Fekete hegyek, azúrkék vizek: Montenegró

Montenegró gazdaságában meghatározó a turizmus, amelyet azonban előbb a koronavírus-járvány, majd az ukrajnai háború tépázott meg. Magyarországról repülővel szűk másfél, autóval tíz-tizenkét óra az adriai paradicsom, egyelőre mégis a turisták alig egy-két százalékát adják a magyarok. Pedig az ország különleges szeglete Európának, ahol nem bírtak a bocskoros hegylakókkal a törökök, szerbül beszélnek, de nem szerbek, euróval fizetnek, de nem uniós tagok, és egyszerre van tengeri és alpesi éghajlat. Útinaplónk.

Montenegróban a part még nincs teljesen beépítve. A házak általában szállók, vagy külföldiek vették meg. Fotó: László Dávid

A legmagasabb pontján, a 1749 méteres Lovcen hegyről most is pompás kilátás nyílik a Kotori-öbölre. A ma már természetvédelmi területként működő hegy tetejére huszonöt hajtűkanyar árán kapaszkodhatunk fel, de a panoráma megéri a dermesztő pillanatokat. Főleg, hogy két szerpentin között felvert kisebb bódéknál lozovával, azaz a helyi törkölypálinkával nyugtathatjuk görcsbe rándult gyomrunkat.

Horthy nyomában

Végül az orosz–török háború utáni hatalmi egyezkedés részeként az 1878-as berlini kongresszuson elismerték Montenegró önállóságát, az ország, lerázva az idegenek uralmát, jelentősen megnövelte területeit és népességét. 1910-ben I. Nikola (Miklós) fejedelem kikiáltotta a királyságot, ám a pattanásig feszült balkáni helyzetben nem sokáig élvezhette a függetlenséget. Az I. világháborúba belesodródó államot 1915-ben elfoglalta az Osztrák–Magyar Monarchia, amelynek egyik legfontosabb haditengerészeti kikötőjének ezután Kotor (akkori nevén Cattaro) adott otthont. Később ez a bázis főszerephez jutott: 

1917-ben Horthy Miklós sorhajókapitány flottája innen futott ki, hogy a harmadik otrantói csatában fényes győzelmet arasson az antant erői felett.

Horthy Miklós zászlóshajója, az SMS Novara. Fotó: Wikipédia

Kotorban – amelynek óvárosa az UNESCO-világörökség része – most már nyoma sincs a hadihajóknak, helyettük gigászi tengerjárók horgonyoznak a kikötőben. Jól jellemzi ezeknek az utasszállító luxushajóknak a méreteit, hogy akár két focipályányi hosszúságúak és négy emelet magasságúak, még a Lovcen csúcsáról is tisztán kivehetők. Az egyik első adriai megállóhelyen olykor négy-öt ilyen tengerjáró is megpihen, ilyenkor valóságos „forgalmi dugót” okoznak az öbölben. 

Tengerjáró hajó horgonyzik a „szembejövő sávban” Kotorban. Fotó: László Dávid

Akár tengeren, akár közúton közelítsük meg a várost, óhatatlanul szemünk elé kerül két apró sziget, melyek mint óriásteknősök páncéljai emelkednek ki szorosan egymás mellett a vízből. Az egyik a Szirti Madonna szigete, amelyet állítólag háromszáz évig hordtak össze kövenként, a rajta magasodó templom a turistáknak is látogatható. A másik az idegenforgalom elől lezárt Szent György-sziget – avagy a halott kapitány szigete –, az egykor temetkezésre használt természetes földdarab most bencés szerzeteseknek ad otthont.

Magyar úttörő

Montenegrónak van még egy fontos magyar vonatkozása ebből a korszakból: a XIX. század végén egy Magyar Antal nevű huszártiszt Erdélyben járt hadgyakorlaton, ám a kemény tél derékba törte pályafutását, az akkoriban súlyos betegségnek számító középfülgyulladást kapott.

