő bejrúti robbanás, amelyben a felelősségre vonás máig várat magára. Egy dollár most nagyjából 26 ezer libanoni fontot ér „a piacon”, és a zuhanás nem állt meg.
Az üzletek már inkább ki sem írják az árakat, másnapra úgyis változik az árfolyam.
Az államcsőd egyik leglátványosabb jele, hogy az országban lényegében megszűnt a közvilágítás. Az áramszünetek eddig sem voltak ritkák – az általános vélekedés szerint a palesztin menekültek lopják az áramot –, de most a mindig pezsgő éjszakai Bejrút is teljes sötétségbe burkolódzik. – Vigyázzanak magukra, külföldiként nem veszélytelen a sötétben sétálgatni! Sokat romlott a közbiztonság – figyelmeztet az egyik biztonsági őr, aki szebb napokat látott, bezárt hotelt őriz a tengerpart közelében.
Napközben is legfeljebb néhány órára biztosított az elektromosság, egyébként fizetni kell a generátorokért. Csakhogy az üzemanyag drága, havonta egymillió libanoni font, amely most egy teljes fizetést felemészt. Nem várt mellékhatásként rekordot döntöttek az ételmérgezéses esetek, mert a leolvadt hűtőkben az ételek megromlottak, de kidobni sajnálták őket. Nem kivételek a kórházak sem, amiért már emberéletekkel fizetnek: ha nincs áram, nem működnek a lélegeztetőgépek sem…
Márpedig a gazdasági összeomlás vallási feszültséggel vegyítve veszélyes elegyet alkot.
A bejrúti utcák magukon viselik a rendszeressé vált tüntetések nyomait, a graffitiket már inkább le sem mossák, a bankok páncéllemezekkel erősítették meg ablakaikat. Októberben a fővárosban lövöldözésig fajult egy síita és keresztény demonstráció összeütközése, a harcokban hatan veszítették életüket. A helyzet pattanásig feszült, de a helyiek szerint a vallási szembenállás a legkisebb gondjuk, a pénztelenség mindenkit ugyanúgy sújt.
A legjobb lenne, ha egy külföldi ország, például Franciaország irányítaná újra Libanont. Ott legalább működnek a dolgok
– ad érdekes megoldási javaslatot Zsihan El-Haber, egy bejrúti keresztény nő. Állítja, most többet szenvednek, mint a polgárháborúban. Véleményét szinte mindenki osztja, azt mondják, akkor ugyan szóltak a fegyverek, de legalább pörgött a gazdaság, került étel az asztalra, kiszámíthatóbb volt az élet.
A korrupt politikusok mellett bűnbakok a menekültek is. Különösen a szíriaiak a feltűnők, minden szálloda előtt ott tartja markát naphosszat karon ülő gyermekkel egy-egy hidzsábos, mezítlábas nő. Ha minden nap csak néhány dollárt kapnak, már összekaparták egy libanoni mai keresetét. – A szíriaiak elveszik a munkánkat. Sokkal olcsóbban dolgoznak. Ráadásul lopnak is – panaszolja a vidéki Deir Bellában David, aki másodállásban a magyar régészeti feltárásnál dolgozik, de főállásban rendőr.
Egy szír katolikus pap fizetése nagyjából 50-70 dollárnak felel meg most havonta. Egy egyetemi tanáré 150-200 dollárnak. Ehhez képest egy szíriai menekült 200-300 dollárt kap ingyen az ENSZ-től – mutat rá a probléma gyökerére a bejrúti szíriai patriarchátusban Rami atya is. Az eredmény kísértetiesen emlékeztet az irakira: a libanoni keresztények is külföldön próbálnak szerencsét, tovább hizlalva a 14 milliós diaszpórát, miközben szülőföldjükön felhígulnak a muszlim többségben.
Kiürül a Szentföld
Irak és Libanon után Jordánia valósággal a stabilitás szigete. Az országot jobbára elkerülték a háborúk, a terrortámadások és az úgynevezett arab tavasz. De nem kerülték el a menekültek: a tízmilliós állam kétmillió palesztint – ám őket nem menekültként tartják számon, „táboraik” is inkább kisvárosok – és összesen ugyanennyi szírt és irakit fogadott be. Számukra a megálló hosszúnak bizonyult, sokan hét éve várnak a vízumukra a fejlett világba.