Így történt, hogy az orvosok tanácsára előbb a kellemesebb éghajlatú Dubrovnikba került, majd nem messze, a Herceg Novihoz közeli Zelenikában telepedett le meggyógyulni. Olyannyira megkedvelte a helyet, hogy 1902-ben megnyitotta a Penzió a Zöld tengerparthoz nevű épületet, amelyet sokan az ország első, kifejezetten turisztikai céllal létrehozott szállodájaként emlegetnek. 

Magyar Antal leszármazottjai még most is az országban élnek, mi több, négy generációval később dédunokája, Enikő a családi szóból és könyvekből tökéletesen megtanult magyarul, és idegenvezetőként is dolgozik. 

Sajnos az egykor uralkodókat és magas rangú tisztségviselőket vendégül látó szállodát azonban Jugoszlávia elvette, az államosított, mostanra lerobbant ingatlanért az örökösök azóta is harcolnak. Montenegró azért így sem maradt magyar szálló nélkül; Herceg Noviban várja a vendégeket a Hunguest Hotel szállodalánc tulajdonában álló négycsillagos Sun Resort.

Tito kedvence

Az I. világháborút követően az ország az 1918-ban kikiáltott Szerb–Horvát–Szlovén Királyság tagállama lett. A II. világháborúban az 1941-es gyors vereséget követően Montenegrót Olaszországhoz csatolták, majd 1943-tól német megszállás következett. A nácik kiverése után, Josip Broz Tito Jugoszláviájában Montenegró lett a legkisebb népességű és területű, de egyenjogú szövetségi állam, egyúttal ekkor öntöttek formát ma is létező határai. 

Fotó: László Dávid

Az államelnök egyébként állítólag szívén viselte Montenegró sorsát, a helyiek emlegetik, hogy az 1979-es, 136 életet követelő, pusztító földrengés után személyesen látogatott el a katasztrófa sújtotta helyszínre, pedig akkor már nyolcvanhat esztendős volt. 

Saját villája is volt a gyógyvizéről híres Igalóban, ahol halála előtt nem sokkal is járt – az épület ma is látogatható.

Békés függetlenség

Jugoszlávia 1991-es széthullása után az ország még másfél évtizedig Szerbia és Montenegró államszövetségében maradt. Podgorica – az egykori Titograd – azonban egyre inkább a függetlenség kikiáltásával kacérkodott, majd 2006-ban népszavazásra bocsátotta a kérdést. Habár a referendum előtt felrémlett Szerbia fegyveres beavatkozásának veszélye, a testvérháborút végül nem merték megkockáztatni. Az elszakadás érvényesítéséhez az Európai Unió 55 százalékos küszöböt jelölt meg, melyet végül mindössze fél százalékkal ugrottak meg. Az önállóság ellenére a montenegróiak és szerbek kapcsolata baráti maradt, gond nélkül megértik egymást, a házak tetején gyakorta feltűnik a szerb zászló. 

A nyelv és kultúra mellett a legfőbb összekötő kapocs mégis a vallás, a legtöbb montenegrói is a szerb ortodox egyház tagja.

Ortodox szent ünnep Herceg Noviban. Fotó: László Dávid

Ennek egyik sajátossága egyébként, hogy kitüntetett szerepe van a szenteknek; minden családnak van saját védőszentje, melyeket aztán „megörökölnek”. Ezeknek a szenteknek a napjait külön is megünneplik, olyannyira, hogy a munkaadó köteles munkaszünetet biztosítani az időpontra.

Különbség nem is annyira a két nép, mint inkább a két ország politikája között van. Montenegró és Szerbia ugyan egyaránt az Európai Unió tagjelöltjei, ám előbbi 2017 óta a NATO-nak is teljes jogú tagja. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy az ország területét elkerülte a délszláv háború, még ha természetesen montenegróiak harcoltak is benne. 

Montenegró érdekes sajátossága még, hogy 2002-ben egyoldalúan bevezette az eurót, miközben az ország sem az Európai Uniónak, sem az eurózónának nem tagja. 

Az országnak saját fizetőeszköze egyáltalán nincs, és bár saját pénzt nem nyomtathat, az unió kisebb-nagyobb rosszallása mellett használhatja az eurót.

Kétéltű pihen a mesterséges Piva-tavon. Fotó: László Dávid

Hiányozó oroszok

Az állam gazdaságának gerincét egyébként a turizmus adja, a koronavírus-járvány előtt a GDP  25-30 százaléka származott az idegenforgalomból. Alig lélegeztek fel azonban a pandémiából – tavaly Magyarországtól is kaptak 200 ezer vakcinát –, kitört az ukrajnai háború, ami szintén érzékenyen érinti az ágazatot. Montenegró ugyanis rendkívül népszerű volt mindkét nép körében, 

hivatalosan a látogatók negyede, más becslések szerint inkább negyven százaléka került ki az oroszok és ukránok közül. 

Csakhogy Podgorica – NATO-tagként – csatlakozott az oroszok elleni szankciókhoz, így megszűntek a repülőjáratok, sőt emlékezetes, hogy nemrégiben Szergej Lavrov orosz külügyminiszternek sem engedélyezték, hogy Belgrád felé használja a légteret. A háború megítélése persze itt sem egységes, sokan vannak, akik inkább a szerbekhez hasonló semleges álláspontot képviselnek. Mégis, az utak mellett néhol Ukrajna mellett kiálló plakátok is megjelennek, de a rádióban „Slava Ukraini”, azaz dicsőség Ukrajnának slágerű dal is megüti a fülünket.

A mesterséges Piva-tóból nyíló barlang északon. Fotó: László Dávid

A háború ellenére az ukránok nem teljesen maradtak el, különösen a tehetősebbeknek házaik is vannak az országban, és hasonló módon korábban az oroszok is bevásároltak ingatlanokból. Az idegenforgalomban dolgozók azt mesélik, itt békében megférnek egymás mellett a frontvonalon szemben álló felek. Turisztikai szakemberek szerint az idei szezon számai eddig egészen jól alakulnak, 

pótlásuk azért nem lesz egyszerű, mert az oroszok nemcsak sokan voltak, de „úgy költöttek, mintha nem lenne holnap”: 2019-ben az orosz fogyasztás adta a költekezés 34 százalékát.

Tivatban és a szomszédos Porto Montenegróban, a „montenegrói Monte-Carlóban” – melyet egyébként egy magyar származású kanadai üzletember, Peter Munk alapított –, illetve legfelkapottabb célpontnak számító Budvában nyaranta például sorban álltak az orosz dúsgazdagok jachtjai, most azonban foghíjasak a kikötők.

Fotó: László Dávid

Montenegró ezért most próbál új piacot szerezni, amihez szolgáltatásait is szélesíti. Azúrkék, kristálytiszta tengere nem igényel cégért, de a fürdőzés mellett próbálnak nyitni a búvárturizmus felé is. Óriási fejlesztéseket végeztek az albán határ közelében Ulcinjnél, az egykori rettegett kalózfészeknél most a 13 kilométeres, homokos tengerpart igazi „beach hangulatot” teremt. Nem messze Albániával osztoznak a Balkán-félsziget legnagyobb taván, a Shkodrai-tavon, amely több mint 270 madárfaj otthona. 

A Shkodrai-tó, a „montenegrói Tüskevár”. Fotó: László Dávid

Északon pedig már hegyvidék, völgyek közt megbújó tavak és alpesi éghajlat várja a túrázókat vagy a terepjárók szerelmeseit, télen pedig kisebb síparkok is működnek. És itt húzódik a vadvízi evezősök kedvenc célállomása, a Tara-kanyon is, a 78 kilométer hosszú és 1300 méter mély szurdoknál az egész világon csak a Grand-kanyon mélyebb.

Borítókép: Átkelés közben a kompon a Katari-öbölben. Montenegróban a tengerpart még nincs teljesen beépítve, de sok ház szálló vagy külföldiek vették meg (Fotó: László Dávid)

(A cikk megírását a Montenegrói Turisztikai Hivatal  és a Trip & Travel Ltd.  támogatta.)