– Irak nem biztonságos, oda nem mehetünk vissza. Jordániában ugyan biztonságban vagyunk, de szeretnék jobb jövőt a családomnak – vallja meg legalább őszintén Emír Marzáni, akit az iraki Moszulból űzött el az Iszlám Állam. A fiatalember is 2014 óta vár, hogy kitáruljon Ausztrália kapuja,
de kissé emelt hangon kéri ki magának a kérdést, hogy akkor miért nem tanult meg angolul.
Egyébként testnevelő tanárként dolgozott, de hogy mit csinálna, és mi vár rá a távoli kontinensen, arról inkább csak ködös álmai vannak. Arra pedig végképp csak vállát vonogatja, hogy mi lesz a keresztények jövője a Közel-Keleten, ha mindenki távozik.
Pedig Jordánia az ékes példája lehetne a különböző vallások békés együttélésének. II. Abdullah és a királyi család a cement, amely sziklaszilárdan összetartja az országot. Az uralkodó édesanyja a brit Muna hercegné, így talán neveltetésének is köszönhető, hogy erős kézzel, de felvilágosult, modern politikával kormányoz. II. Abdullah a hasemita dinasztia tagja, magát Mohamed próféta 41. generációs leszármazottjának vallja, de a mérsékelt iszlám követője, amely mellett jól megférnek más vallások is. Szemléletes jelképe ennek az ammáni Abdullah király mecset, amelynek közvetlen szomszédságában kopt keresztény templom magasodik, egymásnak válaszol a müezzin és a harangszó. Egy lényeges különbség azonban van:
míg a hétezer fő befogadására alkalmas nagymecsetben hemzsegnek a hívők, a kopt templomban egyedül imádkozik a pap.
Pedig Jordánia a Szentföld része; Szent János itt keresztelte meg a Jordán folyóban Jézust, és a Nébó-hegyről itt tekintett le az Ígéret Földjére Mózes. A keresztények mégis az eltűnés ellen küzdenek: míg nyolcvan évvel ezelőtt a népesség ötödét adták, napjainkban a tízmilliós lakosság legfeljebb három-négy százalékát alkotják. Közülük a legnépesebb felekezet a görög ortodoxoké, akiknek az ammáni érseke sem látja túl fényesen a jövőt. És mi más lehetne a legfőbb fenyegetés itt is, mint az elvándorlás:
– Aggódunk a fiatal nemzedékért. Ha lelkük nem telik meg hittel, ebben a közegben a legkönnyebb megoldás elmenni. Ha az eszükre hallgatnak, akkor kivándorolnak. De ha a hitükre és lelkükre, akkor maradnak – értékeli jövőjüket Krisztofórusz Atallah. Az ammáni püspök is a szívére hallgatott, amely már kilencévesen azt súgta neki, hogy álljon szerzetesnek. Pappá válásához végül kisebb csoda is kellett: édesanyja tiltakozását csak az törte meg, hogy a templomban kifutott lába alól a talaj, és addig be sem tudott lépni az istenházába, míg rá nem bólintott fia elhatározására.
A jeruzsálemi fiúcska ma nagy szakállú érsekként harcol a keresztények megmaradásáért. Azt ő is megerősíti, hogy a muszlimokkal, és különösen a királyi családdal remek a kapcsolatuk:
– A fundamentalista muszlimok nem ismerik a kereszténység igazi arcát. Ezért próbáljuk elmagyarázni nekik, hogy kik vagyunk. Mi már kétezer éve itt vagyunk. Már előttük itt voltunk, mi engedtük be őket – mondja nevetve. Hogy még kétezer év múlva is ott legyenek, hogy a kereszténység bölcsőjéből ne legyen koporsó, az nem csak rajtuk múlik.
Arra kérjük a nyugati országokat, hogy legalább ne ártsanak nekünk! A muszlimok itt azt hiszik, az a kereszténység, ami ott folyik!
– kulcsolja imára a két kezét.
Borítókép: Kitették az irányjelzőt: Libanonban nem csinálnak titkot a vallásból. (Fotó: Kurucz Árpád)
